Sohase mondd?
Vannak mondatok amelyeket állítólag nem lenne szabad nyelvészeknek mondani. De vajon miért? És miért mégis?
A helyesírás.mta.hu összeszedett tíz mondatot, amelyet állítólag nem szabad nyelvészeknek mondani (mármint ez úgy értendő, hogy senki ne mondjon ilyet nyelvésznek, mert ezeket a nyelvészek nem szeretik hallani). A listával azonban csak részben tudunk egyetérteni.
Vannak mondatok, amelyekről mi is azt gondoljuk, hogy jobb nem mondani nyelvésznek – azonban nem azért, mert nyelvészekről van szó. Az olyan beszólások, mint az Engem olyan szinten nem érdekel a ..., szerepeljen a pontok helyén bármilyen téma, mindig bántó lehet, ha annak a munkájáról vagy hobbijáról van szó, akinek mondjuk. Különösen igaz ez az ismerkedés szakaszában: ilyenkor általában a közös pontokat szokás keresni, a különbségek hangsúlyozása a barátkozás befagyasztását jelenti. Hasonló jellegű az Én mindig is jobban szerettem a suliban az irodalmat, mint a nyelvtant… megjegyzés, de ehhez már hozzátehetjük, hogy a legtöbb jó nyelvész is így volt ezzel. Az iskolai nyelvtannak ugyanis nincs sok köze a nyelvtudományhoz, meglehetősen következetlen, ezt pedig nehezen viselik el azok, akiknek van érzékük a nyelvi elemzéshez. E sorok írója például emlékszik arra, amikor azon gondolkozott, hogy ha „a főnév valakinek vagy valaminek a neve”, akkor a fut miért nem főnév, elvégre az annak a cselekvésnek a neve... A másik klasszikus példa ennek éppen az ellenkezője: ha „az ige cselekvést, történést vagy létezést fejez ki”, akkor a cselekvés, történés és létezés szavak miért főnevek?
A tíz mondat közül három is a helyesírással kapcsolatos. Az Akkor te biztos tudsz helyesen írni! és az Úúú, akkor ne is nézd meg az adatlapomat, biztos tele van helyesírási hibával… arra utal, hogy a nyelvész bizonyára jól tud helyesen írni, és mindenkitől el is várja, hogy jól írjon helyesen. Ez gyakran arra a tévképzetre épül, hogy a nyelvészet egyenlő a helyesírással, ami persze távolról sem igaz. Ettől függetlenül tény, hogy a nyelvész tudatosabban foglalkozik a nyelvvel, tehát elvben jobban megérti, könnyebben megtanulja a helyesírást. A gyakorlat azonban ezt sem igazolja vissza, a nyelvészek is gyakran követnek el helyesírási hibákat, és vannak nem nyelvészek, akik sokkal helyesebben írnak. Másfelől az sem igaz, hogy a nyelvészek feltétlenül érzékenyebbek a helyesírási hibákra – hiszen ők az átlagembernél jobban látják, hogy a helyesírás mennyire önkényes és önellentmondásos, sok esetben követhetetlen is.
A Miért nem egyszerűsítitek már a magyar helyesírást? Miért nem írunk mindent egybe/külön? a korábbiakon annyiban lép túl, hogy azt feltételezi, hogy minden nyelvész szabályozza is a helyesírást. Ez végképp nem igaz, a helyesírási szabályokat az MTA Magyar nyelvi bizottsága hozza. Bár a bizottságot nyelvészek vezetik, számos tagja más tudományterület képviselője. A bizottság nem is változtathatja akármikor a helyesírást, a szabályzatban legutóbbi változások 1984-ben történtek (a rendszerváltás után csupán a szabályzatban szereplő példákat cserélték ki). Apróságok persze változhatnak, például a szótárakba beleteszik az újabb szavakat, egyes idegen írású szavakat magyarosra változtatnak, de jelentősebb változások csak ritkán vannak. A tervezett és kiszivárgott módosítások alapján azt gondoljuk, jobb is így.
Nem a helyesírás, hanem a nyelv szabályozását várnák el a nyelvésztől a Miért engeditek használni az olyan szavakat, hogy lájkol meg szelfi, mikor van rá magyar szó is? jellegű kérdések feltevői. Ilyenkor persze nem igazán az a probléma, hogy tényleg jobb-e a smiley helyett a kacifej vagy a pendrive helyett az adatszivacs, hanem az, hogy milyen jogi alapjai lehetnének egy ilyen tiltásnak, és ha lennének egyáltalán, milyen lehetőségek lennek a betartatására. Mindennek végiggondolása egy negatív utópikus regénybe illene.
