Mielőtt hazugságvadásznak állna
„Ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez!”. De a hazugság leleplezéséhez se! A hazugságvadászat keményebb dió, mint gondolnánk. Nemcsak azért, mert olyan dolgokra kell figyelni, amikre általában nem szoktunk. Gyakran épp ellenkezőleg, az okozza a gondot, hogy tudjuk, mire figyeljünk.
Miután megismerkedtünk a hazugság fogalmával, és mielőtt megismerkednénk a hazugság árulkodó jeleivel, nem árt tisztázni, hogy nagyon sok veszélyt is rejt a hazugságok fürkészése, keresése. Természetesen itt nem arra gondolunk, hogy olyan igazságok birtokába jutunk, amelyek államtitkok vagy mások ölnének érte. Egyszerűen csak arra, hogy könnyen elkövethetünk két – első látásra banálisnak tűnő – hibát. Az első az, hogy egy igazmondót hiszünk hazugnak; a második pedig az, hogy egy hazugot vélünk őszintének. Ahogy az ember egyre inkább tisztában van azzal, hogy mire kell figyelnie a hazugságok észrevételéhez, annál nagyobb eséllyel fog olyasmit is kiszúrni, ami valójában épp az ellenkezőjét jelenti. Éppen ezért elővigyázatosnak kell lennünk: olvasóink figyelmét a lehetséges veszélyforrásokra, potenciális hibázási lehetőségekre hívjuk fel.
„Apró figyelmeztetés: ha valaki téli fagyban a buszmegállóban áll és szaporán dörzsöli a tenyerét, nem feltétlenül azért teszi, mert számít a busz érkezésére. Egyszerűen fázik a keze” – írja Pease egyik testbeszéddel foglalkozó könyvében. A szerző ezzel elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a testbeszéd olvasása, a különböző gesztusok értelmezése erősen kontextusfüggő. A másik dolog pedig, amit kiolvashatunk a sorok közül, hogy az emberek hajlamosak általánosítani ilyen (és más egyéb) jellegű tudásukat. „Ha egy lány dobálja (igazgatja) a haját, akkor tetszem neki” – ez például egy elég általános, közismert és gyakran hangoztatott férfiúi vélekedés. Valóban gyakran van így: a haj igazgatása, a fej félrebillentése, a csukló mutogatása stb. mind-mind az érdeklődés jelei. Igen ám, de mi van akkor, ha a hölgy csupán csak megvakarta a fejét vagy ténylegesen megigazította a haját?
(Forrás: Wikimedia Commons / Chris Willis / CC BY 2.0)
A helyzet a hazugságnál is nagyjából ugyanez. Ha valakinek emelkedővé válik a hangszíne vagy izzad, az még nem garancia arra, hogy hazudik, hiába sok esetben ezek a hazugság valódi árulkodó jelei. Az is lehet, hogy egyszerűen ideges, feszült, mert egy olyan szituációba került, ami eleve azon alapszik, hogy ő hazudik-e vagy sem. Hogy ne, vagy inkább kisebb valószínűséggel essünk abba a hibába, hogy egy igazmondót hazugnak (vagy fordítva: egy hazugot őszintének) higgyünk, lássuk, milyen veszélyforrások, hibalehetőségek, problémák merülhetnek fel a hazugságvadászat során!
Vigyázat! A cikksorozat további részeiben leírtak nem feltétel nélkül, mindenkire és minden helyzetre érvényes alapigazságok.
Brokaw-veszély
Tom Brokaw amerikai televíziós riporter, újságíró az NBC csatornájának egyik közismert alakja a hazugságokkal kapcsolatban azt írta, hogy a fizikai jelek helyett inkább a szóbeliekre koncentrál.
Nem az emberek arcát nézem, hogy hazugságra utaló jeleket találjak. Amit én keresek, azok a nyakatekert válaszok és kitérések.
