Kisméltóságos szilvóriumkór – újratöltve
Még mindig nem tudjuk pontosan, mi lehet az a „kisméltóságos szilvóriumkór”. Ezúttal szakértőnk véleményét olvashatják el, illetve a „kisméltóságos” kifejezés eredetéről és jelentéséről tudhatnak meg többet. Ígérjük, a nyomozást folytatjuk!
Olvasónk kérdésére kezdtünk el utánajárni a Tutsek Anna egyik Cilike-könyvéből származó kisméltóságos szilvóriumkór kifejezésnek. Sajnos sok biztosat nem találtunk a szilvóriumkór pontos jelentésével kapcsolatosan. Tutsek Anna kolozsvári születésű; ezért láttunk egy halvány esélyt arra, hogy egy ottani nyelvész többet tud mondani nálunk, hátha valami helyi jellegzetességről van szó. Megkérdeztük hát szerzőnket, Szilágyi N. Sándort a szilvóriumkór-ral kapcsolatban. A helyi jellegzetességre vonatkozó feltevésünk nem jött be, az viszont igen, hogy sok mindent megtudhattunk!
Szerzőnk úgy gondolja, hogy a kisméltóságos szilvóriumkór „Tutsek Annának (1865–1944) nem a saját leleménye lehet, hanem a századforduló középértelmiségi polgári környezetében hallhatta nem is egyszer. Ezért is nem érzi fontosnak, hogy megmondja, mit jelent, mert számíthatott rá, hogy az ő olvasói, akik abba a körbe tartoztak, ezt érteni fogják rögtön. A kisméltóságos szilvóriumkór tehát ennek a világnak a része, éspedig ott is a rosszmájúság kulturált kifejezése, mert ez arra való.”
(Forrás: foodandwine.hu)
Honnan sejthetjük ezt? „Erre vall először is a szilvóriumkór használata” – mondja Szilágyi N. Sándor. – „Mondjuk a szilvapálinkát ma is hívják szilvórium-nak, néha még népi környezetben is, de a szón messziről látszik, hogy ennek a lateinerekkel is szoros kapcsolatban álló rétegnek a humoros találmánya (mint például a dorgatórium is). Abban az időben pedig eléggé jellemző volt az is, hogy a lustaságról vagy a felelőtlen hanyagságról ironikusan mint valamilyen betegségről beszéljenek; a betegségeknek pedig leginkább latin(osan hangzó) nevük volt, tehát a szilvóriumkór erre teljesen jó volt, mert egyszersmind az »etiológiai háttérre« is utalt a latinos hangzás mellett.”
Szerzőnk egy korabeli viccet is föl tud idézni ezzel a jelenséggel kapcsolatosan:
– Doktor úr, legyen már olyan szíves, és mondja meg, mi a betegségem neve, hogy mondhassam meg a feleségemnek is!
– Lustaság, kedves barátom. Lus-ta-ság!
– Doktor úr, nem mondaná ezt meg nekem latinul, hogy úgy mondhassam meg a feleségemnek?
(Forrás: sulinet.hu)
De miért kisméltóságos? „Ez is ugyanahhoz a rosszmájúsághoz tartozott, csak ez sokkal keserűbb, mert ennek most már, hogy úgy mondjam, »társadalmi vetülete« is van. A magas polcon ülőknek akkor (tehát mai funkciókra aktualizálva: minisztereknek, miniszterhelyetteseknek, államtitkároknak, minisztériumi osztályvezetőknek és hasonló léhűtőknek) a hivatalos titulusa az volt, hogy nagyméltóságos, ez mindenkinek hivatalból kijárt, ha a szamárlétrán felfelé haladva egy bizonyos fokon túljutott. Mármost ez a szó olyan, hogy a maga mesterkélt patetizmusával rögtön elkezdhette csiklandozni az emberek rosszmájúságát, mikor ordító volt a kontraszt a titulus és a viselője között, mert az a személy nemhogy nem volt nagyméltóságos, de még méltóságos-nak se lehetett jó lélekkel mondani, és akkor rögtön lett mellé kisméltóságos is, ami (sokszor nagyon keserűen) rosszmájú volt ugyan, de a valóságot úgy fedte igazán.”
Szilágyi N. Sándor arra hívja föl a figyelmünket, hogy így használja a kisméltóságos kifejezést például Gárdonyi is Az év utólján című, 1886-os írásában is :
[...] csatlakozzon össze az ország huszonháromezer néptanítója, s az ország házában, a nemzet színe előtt mondja ki, amit követel, amit a korszellem régen igényel: a néptanítók anyagi helyzetének rendezését, jogainak szabályozását, a felügyelet szükséges reformációját.
A nemzet meg is fogja ezt adni, nem rajta múlt eddig, hanem azokon a nagy- és kisméltóságos urakon, akik húzzák a nagy fizetéseket, aztán egyebet nem is kívánnak tenni.
„Ennek az idézetnek a végén pedig meg van adva a kisméltóságos szilvóriumkór elég pontos definíciója is. Mondjuk annyi hiányzik belőle, hogy a nagy fizetéseket pedig azért muszáj nekik folyósítani, mert különben nem lenne nekik miből kaszinózni és hajnalig mulatozni, márpedig az hozzátartozik az ilyen magas hivatallal járó reprezentációhoz.”
Cikkünk megjelenése óta egy érdekes kommentet is kaptunk, amely szerint nem szilvóriumkór-ról, hanem szilvóriumkor-ról van szó. Olvasónk egy Kishon-idézetet hoz példaként:
Látifá csakhamar megkedveltette magát, jóllehet kicsit lassú volt a lelkem, mint a kisméltóságos szilvóriumkor, és minden mozdulatából áradt az a mély lelki meggyőződés, hogy sokkal jobb moziban ülni, a második előadáson, mint elpelenkázni az egész napot.
Érzésünk szerint (és mondattanilag) azonban ez éppen annyira lehet elírás, mint a Cilike-idézet. Utóbbi fölkutatására megkértük olvasónkat, eddig azonban nem bukkantunk rá... Így a kisméltóságos szilvóriumkór ügyében még jelentkezünk. Egyúttal kérjük olvasóinkat, hogy aki rábukkan a Tutsek Anna-idézetre, küldje el nekünk a pontos lelőhelyét!