Pengős ruca vagy rengős puca: nyelvbotlásaink természete
Mi a közös Mrs. Malapropban és a Gumimacik című kedvelt mesesorozatból ismert Zummi maciban? Mindkettőjük beszédében valamilyen rendszeresen visszatérő „rendellenességet” figyelhetünk meg, amiből aztán személyiségükre vonatkozóan következtetéseket vonhatunk le. Lássuk, mik is ezek.
Mrs. Malaprop egészen valóság közeli szereplő, emberi lény, Richard Brinsley Sheridan (1751-1816) angol drámaíró A riválisok (The Rivals) című színdarabjának egyik szereplője. Az író sok helytelenül használt szót, kifejezést ad szereplője ajkára, ezzel érzékeltetve a szereplő félművelt mivoltát. Már a hősnő neve is sejtet valamit: az angol malapropos szó jelentése ’alkalmatlan’ vagy ’alkalmatlanul’, a jelenség innen kapta a nevét: malapropizmus (angolul malapropism). A szavak helytelen használata itt konkrétan azt jelenti, hogy egy helyes hangalakkal ejtett (vagy helyesen írt) szót nem a megfelelő szövegkörnyezetben használ valaki, mert más jelentést tulajdonít neki. A tévesen használt szó általában ritkábban előforduló idegen szó, amelynek a hangalakja hasonlít ugyan a kontextusba illő szóéhoz, jelentésbeli kapcsolat azonban nincs a két szó között. Egy példa erre, amikor Mrs Malaprop azt mondja valakire: „olyan konok, mint egy allegória a Nílus partján” (alligátor helyett).
Dogberryism-nek is nevezik még ezt a jelenséget, William Shakespeare Sok hűhó semmiért című komédiájának szereplőjére (Constable Dogberry) utalva, akinek szájába hasonló tévesztéseket adott a szerző.
A malapropizmus mint megakadásjelenség
Egyik korábbi cikkünkben már foglalkoztunk részletesebben egy megakadásjelenséggel, a freudi elszólással, amely ugyanúgy, mint a malapropizmus, a beszédtervezés fogalmi szintjén jön létre (Levelt modellje szerint, 1989). Míg azonban a freudi elszólásnál a beszélő tudatában van baklövésének, addig a malapropizmus esetében ez egyáltalán nincs így. A hallgató az, aki a hibát észleli, és esetleg felhívja rá a beszélő figyelmét. A beszélő maga tehát nem javítja a megakadást.
A hiba ilyenkor abból ered, hogy a beszélő egy szónak más jelentést tulajdonít, mint ami annak valójában a jelentése. Például nem mindegy, hogy valaki a tőkéjét likvidálni akarja vagy likviddé tenni. Ugyancsak jó példa, ha valaki azt mondja: az orvosok konferenciát hívtak össze, konzílium helyett, vagy valaki mániákus depressziót említ mániás depresszió helyett. Ugyanez igaz a kisebbségi komplexumra (komplexus helyett) vagy a szuvenír államra (szuverén helyett).
A valódi malapropizmus nem valódi nyelvbotlás
Egy első látásra a malapropizmussal rokonítható megakadásjelenség-típus a téves szótalálás. Mentális lexikonnak nevezzük agyunknak azt a feltételezett raktárát, amelyben a már megtanult szavakat tároljuk. A beszédtervezés során a fogalmi tervezésnek megfelelő szavak kiválasztása ebből a lexikonból történik. Amikor ez a kiválasztási szakasz (a lexikális kiválasztás szintje, ami nem egyezik meg a fogalmi szinttel) nem zajlik le zavartalanul, akkor produkálunk téves szótalálásokat. Sok esetben már a szó elejének kimondásakor felismerjük, hogy nem ezt a szót „akartuk” mondani. A hiba tudatosodása után aztán vagy javítunk, vagy nem.
Ha viszont nem kerül javításra a hiba, akkor hogyan tudjuk megkülönböztetni a téves szótalálást a másik jelenségtől? Nem könnyen. Ugyanis a hiba javítatlansága nem azonosítja kimerítően a malapropizmust. Viszont ha valakinél ugyanaz a tévesztés többször is előfordul hasonló kontextusokban, akkor malapropizmust sejthetünk. A szavak összekeverése ilyenkor már akkor megtörtént, amikor azokat a beszélő elsajátította. Ez olyan ritkábban használt, elvont fogalmakra alkotott szavak esetében szokott előfordulni, amik jelentésének elsajátításához csak a szövegkörnyezetből vonhat le információkat a beszélő. Ez nem mindig vezet helyes eredményre, mert a rendelkezésre álló információ lehet, hogy nem elégséges a pontos jelentés leszűréséhez. Mivel a hiba nem igazán a spontán beszédprodukcióban keletkezik, hanem már a szó megtanulásában gyökerezik, valamint megismétlődhet, sok pszicholingvista nem is tekinti valódi nyelvbotlásnak a malapropizmust.
Az sem segít eloszlatni a jelenség kategorizálása körüli bizonytalanságokat, hogy a pszicholingvisztika nemzetközi irodalmában sokszor a téves szótalálást is malapropizmusnak nevezik. A valódi malapropizmus viszont nem egyszerűen a lexikon szavainak a felcserélése, hibás szó aktiválása, hanem adott szó jelentésének nem megfelelő elsajátításából következő hibázás.
A rosszul használt szavak alapjánáltalában negatívan ítéli meg a társadalom a beszélőt, gyakran használják rá a félművelt szót, de előfordulnak a műveletlen, dilettáns és hasonló jelzők is. A szépirodalomban éppen ezért a nevetségessé tevés egyik eszközeként használják a szereplők mondandójába fűzött malapropizmusokat (pl. Molière vagy Goldoni komédiáiban).
