Ne szólj szám, nem fáj fejem?
„Semmit sem lehet olyan könnyen fölfedezni, mint a hazugságot” – mondta a tündér Pinokkiónak. Persze Pinokkió esetében könnyű dolgunk van, de mi a helyzet, ha nincs hazugságra növekvő orra a partnerünknek? Hát először is figyelhetünk a beszédére, azon belül a kimondott szavakra. De akár a leírtakra is.
A hazugságok leleplezése csöppet sem könnyű feladat, hiszen – sajnos vagy sem – nincsenek általános érvényű, minden helyzetben érvényes ismertetőjegyek, amelyek a megtévesztést jeleznék. Nincs egy konkrét mozdulat vagy izomrángás, ami önmagában azt jelenti, hogy az illető hazudik. Ám nem kell teljesen elkeserednünk. Akadnak azért a hazugságnak olyan árulkodó jelei, melyek, ha nem is minden esetben, de elég gyakran segítik a hazugságvadász munkáját. Látható jelei vannak például az olyan érzelmeknek, amik nem illenek az elhangzó szavakhoz, viszont ahhoz, hogy ezeket észrevegyük, meg kell tanulnunk a sorok mögé látni. Tudnunk kell, hogy az érzelmek hogyan jelennek meg a verbális és nonverbális csatornákon, ahogy azt is, hogy miből lehet kiszűrni ezek közül a hamisan megjelenítetteket.
A szavak ereje
Valószínűleg senkinek sem újdonság, hogy a megtévesztés gyakran szavak formájában ölt testet. A hazugokra jellemző, hogy az arcmimikájuk kontrollálása mellett igyekeznek megválogatni a szavaikat. Ellenben a testtartásukra és a hangjukra már kevésbé figyelnek. Ez nem véletlen, ugyanis az első két terület az, amellyel a legkönnyebben érhetnek el sikereket, a kettő közül pedig leginkább a szavakkal.
A hazugság két típusa, a leplezés és a (meg)hamisítás jóval egyszerűbb szavakkal, mint például arckifejezésekkel. A szavakat pontosabban el lehet próbálni, mint az arckifejezéseket, jobban fel tud készülni az illető általuk. Arról nem is beszélve, hogy az emberek képesek útközben módosítani, mintegy cenzúrázni saját szavaikat, elfedve bármit, ami árulkodó lehetne. Ennek egyszerű oka van: a szavainkat halljuk, míg az arcjátékunkról nem igazán kapunk visszajelzést (bár némely arcizmok mozgását kisebb-nagyobb mértékben érzékeljük, de az emberek többsége ezekkel az információkkal valójában nem tud mit kezdeni). Éppen ezért kicsit meglepő lehet, hogy sok-sok hazugot épp a szavai buktatnak le.
Természetesen nem arról van itt szó, hogy nem képes a férj vagy feleség a szeretője meglétének titokban tartására, a leplezésre. Egyszerűen csak arról, hogy például hanyag az illető, és nem gondolta át elég alaposan, hogy mit fog mondani. Vagy akár írni. Egy fejvadász cég vezetője mesélt arról az egyik amerikai havilapnak, hogy egy férfi egyazon éven belül kétszer is jelentkezett hozzájuk. Két különböző névvel. Ám ezt még ki tudta magyarázni arra hivatkozva, hogy túl nőiesnek és nehezen kiejthetőnek találta a nevét, ezért megváltoztatta. Annyira tehetséges hazudozó viszont már nem volt, hogy okot találjon arra, vajon miért rontotta el mindhárom korábbi állítólagos munkaadója ugyanannak a szónak a helyesírását a három csatolt ajánlólevélben.
Úgy megölnélek... akarom mondani megölelnélek
Feltételezzük, hogy olvasóink közül többekkel megesett már az alcímben szereplő, vagy ahhoz hasonló nyelvbotlás. Erre szokták azt mondani, hogy freudi elszólás. Freud úgy tartotta, hogy a nyelvbotlások (valamint a félreolvasás, elgépelés, vagy akár egy-egy ismerős nevének az elfelejtése) nem csupán véletlenek, hanem a tudatalattink és a belső konfliktusaink kivetülései.