(Forrás: Wikimedia Commons / Mstyslav Chernov / CC BY-SA 3.0)
Hasonló alapjai vannak az Elkéretőzni? Jézusom, hogy használhatod ezt a szót nyelvész létedre? típusú megjegyzéseknek. A különbség az, hogy ebben az esetben a nyelvésztől azt várják el, hogy az átlagnál jobban ragaszkodjon a sztenderdhez, nem pedig azt, hogy a normát másokkal tartassa be. Persze végső soron nincs nagy különbség az elvárásokban, hiszen a nyelvésznek nyilván azért kellene „szépen” beszélnie, hogy példát (irányt) mutasson. A valóságban azonban a nyelvész az, aki a legjobban tudja, hogy a norma nem azért vált normává, mert jobb, hanem mert a véletlen így hozta – éppen ezért nincs értelme a minden áron való követésének.
Ezek tehát azok a mondatok, amelyeket szerintünk sem érdemes nyelvésznek mondani. Három mondattal azonban szerintünk nincs baj. Persze nyilvánvaló, hogy az Akkor te biztos sok nyelven beszélsz! típusú megnyilatkozások azon a tévedésen alapulnak, hogy egy nyelvésznek sok nyelven kell tudnia. Ez azonban nem igaz: lehet valaki kiváló statikus úgy, hogy maga nem tud ügyesen egyensúlyozni (például kötéltáncolni vagy zsonglőrködni). Lehet valaki úgy is jó nyelvész, ha csak az anyanyelvét ismeri, a lényeg, hogy azt jól tudja elemezni. Persze hasznos, ha minél több más nyelvet is ismer, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy jól is kell beszélnie őket. (Ezzel szemben például egy tolmács vagy fordító lehet kiváló úgy is a szakmájában, hogy nem tudja elemezni azokat a szerkezeteket, amelyeket használ. Ugyanez igaz a költőkre, írókra is.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Wiros / CC BY-SA 2.0)
Arra pedig kifejezetten bátorítanánk mindenkit, hogy kérdezzen olyanokat a nyelvészektől, mint hogy Ez a szó honnan jött át és hogyan keletkezett? Természetesen nem kell meglepődni, ha a nyelvész nem tudja a választ (különösen, ha nem az adott nyelv története a szakterülete), de inkább kérdezzen szakembert, mint hozzá nem értőt. A szakember ugyanis akkor is tud érdekes választ adni, ha éppen a kérdésre nem tudja a választ – sokat megtudhatunk például arról, hogy milyen módszerekkel deríthető ki a válasz. Az olyan kérdéseket pedig, mint az Ugye, hogy nem is a finn, hanem a sumér/japán/török a rokon nyelvünk?, joggal unhatják a nyelvészek, de még így is jobb, ha a szakembert kérdezik, és nem nyugdíjas mérnököket, buszsofőröket vagy akár agysebészeket. Amiért a kérdést mégis inkább érdemes kerülni, az az, hogy aki így teszi fel, az nyilván olyan választ vár, amilyet szakember nem adhat. Akkor pedig tényleg minek belemenni...
"Vannak mondatok amelyeket állítólag nem lenne szabad nyelvészeknek mondani." Azért én tudok olyan mondatot, amiért egy nyelvész tör-zúz.:-) Pl. "A nyelvművelés jó dolog, ugye?". Ezt csak a törhetetlen üveg másik oldalán levő nyelvésznek lehet elmutogatni jelnyelven, akkor nem esik bántódás.:-)
@Sultanus Constantinus: Ragozódik a japán ige idő, mód, udvariasság és állító-tagadó minőség szerint. Személyrag nincs, de az ezek mellett már bőven nem azt jelenti, amire te gondoltál.
A szintaxisos dolgot félreértetted. Vagy rosszul fogalmaztam. Tehát nem az a lényeg, hogy milyen funkciót tölthet be a szó egyes esetekben, hanem hogy mi az, amit csumára betölt. Ami nyelvfüggő. Magyarul egy névszó lehet állítmány. De csak harmadik személyben kijelentő módban jelen időben. Miközben a magyar állítmány három személyben egyezik az alannyal, több (most mindegy, mennyinek tartjuk) időben és módban állhat. Tehát az a szófaj ige a magyarban, amelyik ezt tudja eleve. Aminek ehhez kopula kell az más. Másképpen: nem az tesz valamit igévé, hogy lehetséges olyan mondat, amelyben állítmány, hanem hogy ő rendelkezik a maximális állítmányi alakkészlettel a nyelvben primer szinten.