Zummi, a stresszes gumimaci
Zummi (ejtsd: zami) maci az utolsó gumimacik egyike, nem az a tipikus emberi kategória, hanem egészében kitalált lény. Állati a külseje, de emberi tulajdonságai és emberfeletti képességei vannak. És mindenekelőtt: úgy kommunikál, úgy beszél, mint egy ember. Azonban van egy mindent összekuszáló szokása: Zummi maci sokszor felcseréli a szavak kezdőbetűjét. A többi gumimaci tolerálja ezt, de sokszor kerekedik belőle számukra veszélyes és drámai, a mi szemszögünkből pedig komikus helyzet abból, hogy egy ilyen hiba miatt rosszul sül el egy varázslat.
Ez nagy ötlet volt a mesesorozat írói részéről, ugyanis igen szórakoztató. Egy idő után már nem érdekesek a jól sikerült varázslatok: ilyenből már sokat láttunk a tévében. Sokkal izgalmasabb az, hogyan fordítják jóra a macik egy rosszul elsült varázslat negatív következményeit.
Mi a benyomásunk a sokszor tévesztő maciról? Hogy szórakozott, szétszórt. Ezt a többi gumimaci is megjegyzi a történetben, s nem különben maga a folyton tévesztő. Nyelvbotlásainak van egy teljesen emberi oka is: akkor is felcseréli a kezdőbetűket a maci, ha stresszel, mert valami drámai dolog történt. És nem csak a varázsigék kimondásakor. (Bizony a varázstehetségnek is súlya van, és az ettől stresszelő maci nyelve megbotlik a fontos pillanatokban. És néha még memóriazavarral is küzd ráadásul.)
A megakadásjelenségek (egyszerűsítve: a hezitációs jelenségek és „tartalmas” nyelvbotlások) előfordulását, főként, ha valakinek a beszédében olyan sűrűn előfordulnak, hogy már zavaró a hallgatóságnak és a beszédpartnereknek, a szórakozottság, szétszórtság mutatójának tekintik – ez az általános vélekedés. Az alkotók valószínűleg ezt az általános vélekedést vették alapul, amikor kitalálták, hogy ezzel a „verbális defektussal” ruházzák fel a kissé szétszórt és feszült gumimacit. S mint már korábbi cikkeinkben is megemlítettük, a stressz egy olyan állapot, amely hatására gyakrabban produkálunk spontán beszédünkben megakadásjelenségeket.
A Zummi maci beszédében is sokszor előforduló jelenséget angolul spoonerism-nak hívják, ennek magyarosított változata a szpúnerizmus. A jelenség William Archibald Spooner (1844-1930) anglikán lelkészről kapta a nevét, aki a 20. század elején az Oxfordi Egyetem Új Kollégiumának igazgatója volt. A lelkészről az a szóbeszéd járta, hogy spontán beszéd közben gyakran követett el hasonló nyelvbotlásokat.
A szavakon átívelő hangfelcserélést metatézisnek is nevezik. Ilyen például a kutyaszarapást hőrével mondása a kutyaharapást szőrével helyett vagy a láttam és már varón karjút mondás a láttam én már karón varjút helyett. A hangfelcserélés megtörténhet a szavak belsejében is (Tajrándölögd a Taljándörögd helyett), de a toldalékok is helyet cserélhetnek a szavak végén, valamint egész szótagok is helyet cserélhetnek egymással.
A szpúnerizmus, a kezdőbetűk felcserélése nyelvi játék is lehet, mert ugye nem mindegy, hogy tanya a Bakonyban vagy banya a takonyban. Természetesen ez már szándékolt, és nem véletlen nyelvbotlás. A nyelvi játékként felfogott szpúnerizmust egyébként durva vélemények finomítására is fel szokták használni. Íme egy egyszerű angol példa: nucking futs a fucking nuts helyett. (A magyarban némileg hasonló a pengős ruca vagy rengős puca esete.)
Jellemrajz nyelvbotlásokkal?
A kérdés, hogy van-e egyáltalán összefüggés egyes megakadásjelenségek gyakori előfordulása és a különféle jellemvonások között, az nagyon körültekintő választ kíván. Lehet, hogy nincs is értelme feltenni a kérdést, mert ilyen összefüggés keresése nyelvészeti szempontból nem releváns. Vannak ugyan egyes emberekre jellemzőbb megakadásjelenségek, főleg hezitációs jelenségek: míg az egyik ember inkább öö-zik; addig a másik inkább hátozik, ígyezik, tehátozik; egy harmadikra pedig a szavak utolsó magánhangzójának megnyújtása a jellemző – de jellemre vonatkozó messzemenő következtetéseket ebből nem lehet levonni. Ha valaki bizonytalan, határozatlan ember, nagy eséllyel bizonytalan, gyakorlatlan beszélő is, gyakori hezitációs jelenségekkel. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz lehet: ha valakinek a spontán beszédében sok a hezitációs jelenség, akkor arra következtethetünk, hogy az az ember bizonytalan, gyakorlatlan beszélő. Természetesen nem lehet azonban csak ennek alapján ítélkezni, mert a megakadásjelenségek gyakorisága sok tényezőtől függ, például a témától, a beszédhelyzettől.
Források:
Gósy Mária: A spontán magyar beszéd megakadásainak hallás alapú gyűjteménye. In: Beszédkutatás 2004. 6-18.
Gósy Mária: Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
Huszár Ágnes: A gondolattól a szóig. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2005.