Gönnolom az olvasónak a hesszölést

A magyar igéknek van egy csoportjuk, egy rétegük, amelynek tagjai megsértik a magyar magánhangzó-illeszkedés szabályait. Mindegyikükre jellemző az idegen eredet, és hogy bizalmas – sőt néha argó, tolvajnyelvi – stílusrétegekbe tartoznak.

„Bem apó” fedőnevű olvasónk kérdését már sok évvel ezelőtt megválaszolta Nádasdy Ádám 2005-ben a Magyar Narancsban, és Kertész Zsuzsa 2003-ban egy tudományos cikkben is érintette a kérdést. Én nagyrészt csak az ezekben olvashatókat fogom összefoglalni.

Még egyetem elején hallottam valakitől a „hesszöl” kifejezést, mint a „hesszel” megfelelőjét. Annyira megtetszett a hangtanilag minimum szokatlan képző, hogy elkezdtem használni. A minap rákerestem, és kiderült, hogy kb. 800 találat van erre, míg a „hagyományos” alakra csak 3-szor több. Eszerint egyrészt úgy általában nem túl elterjedt igéről van szó (pedig a környezetemben elég népszerű), ami meglepett, másrészt a 25% nem elhanyagolható, nem elírásról van tehát szó.

Mi lehet a jelenség magyarázata, hogy terjedhetett el egy ennyire eltérő alak? illetve más igéknél/szavaknál előfordul-e hasonló?

Válaszukat várom érdeklődve, addig is hesszölünk egyet a haverokkal Velencén.

Bár a hesszel és a hesszöl eredetét, történetét nem ismerjük, minden bizonnyal hasonló az olyanokéhoz, mint a Nádasdy által említett példáké: stíröl ’bámul’, simföl ’szid’, keccsöl ’cipekedik’, belefeccöl ’belead, beruház’, fölstenkeröl ’erőt önt vkibe’. Egyébként a hesszel (hesszöl) nagyon régi tolvajnyelvi szó, jelentése eredetileg ’lesben áll’ (főleg arról mondták, akit lopásnál őrségbe állítottak a tolvajok), ’néz’, illetve ’csak úgy nézelődik, semmittesz, lóg’.

A rövid válasz tehát – Nádasdy szellemében – az, hogy a magyar igéknek van egy csoportjuk, egy rétegük, amelynek tagjai megsértik a magyar magánhangzó-illeszkedés szabályait, és ezeknek egy kisebb csoportja a stíröl, a simföl és társaik, amelyekben nem kerekített magánhangzókat (e, i) kerekített magánhangzó (ö) követ a tőben. Ezek olyanok, mintha -l képzős igék lennének, de a tövük ún. kötött tő, önmagában nem használatos (pl. nincs stír vagy simf szó). Ezen kívül mindegyikükre jellemző az idegen eredet, és hogy bizalmas (sőt néha argó, tolvajnyelvi) stílusrétegekbe tartoznak.

Ebbe a „diszharmonikus” vagy „antiharmonikus” csoportba sorolódott át a hesszel (mert, amennyire utána tudtam nézni, ez lehetett a korábban használt alakja), amikor elkezdték hesszölnek mondani. Hogy miért sorolódott át, az nem igényel különösebb magyarázatot: az idegensége miatt, és mert tolvajnyelvi.

Említettem, hogy a stíröl, simföl (és a hesszöl) csak egy kisebb csoportját képviselik a diszharmonikus igetöveknek. A szélesebb csoportba beletartoznak azok is (sőt többségben vannak benne), amelyek az elölségi illeszkedést sértik meg, például gründol ’alapít’, risztol ’osztozkodik (főleg zsákmányon)’, dekkol ’fedezékbe bújik, visszavonul’, curükkol ’hátrál’, überol ’(kártyában) felülüt’, gönnol (valakinek) ’nem sajnál (valakitől)’ (és a stíröl-nek is van stírol változata). Ilyen igéből rengeteg van, a legtöbbjükben német vagy jiddis eredetű, de önállóan nem használatos tövet, és -l képzőt lehet felfedezni. (Néhány kivétel van, például valószínű, hogy a dekk önálló tőként is használatos volt ’fedezék, fedélzet’ értelemben.)

Hogy az egész jelenségkörnek, a diszharmonikus igék létezésének mi az eredete, arról csak spekulálni tudok, mert adatolt, bizonyító erejű tanulmányok erről nem készültek. Nádasdy szerint az idegenség kifejezése lehetett a beszélők eredeti célja (hiszen sok idegen szóra jellemző, hogy nem érvényesül bennük a magánhangzó-illeszkedés, például sofőr). Vannak olyan diszharmonikus kölcsönzött igék is, amelyekbe a magyar beszélők -l képzőt „láthattak bele” (pedig nyelvtörténetileg erről szó sincs), például a cigány eredetű murdel ’meghal’ vagy szovel ’alszik’ igék.

Annyit tennék még ehhez hozzá, hogy a diszharmonikus igék elszaporodásának kiindulópontja lehetett talán az az igen sok jiddis eredetű (de sokszor német tolvajnyelvi közvetítéssel kölcsönzött) igei tő, amelyek vegyes hangrendűek, és az utolsó szótagjukban e van, például mószerol ’beköp’, paterol ’elküld’, kaserol ’kóserré tesz, tisztára mos’. (Sok ezekhez hasonló főnévi tő is van, amelyek szintén hátulképzett toldalékkal járnak, például macesz ’kovásztalan kenyér’, sóher ’fukar’, sólet ’főtt babétel’.) Ezek szolgálhattak mintául arra, hogy a német-jiddis eredetű tövek toldalékolása diszharmonikus. Talán először a csak e magánhangzót tartalmazó tövekre terjedhetett át ez a szokás, például a bencsol ’áldást mond’ (< jiddis benshen < latin benedicō) szóra, és aztán a többire.

Kapcsolódó tartalmak:

• Hányféle vegyes hangrend van?
• Semleges magánhangzók
• Kolibri és martini
• Talizunk és simizünk
• Az angol müszi
  és az izlandi nyír
• Volt-e a latinban magánhangzó-illeszkedés?

Hasonló tartalmak:

• Nem vagyunk slamasztikában!
• A magyar -ny végződések kalandos története
• Ció, akció, trakció, attrakció
• Malom és molnár
• Meglepetést szerzett a balesetezett?

Hozzászólások (5):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)