Freud szerint a nyelvbotlás előfordulásának az egyik elengedhetetlen feltétele, hogy a beszélő igyekezzen elnyomni valamit. Ez lehet szándékos, ha a beszélő hazudik, ám nagyon fontos, hogy ha igazat mond, akkor is előfordul a nyelvbotlás (aminek ezer oka és fajtája lehet). Vagyis nem szabad minden nyelvbotlást hazugságnak gondolni, ahogy fordítva sem: akinek nem akad meg szinte soha a nyelve, nem feltétlen mond igazat. Viszont a nyelvbotlás kontextusa sokat segíthet abban, hogy kiderítsük, valóban hazugsággal állunk-e szemben.
(Forrás: Wikimedia Commons / Max Halberstadt[1] (1882-1940))
Ha például valaki a szuverén helyett szuvenír államot mond, akkor elég kicsi az esély arra, hogy a hiba jelezne bármit is az adott megnyilatkozás igazságértékéről. Ellenben egy olyan kijelentésnél, mint a megcsaltam a feleségét (a megcsalta a feleségét helyett) már lehet okunk gyanakodni. Persze ez csak lehetőség, nem biztos, hogy úgy is van. Az előbbi esetben például meglehet, hogy csak a megcsalásra való vágy merült föl az adott személynél, ám a cselekvés nem történt meg.
És csak mondja, mondja, mondja – a tirádák
Pontosan tudni fogja, hogy miről van szó az, akinek volt már szerencséje olyan baráthoz/barátnőhöz (remélhetőleg nem házastárshoz), aki hajlamos az érzelmi dühkitörésekre, kissé labilis az idegzete, és megesik, hogy nem mond igazat. A következetes írásbeli hibákon és a nyelvbotlásokon túl van még egy mód, amivel a hazugok gyakran leleplezik magukat. Ezek a tirádák vagy más néven szóáradatok, amik nagyban különböznek az eddigiektől, ugyanis itt nem egy-két szó erejéig hibázik a hazug: szinte ömlik belőle a megtévesztő és egyben árulkodó információ. No de miért?
Hát elsősorban azért, mert a beszélőt ilyenkor elragadják az érzelmei, és egyszer csak azon kapja magát, hogy olyasmit árult el, amit nem akart. Bezzeg, ha nyugodt maradt volna, akkor ez nem történik meg. Az ilyesfajta beszédkényszer a túláradó érzelmek következményei. A félelem, a harag vagy az aggodalom nyomását a hazug már nem bírja, így olyan dolgokat is elmond, amik leleplez(het)ik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter McArdle / GNU-FDL 1.2)
Egy egyszerű példa. A megcsalt férj rákérdez, hogy szeretőt tart-e a felesége (mert van némi alapja a feltételezéshez). A feleség erre elkezd kiabálni, vérig van sértve, hogy egyáltalán hogy feltételezhet ilyet az ura. Hosszasan és hevesen mondja a magáét, holott elég lett volna egy mondat vagy egy apró kuncogás, amennyiben nem lenne ludas. Persze itt is lehet szó arról, hogy csak heves természetű a hölgy, és valóban nagyon rosszul esett a feltételezés, mert nem volt alapja. Éppen ezért hangsúlyozzuk: az előismereteink rendkívül fontosak, ismernünk kell a másik fél viselkedését, reakcióit!
Egyébként a tirádák működése részben hasonlít ahhoz, amikor valaki nyakatekert, kitérő válaszokat ad, hiszen ebben az esetben is valóságos információáradat zúdul a hazugságvadász felé. A hazugságát leplezni kívánó fél mennyiségét tekintve rengeteg hazugságra utaló jelet közvetít beszédével. Azonban az, aki mellébeszél nem az érzelmi nyomásból fakadóan teszi mindezt, éppen ezért nem is olyan intenzív a reakció, mint a tirádák esetében.
Összességében tehát ezekre figyelhetnénk, ha csupán a szavakra korlátozódna a tevékenységünk. Ám szerencsére ez nem így van, a szavak csak egy szerény részét képezik a megtévesztésre utaló jelek igen népes családjának. A későbbiekben ennek a családnak a többi tagjával foglalkozunk, úgymint a hang, test vagy arc jelzései.
Felhasznált irodalom
Huszár Ágnes (2005): A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
Paul Ekman (2010): Beszédes hazugságok. A megtévesztés árulkodó jelei a politikában, az üzletben és a házasságban, Kelly, Budapest.