Brokaw elméletét több vizsgálat is alátámasztja, és ha jobban belegondolunk, a hétköznapjaink során mi is egészen gyakran találkozunk ilyesmivel. Nem véletlen használjuk például azt a kifejezést, hogy valaki mellébeszél, azaz éppen a lényeget hallgatja el, és minden más, nem igazán releváns információt közöl.
Azonban attól még, hogy valaki nyakatekert mondatokat használ, vagy kitérő választ ad, még nem feltétlen hazug, ugyanis vannak olyan személyek, akik állandóan így beszélnek, ilyen a nyelvhasználatuk, a beszédmódjuk. És ugyanez áll az összes többi viselkedési mintára: ami a megtévesztés jele egyes embereknél, más embereknél teljesen hétköznapi szokás.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peabody Awards / CC BY 2.0)
A Brokaw-veszély annak a lehetőségét foglalja magában, hogy valakiről tévesen feltételezi a hazugságvadász azt, hogy igazat mond vagy hazudik. Ez az eshetőség elég gyakori, főleg akkor, ha a hazugságot leleplezni kívánó személy nem ismeri a másik felet, illetve az másik fél egyéni viselkedési mintáit.
Feloldási lehetőség
Ismerjük meg a hazugsággal gyanúsított személy alapviselkedését a véleményalkotás előtt.
Othello-hiba
Shakespeare Othello, a velencei mór című színdarabjának középpontjában a féltékenység áll, amely iszonyatosan elharapózik a mű végére. A cselekmény vége felé, az ötödik felvonásban Othello Desdemonát azzal vádolja, hogy Cassiót szereti, majd felszólítja, hogy vallja be bűnét. Desdemona kéri, hogy hívják oda Cassiót, aki bizonyítani tudja ártatlanságát, ám Othello közli, hogy a férfi halott. Ezzel megpecsételődik a nő sorsa: ártatlanságát nem tudja bizonyítani, ezért biztossá válik, hogy Othello meg fogja ölni. A következő párbeszéd zajlik le közöttük:
DESDEMONA
Istenem!
Meghalt tehát!OTHELLO.
Ha minden szál haján
Egy élet volna, – elnyelné bosszúm.DESDEMONA.
Elárulták őt – s végem van nekem.OTHELLO.
Hah szajha! még szemembe siratod?DESDEMONA.
Oh férjem űzz el! Oh csak meg ne ölj.OTHELLO.
Meg kell halnod, gyalázatos.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A nő nem Cassió halálhíre, és az annak következtében kialakuló végtelen bánata miatt reagál ily módon, hanem a kétségbeesése és félelme miatt. Tulajdonképpen az életéért sír, és a kialakult kínos helyzet okozza a szomorúságát. Azonban Othellóban ez fel sem merül, nem számol más lehetőséggel, csakis az általa kreált változat a megfelelő, ezáltal Desdemona reakcióját az asszony hűtlenségének alátámasztásául szolgáló jelként értelmezi.
Az Othello-hiba tehát azt jelenti, hogy a hazugságvadászt az előítéletei elfogulttá teszik, az ítélőképességét pedig nagyban torzítják. Ahogy Othello, úgy sok hazugságvadász is gyakran már a megfigyelés, vizsgálódás előtt meg van győződve a hazugság tényéről, így abba a hibába ütközik, hogy megerősítő bizonyítékokat keres (és természetesen talál is). Azonban nem veszi figyelembe azokat a gondolatokat, lehetőségeket vagy jelzéseket, amelyek nem illenek bele az ő elképzelésébe.
Ez megfeleltethető a pedagógiából, pszichológiából származó pygmalion-effektus jelenségének, amikor a tanár egy előzetes feltevés birtokában van, és ehhez igazítja – persze nem tudatosan – a későbbi elvárásait egy gyerekkel kapcsolatosan. Például azt hallotta az egyik diákról, hogy nagyon lusta, és emiatt így is fog rá tekinteni – ez pedig visszahat a diák viselkedésére: igyekszik (szintén nem tudatosan) az elvárásokhoz alkalmazkodni. Nem baj, ha a diák egyébként kimondottan szorgos vagy aktív lenne, mert érdekli az adott téma: be lett skatulyázva, minden, az előfeltevésnek nem megfelelő információra lesz a tanárnak alternatív magyarázata (pl. „biztos valami rosszat csinált, azért jó most”). A feltételezés pedig valósággá válik, a jóslat beteljesíti önmagát.
