Százmillió forint „nyelvstratégiára”
Százmilliókért győzködnek majd minket arról, hogy pendrive helyett penderítőt mondjunk.
„Döntött a kabinet a Magyar Nyelvstratégiai Intézet létrehozásáról is, amelynek támogatására százmillió forintot különített el a tartalékból” – írta péntek este az MTI. Bár a mondat azt jelenti, hogy az intézet létrehozásának támogatására különítették el ezt a pénzt, feltehető, hogy a támogatást a már létrehozott intézet kapja.
Na de mi is ez a Magyar Nyelvstratégiai Intézet, és miért van rá szükség, és mire való egyáltalán? Éppen három éve hallottunk róla utoljára a nagy magyar nyelvvédőtől, Schmitt Páltól. De, mint Zsadon Béla, az index legendás korrektora hamarosan jelezte is, az ötlet nem ekkor bukkant fel először. Zsadon ugyan arra tippelt, hogy „szempillantás alatt fel fog állni a Magyar Nyelvstratégiai Intézet”, de lám, még három év múltán is csupán ezt a jelentéktelen összeget különítik el erre a célra. Várjuk, bejön-e az alábbi tippje is:
Az intézet [...] stratégiai partnerei: az ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék (tanszékvezető: Balázs Géza egyetemi tanár), a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport (vezetője: Balázs Géza), a Szarvas Gábor Nyelvészeti Asztaltársaság (alapító: Balázs Géza); az Anyanyelvápolók Szövetsége (ügyvezető társelnök: Dr. Balázs Géza); továbbá a Magyar Nyelvőr (szerkesztőbizottsági tag: Balázs Géza) és az Édes Anyanyelvünk (szerkesztő: Balázs Géza) folyóiratok. Valamint a Magyar Nyelvi Szolgáltatóiroda és portálja, az e-nyelv.hu (üzemeltető: Inter Kultúra-, Nyelv- és Médiakutató Központ Nonprofit Kft.; ügyvezető: Balázs Géza).
Zsadon Béla feltételezése egyáltalán nem alaptalan. Balázs Géza tevékenységéről érdemes elolvasni a vele készült MTI-interjút és a hozzá fűzött megjegyzéseinket.
Nyelvstratégiára szükség lehet olyan országokban, ahol összetett a nyelvi helyzet. Ilyen például Írország, ahol az egyik államnyelv a kihalás szélén áll. Ilyen Észtország vagy Lettország, ahol egyfelől az államnyelvet nem vagy nem megfelelő szinten beszélő tömegeket kell integrálni a társadalomba, miközben védeni kell az államnyelv nyelvjárásait (vagy ha úgy tetszik, közeli rokon nyelveit). Magyarországon nincs ilyen helyzet.
Természetesen vannak területek, ahol érdemes tenni a magyar nyelv megerősítése érdekében. Úgy tűnik, pillanatnyilag a szoftverek fordításán éppen elég önkéntes dolgozik (a legtöbb népszerű kereskedelmi és szabad szoftver elérhető magyarul), de az ilyen munkát lehetne ösztöndíjakkal is támogatni. Hasonlóképpen lehetne – sőt, erősen szükséges lenne – támogatni a nyelvtechnológiai kutatásokat (a beszédfelismerő és beszédszintetizáló szoftverek, szótár- és fordítóprogramok, különböző szintű elemzők fejlesztését), de ehhez nincs szükség külön intézetre. (Az ilyen kutatásokat az Unió kiemelten támogatja, de a magyar állam nem – vagy csak szóban.)
Védelemre lehet szüksége a magyar nyelvnek a határon túl is. Ezzel a kérdéssel azonban semmiképpen nem egy magyarországi intézménynek kellene foglalkoznia, hanem azokat a létező intézeteket kellene támogatni, melyeken keresztül ezek a közösségek maguk óvják a nyelvüket. Náluk senki nem tudhatja pontosabban, mire is van szükségük – ráadásul nagyon rossz üzenete van annak, ha a nyelvhasználati kérdéseikbe olyanok akarnak beleszólni, akiknek nincsenek eleven tapasztalataik a helyzetükről.
Még nem látjuk, mit fog tenni a Magyar Nyelvstratégiai Intézet, de sejthetően az idegen szavak és feliratok üldözésével – azaz a nyelvhasználók zaklatásával. Ezek a százmilliók majd azt szolgálják, hogy valakik arról győzködjenek minket (propagandával, adminisztratív intézkedésekkel, esetleg pénzbeli büntetéssel), hogy a franchise helyett a rendszerbérletet, a pendrive helyett a penderítőt használjuk.
A puding próbája persze az evés. De nem minden dolog puding: van, amit sosem kóstolnánk meg. Vannak dolgok, melyek bűzlenek. Jobb, ha ezek sosem kerülnek az asztalra.
Hisz mondtam már. Leszögeztem ellentmondást nem tűrően. A pendrive becsületes magyar neve stürücke.