9. Mozaikos tankönyvben írva vagyon, hogy "Segédigei szerepet a létigén és a fog segédigén kívül még a múlik és a marad ige is kaphat (pl. ép maradt, húszéves múlt)." Ezek alapján a segédigék egy zárt csoportot alkotnak (létigék, fog, múlik, marad) alkotnak, vagy vannak mások (pl. szabad)? Ezek alapján viszont a létige csak segédige lehet? ("A segédigének azonkívül, hogy névszó helyett az időjelet (pl. elégedett volt), a módjelet (pl legyen elégedett) és az igei személyragokat (pl elégedettek vagytok) hordozza, más szerepe nincs a mondatban.")
Esetleg hibás a tankönyv?
@Sultanus Constantinus: Ragozódik a japán ige idő, mód, udvariasság és állító-tagadó minőség szerint. Személyrag nincs, de az ezek mellett már bőven nem azt jelenti, amire te gondoltál.
A szintaxisos dolgot félreértetted. Vagy rosszul fogalmaztam. Tehát nem az a lényeg, hogy milyen funkciót tölthet be a szó egyes esetekben, hanem hogy mi az, amit csumára betölt. Ami nyelvfüggő. Magyarul egy metsző lehet állítmány. De csak harmadik személyben kijelentő módban jelen időben. Miközben a magyar állítmány három személyben egyezik az alannyal, több (most mindegy, mennyinek tartjuk) időben és módban állhat. Tehát az a szófaj ige a magyarban, amelyik ezt tudja eleve. Aminek ehhez kopula kell az más. Másképpen: nem az tesz valamit igévé, hogy lehetséges olyan mondat, amelyben állítmány, hanem hogy ő rendelkezik a maximális állítmányi alakkészlettel a nyelvben primer szinten.
@Kormos: De úgy tudom, a japán igét sem ragozzák személy és mód szerint, bár toldalékok biztos vannak ott is (pl. udvariasság kifejezésére, ami a keleti nyelvekre nagyon jellemző).
@Kormos: A szintaxis sem biztos, hogy jó megközelítés. A magyarban pl. nem is feltétlenül kell igének lenni egy mondatban, pl. "Ő tanár". Az elemzésed szerint ebben a mondatban a "tanár" is ige lenne, pedig nem az.
@szigetva: Én a szintaxis felől közelíteném meg. Az ige lényege, hogy az állítmány alapszófaja. Tehát "saját jogán" állítmány. Nyilván, ha az adott nyelvben ehhez módok, idők, salalala tartozik, akkor ezt az (is) mutatja, de nem az a lényeg. A főnév lényege, hogy mije lehet egy állítmánynak, a melléknév pedig jelzői alapszófaj, tehát a lényeg, hogy mije lehet egy főnévnek stb.
@Sultanus Constantinus: A kínai ilyen, nem a japán.
@Sultanus Constantinus: Ilyenkor általában a mondatbeli helyzete segít.
@szigetva: Én is gondoltam ilyesmire, na de mi van azokkal a nyelvekkel, ahol az igének nincs semmilyen ideje, módja és egyáltalán ragozása sincs (ha jól emlékszem, pl. a japán ilyesmi), mégis tudják a beszélői -- gondolom én --, hogy mikor ige egy szó és mikor nem.
@Sultanus Constantinus: Azért erre vannak megoldások, pl. milyen paradigmájuk van: ige: van jelen, múlt ideje, feltételes- és felszólító/kötőmódja a magyarban, ezért ige a szabad azoknak, akiknél van olyan, hogy szabadott, szabadna, szabadjon; mellékév: van közép- és felsőfoka (de nem mindig). Az a helyzet, hogy ezeket a kategóriákat nem átjárhatatlan határok választják el, amint pl. az angol segéd- és nemsegéd igék esetén (de sok más korábbi cikkben is) láttuk.
Egyszer arról is érdemes lenne írni, hogy a "modern" nyelvészek hogyan definiálnák a főnév, melléknév, ige, névmás stb. fogalmát. Valahogyan biztosan meg lehetne őket határozni, hiszen mindenki tudja, milyen szótípusokat jelentenek, még ha nem is gondolkodik el a meghatározásukon.
(Nekem lennének ötleteim, pl.
főnév: egy dolog, személy vagy fogalom megnevezése.
melléknév: valamilyen tulajdonságot kifejező szó, amely a főnév jelentését módosítja.
ige: cselekvés, történés, létezés vagy esemény megtestesülését kifejező szófaj.
névmás: nem konkrét dolgot, hanem arra való utalást, kérdést, mennyiséget stb. kifejező szó.)