Miénk a Krampusz!
Vörös ördögnek – ha lehet hinni a szóbeszédnek – a Nagy Háború idején az orosz katonák nevezték el a honvédhuszárt. De lehet pont fordítva is: az ellenség a krampusz, vagyis maga az ördög, akit katonáink jól megszorongatnak, vagy kigúnyolnak.
Oroszország a téli napforduló alkalmával felejthetetlen ajándékkal lepte meg a világot. De mi sem maradunk el mögöttük. Mi adtuk ugyanis ezen a napon a világnak a krampuszt.
„Mi”, mondom, s a Monarchiát értem rajta, hiszen a krampusz mint a Mikulás segédje egészen századunkig ismeretlen volt az osztrák tartományokon, Csehországon és Magyarországon kívül. És ezen a napon, mert noha a krampusz december hatodikán kíséri házról házra a szent püspököt, zsákját hozva és a rossz gyerekeket elvitellel megfenyegetve, valójában, mint Bálint Sándor kimutatja az Ünnepi kalendáriumban, a téli napforduló szülötte. Az osztrák Alpok falvaiban ősidők óta az év legsötétebb napján tartják a gonoszt zajjal-tűzzel elűző felvonulásokat, amelynek kecskeszarvú, láncaikat csörgető maskarái funkciójukban és külsejükben egyaránt a magyar busójárás figuráit idézik.
A kereszténység felvétele után a maskarák természetes módon kapcsolódtak Szent Miklóshoz, aki legendája szerint láncra verte az ördögöt, s ezért a középkortól kezdve az ő ajándékosztó kíséretében is felvonultak december hatodikán. Osztrák vidéken, ahol a szokás máig él, az 1900-as évektől megjelenő Mikulás-napi képeslapokon is a Miklós-járás maskarái kísérik püspököt. Ahol ez az előkép hiányzott, ott az elterjedt ördög-ábrázolásokhoz igazították a figuráját. Mindenütt elmaradhatatlan ismertetőjegye volt azonban a kiöltött hosszú nyelv, amellyel a gyermekeket ijesztgette, a virgács, amellyel a rosszakat megfenyegette, s a puttony, amelybe a végképp javíthatatlanokat nagy karmával – Krampe, amelyről nevét is kapta – belerakta és elvitte.
(Forrás: A Wang folyó versei)
A krampuszábrázolásoknak itthon és külföldön se szeri se száma. A grafikus elvadult vagy szelíd fantáziájától és humorérzékétől függően megjelenhetett krampuszmaszkot viselő elegáns frakkos világfi, gyerekeket náspágoló vagy ijesztgető, nyelvét kiöltő ronda alak, szíveket nyárson sütögető, szarvakat viselő szőrös-patás szörny, nőket elcsábító pajzán ördög alakjában, vagy épp csábos nőalak, férjét virgáccsal megleckéztető asszony, esetleg pórul járt szőrmók formájában, akit a háziasszony fülön csípett és még a virgácsát is elvette tőle, stb.
A legeredetibb és legszebb krampusz-lapok a Wiener Werkstätte kiadásában születtek, ahol neves művészek grafikáit jelentették meg limitált példányszámú képeslapként. Nálunk mindenképp meg kell említenünk Kozma Lajos 1910-es években rajzolt krampuszalakját, amelyet azonban a honi közízlés túlságosan merésznek és szokatlannak talált. Természetesen az első világháború is sajátos krampusztémákat ihletett.
De lehet pont fordítva is: az ellenség a krampusz, vagyis maga az ördög, akit katonáink jól megszorongatnak, vagy kigúnyolnak:
Ami viszont sajátosan magyar motívum: a „vörös ördög”, azaz a magyar huszár krampuszként való ábrázolása. Vörös ördögnek – ha lehet hinni a szóbeszédnek – a Nagy Háború idején az orosz katonák nevezték el a honvédhuszárt. A Tolnai Világlapja 1916 januári számának Tolnai ABC rajzos mellékletében a „V” betűs címszó a következőkről világosít fel:
Vörös ördög az én nevem, de ördög nem vagyok ám!
Ezt a nevet muszka koma ijedtében adta rám.
Magyar honvéd huszár vagyok, nincs párom az ég alatt:
ahol járok, – az ellenség mint a gyáva nyúl – szalad…
Az írás eredetileg 2013. december 6-án jelent meg A Wang folyó versein. Az eredeti posztot azért is érdemes megnézni, mert sokkal több illusztrációt tartalmaz.
Hasonló témájú cikkek A Wang folyó versein: