Van olyan, hogy „jó halál”?
Nemrégiben derült ki, hogy a kolbász és a szalonna éppen annyira rákkeltő, mint a cigaretta. Eddig is tudtuk: minél tovább élünk, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy rákban fogunk meghalni. Most egy olyan könyvet ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelynek a szerzője nagyon fiatalon lett rákos beteg. Könyve az betegségről, a gyógyulásról és az elmúlásról szól.
Egy francia származású amerikai pszichiáternél, aki maga is foglalkozott súlyos betegekkel, haldoklókkal, 31 éves korában agydaganatot diagnosztizálnak. Műtéte és az azt követő kezelések sikeresek: felépül a halálos kórból. Ír egy könyvet A rák ellen, egy új életmód címmel, amiben olyan életprogramot fogalmaz meg, amely segít megőrizni az egészséget, illetve amely a rák ellen hat. Munkáját felépülése után ennek az „integrált szemléletnek” szenteli, olyan kiegészítő terápiákat, életmódbeli tanácsokat ajánl, amelyek sok beteg számára jelenthetik a gyógyulás esélyét. Könyve bestseller lesz, sok nyelvre lefordítják, és az író a világot járja, hogy népszerűsítse gondolatait, és meggyőzze a konzervatívabb orvosokat a kiegészítő terápiák fontosságáról és hatékonyságáról.
A sikertörténet azonban véget ér, a rák ellen ható életmód mégsem győzi le a rákot: az író-pszichiáter agydaganata 2010 nyarán kiújul – immár agresszív, nehezen kezelhető formában. Kiderül, hogy a feladat immár nem a rák legyőzése, hanem a halálra való felkészülés. A Búcsúzni többször is lehet című könyvet utolsó hónapjaiban írja David Servan-Schreiber. A rövidke kötetben szó van a rák elleni küzdelemről, a gyógyulásról, az életről és a halálról. Ezt a könyvet ajánljuk olvasóink figyelmébe halottak napja alkalmából.
Átkerülni a rossz oldalra
Az író-pszichiáter története már önmagában is érdekes: egy fiatal, tehetséges és elszánt orvost látunk, aki nagyon fiatalon lesz halálos beteg. A rák pedig – mint mindenkinek – számára is az egész élet, és az élethez való viszony megváltozását hozza. Servan-Schreiber szerencsés túlélő, aki egy igen reménytelen helyzetből indul, műtétek és embert próbáló kezelések után meggyógyul, és könyvet ír a „rák ellen ható életmódról”. Ennek a könyvnek a lapjain pedig haldoklóként látjuk viszont: a kötet írásait életének utolsó évében írja, agydaganata kiújulása után.
A kötet két nagyobb egységből épül fel. Az elsőben megismerjük David előtörténetét, és azt, hogy hogyan szembesült daganata kiújulásával; itt az írások elsősorban történeteket mesélnek el, lineáris sorrendben. A kötet nagyobbik részében pedig már arról olvasunk, hogy milyen küzdelmeket jelent ez az újabb daganat, a „the big one”, ahogyan ő nevezi. Hősünk persze még ekkor is fiatal, három gyermek édesapja, akik közül a legkisebb a végzetes diagnózis idején még meg sem született. Ez a része a könyvnek inkább különálló írásokból áll, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz, és talán külön-külön is kerek egészt alkotnak.
(Forrás: Park Kiadó)
Több téma is előkerül itt: egyrészt meg kell védenie a saját „rákellenes” programját, másrészt szembe kell néznie – legalábbis a saját életét tekintve – a program kudarcával. Kutatja az okokat, hogy miért lett ismét beteg. A kötet utolsó harmadában pedig szól a halál közelségéről, a fizikai és a lelki megpróbáltatásokról, illetve a búcsúzás fontosságáról, és arról a meggyőződéséről, hogy létezik „jó halál”.
Nem kell azonban az olvasónak megrettennie: a könyv nem érzelgős, nem kell rajta végig sírni, és még csak szomorúnak sem mondanánk. Az író nem az érzelmeinkre próbál hatni, hanem az értelmünkre. Olyan tapasztalatokat oszt meg velünk, amelyeket ő egy speciális, nagyon érdekes nézőpontból lát: túlélőként, végstádiumú betegként és olyan orvosként, aki hisz abban, hogy szervezetünkben „minden mindennel összefügg”, éppen ezért érdemes holisztikusan szemlélni azt, illetve pszichiáterként, aki maga is sokat dolgozott végstádiumú betegekkel. Olvasás közben nem kell sajnálkoznunk az író sorsán – annak ellenére sem, hogy haldoklóként látjuk –, inkább fölnézünk rá, és tiszteljük mindazért, amit megoszt velünk ebben a könyvben. És a humoros részeken még nevetni is lehet...
A búcsúzás fontos
A könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy – például rákbetegség esetén – a halálra föl lehet készülni, el lehet búcsúzni az élettől, az élőktől, és meg lehet találni azt a lelki békét, ami ahhoz kell, hogy „jól tudjunk meghalni”. David Servan-Schreiber a saját halálig vezető útját meséli el nekünk – egy-egy fontos tényezőt, képet kiemelve a saját történetéből.
Talán a leginkább megragadó ezek közül a tényezők közül az emberi nyitottság, és a változásra való képesség – még a halál küszöbén is. A magát ateistának mondó szerző halálfélelmében kórházlelkészekkel beszélget, és a 23. zsoltár nyugtatja meg. Elmeséli egy lourdes-i zarándoklata emlékét. Szembenéz a nőkkel való viszonyával, és azzal, hogy sokáig nem volt képes szeretni partnereit. Arról ír, hogy végrendelkezni lehet örömmel is, és igenis eljuthatunk oda, hogy ki tudjuk választani azokat a zeneszámokat, amiket szeretnénk, ha a temetésünkön lejátszanának...
Könyvekről olvasna?
Mielőtt az olvasó földhöz csapná ezt a cikket, abbahagyjuk a felsorolást. David Servan-Schreiber könyve tényleg tabut döntöget: nyíltan és őszintén beszél a halálról, a mulandóságról, és ehhez nem vagyunk hozzászokva, sőt inkább sokszor elmenekülünk előle. Halottak napján nem csak a halottaink juthatnak eszünkbe, hanem a saját mulandóságunk is. Ennek elfogadásában segíthet minket ez a könyv.
David Servan-Schreiber: Búcsúzni többször is lehet. Park Könyvkiadó, 2012.
@Irgun Baklav: Még azt se tudtam, mit neveznek "vörös húsoknak"? Hát ami nem szárnyas, meg nem hal. Meg ha naponta eszik valaki jelentősebb mennyiséget, akkor szaporodik a bélrák. De ki a fene eszik minden nap húst? Akármilyen finom, a harmadik nap már unalmas. Meg ha nincs túlsúly, és rongy unalmas, tartalmatlan élet, akkor nincs az se, hogy a gondolat folyton a kaja körül forogjon. Aki normál testsúlyú, az általában nem is éhes. Ha nagyon van foglalva, aznap észre sem veszi, hogy még nem is evett... délutánig, estig. Akkor is csak két falatot. De ha valakinek soha nem tud kiürülni az emésztőrendszere, persze, hogy elkoszolódik, mindenféle ragacs becementálódik, gyulladásba jön, és kezdődik a baj.
A halállal szerintem nincs semmi probléma, mert senkinek nincs semmi problémája utána. Legfeljebb akkor "tragikus" a halál, ha fiatalt ér, vagy élete az derekán... Valójában csak a halál előtti szenvedés ijesztő. A szenvedés nélküli halált kellene biztosítania az emberiségnek. De egyelőre kivihetetlen, mert akkor beleszólnának a legkülönbözőbb érdekek. (Ha lehet, így is megtesznek mindent, de a többséget azért mégis visszatartja az, hogy amíg nem törvényes, belebukhat.) Ha az elbetegedett, végképp elgyengült ember teher a hozzátartozóknak, gondozóknak, vagy ha várják a vagyont és képesek fizetni érte az illtetékeseknek... Hát emiatt még én se szavaznám meg, hogy aktívan lehessen meghalasztani. Még azt se, aki direkt szeretné, mert abba is bele lehet kényszeríteni valakit, hogy akarja már. Pedig a "síma halál", az volna a helyes, emberhez méltó.
"Mielőtt az olvasó földhöz csapná ezt a cikket, abbahagyjuk a felsorolást."
Se a monitoromat, se a tabletemet nem szívesen csapnám földhöz a cikk miatt, bár pár dolog miatt csóváltam a fejem benne. Pl. a következő miatt is
"Talán a leginkább megragadó ezek közül a tényezők közül az emberi nyitottság, és a változásra való képesség – még a halál küszöbén is. A magát ateistának mondó szerző halálfélelmében kórházlelkészekkel beszélget, és a 23. zsoltár nyugtatja meg."
Szerintem ez éppen nem az ember alkalmazkodási képességét dicséri, hanem azt mutatja, hogy az ember kétségbeesésében elveszti a józan eszét, és a valóság elől a misztikumba menekül. Ahogy mondani szokás, zuhanó repülőgépen nem ül ateista...
@hhgygy, @Szalakóta: 100%-os megelőzési módszer tényleg nincs, de ez talán nem ok arra, hogy ne is tegyünk semmit az egészségünkért.
Ha tudjuk, hogy a genetika és a pech mellett elsősorban a dohányzás, az alkohol, az AIDS, a túlzásba vitt, védekezés nélküli napozás, a vörös húsok stb. felelősek a rák kialakulásáért, akkor magunknak azzal tehetünk a legjobbat, ha ezeket kerüljük vagy legalább mértékletesek vagyunk a fogyasztásukban.
De az agydaganatok esetében sajnos nincs ilyen egyértelmű környezeti kockázati tényező, amire így rá tudnánk mutatni, mint a bőrráknál a szoláriumokra, túlzott napozásra.
- Tudod, hogy lehet megelőzni a rákot?
- ?
- Szívinfarktussal.
(Ennyit erről)
Minden ételt valamikor kikiáltanak egészségtelennek, majd jön egy újabb kutatás, ami szerint mégsem egészségtelen az adott étel. Már nem is hiszek nekik. Előbb-utóbb majd jön valaki.