Feloldási lehetőség
A hazugságvadásznak arra kell törekednie, hogy tisztában legyen a gyanúsítottjára vonatkozó előítéleteivel, előzetes feltevéseivel.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Érzelmi bozóttűz
Az Othello-hibával összefügg az érzelmi bozóttűznek nevezett jelenség. Othello egyrészt az előfeltevése, előítélete miatt vélte hazugnak Desdemonát. Másrészt elhatalmasodó féltékenysége áldozatává vált, ezért hozott rossz döntést (és ezért fojtotta meg őt).
Viszonylag gyakran előfordul, hogy elveszítjük az irányítást az érzelmeink felett, amelyek mintegy önálló életre kelnek ilyenkor. Megesik, hogy nem tudunk uralkodni magunkon, ordítozunk a másikkal vagy akár tettlegességig fajul egy vita. Az érzelmek esetenként ahelyett, hogy csillapodnának, tovább erősödnek. A dühből tomboló harag lesz, az aggodalomból gyötrelem és így tovább. Ilyen felfokozott érzelmi állapotban hajlamosak vagyunk bármire lecsapni, ami megerősíti, legitimálja az adott érzetet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Stebunik / CC BY 3.0)
Ha egy hazugságot leleplezni igyekvő személy például dühös lesz, vagy fél az árulástól, megaláztatástól, akkor könnyen figyelmen kívül hagyhat olyan jeleket, amelyek csillapíthatnák vagy cáfolnák gyanakvását. Viszont azokat észreveszi, amelyek tovább fokozzák az aggodalmát. Tulajdonképpen ilyen helyzetekben a még nagyobb megaláztatás elkerülése a cél, ezért az illető előre beletörődhet a vélt helyzetbe még mielőtt kiderülne, hogy az valóban úgy van-e, ahogy gondolja. Ennek oka, hogy jobb túlesni a szenvedésen, mint kibírni a kínt, amit a bizonytalanság okozna hosszú távon. Az ilyen ember általában jobban tart attól, hogy becsapják (például megcsalják), mint a hitetlenség okozta károktól, problémáktól, azaz, hogy mániákusan gyanakvó férj lesz. És ami a legsúlyosabb következmény, hogy a meghozott döntés nem racionális alapokon nyugszik, hanem az érzelmi befolyásoltság következményeképpen kialakult önbecsapáson.
Feloldási lehetőség
Tudatosítsuk a gyanúsítottal szemben érzett érzelmeinket, és ha érzelmeink erőteljesek, akkor kerüljük a hazugságvadászatot.
Néhány gyakorlati tanács, szabály
1. Határozott, stabil alap
Ha tudatában vagyunk annak, hogy mi magunk hogyan értelmezzük a hazugság jeleit, akkor megtanulhatjuk észrevenni saját hibáinkat is, valamint ha nem vagyunk olyan helyzetben, hogy korrekt pontos ítéletet mondjunk.
2. Jelek
A megtévesztés jeleinek hiánya még nem feltétlenül az őszinteség bizonyítéka. Ugyanígy a megtévesztés jelének megléte még nem feltétlenül a hazugság bizonyítéka
3. Előítéletek felmérése
Gondoljuk végig nagyon alaposan és őszintén, hogy vannak-e előítéleteink a gyanúsítottal szemben, és ha igen, milyenek. Ha az előítéleteink jó eséllyel veszélyeztetik a kiegyensúlyozott, racionális döntésünket, akkor ne próbáljunk hazugságot vizsgálni!
(Forrás: Wikimedia Commons / Penubag)
4. Érzelmek
Valamely érzelem jele nem biztos, hogy a megtévesztés jele is egyben, hanem gyakran annak következménye, amit egy őszinte ember érez, ha valamivel megvádolják. És ami még fontosabb: a megtévesztés jelei többféle érzelemhez is kapcsolódhatnak. A másik lényeges dolog, amit az előítéletekkel kapcsolatban is elmondtunk: ha az érzelmeink veszélyeztetik a kiegyensúlyozott, racionális döntésünket, akkor szintén ne próbáljunk hazugságot vizsgálni!
5. Konklúzió levonása
A hazugság viselkedésben megnyilvánuló jeleiből nem szabad végső konklúziót levonni, hiszen nem végső bizonyítékokról van szó. Ezek inkább arra figyelmeztetnek, hogy további információkra van szükség az igazság feltárásához.
Felhasznált irodalom
Allan Pease (1997): Testbeszéd : Gondolatolvasás gesztusokból, Park, Budapest.
Paul Ekman (2010): Beszédes hazugságok : A megtévesztés árulkodó jelei a politikában, az üzletben és a házasságban, Kelly, Budapest.
@Krizsa: Attól még, hogy nem mondunk el valamit, ugyanúgy hazudunk, mintha mást mondanánk a valóság helyett. Az (el)hallgatás és az információ meghamisítása között csak annyi különbség van, hogy a hétköznapi értelemben, életben az utóbbi sokkal rosszabb megítélést kap. Ha úgy tetszik, az a nagybetűs hazugság. Ehhez a legtöbb esetben erkölcsileg negatív töltet társul, míg az elhallgatáshoz kevésbé. Nem véletlen, hogy az emberek a hétköznapok során az elhallgatást részesítik előnyben, mondván: "nem hazudtam, hisz nem adtam hamis információt". Oh dehogynem, csak így nem kell szembenézni a lelkiismerettel és/vagy a tabutémákkal, ill. nem utolsó sorban magával a konfliktussal (legyen az belső vagy külső).
"A gyerek nem hazudhat nekem, mert azt - persze csak szóbeli eszközökkel - megtorlom." És nem lehet, hogy a megtorlás éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani?
@Jánk István: Elnézést kérek, hogy tegeztem, István - erre nem figyeltem. Csak utólag vettem észre. Én már 34 éve élek itt és a héberben nincs magázás.
@Jánk István: Hát... mivel én fordítottam le magyarra Dr. Uri Milshtein (lásd Wikipedia) "A Túlélés Elve - Az Általános Biztonságelmélet" című viselkedéstudományi könyvét, bizony jól elkülönítem a hazugságot az erkölcsi megítéléstől. Annyira, hogy szerintem (szerintünk: Milshteinnel 14 éven át együtt dolgoztam, néhány könyvét is én adtam ki)...
ERKÖLCS tujajdonképpen nem is létezik! - Csak különböző túlélési érdekek vannak. Ennek fényében írtam a 3 társadalmi kategóriáról:-). A kérdés tehát az, hogy az egyed mit ismer fel a saját - s az intézmény is (család, munkahelyi közösség, vállalkozás, a tudomány berkei is:-), az állam, stb. - mit ismer fel a saját túlélési érdekének.
Idézlek: "mi van azokkal, akik egy történetet színeznek ki azért, hogy az szórakoztatóbb legyen, pusztán a szórakoztatás céljából?"
Ha íróról van szó... oké, mert ott tudjuk, hogy mesél. Ha elbeszélésről egy társaságban... ez már problémás, mert a hallgatóságnak tudnia kellene, ha csak "sztori" és nem valóság.
Idézlek: Mi van a gyerekeinkkel például? És azokkal, akik egy jó ügy érdekében hazudnak? Gyereknek ("egy fedél alatt" senkinek) nem hazudok, pont. Ha még nem érett hozzá, akkor egyelőre hallgatok. Ha nem lehet hallgatni, akkor megmondom, pl. azt, hogy az apukád meghalt, nincs nekünk többé.
A gyerek nem hazudhat nekem, mert azt - persze csak szóbeli eszközökkel - megtorlom.
Jó ügy érdekében sem hazudok - ha nem lehet még (súlyosan sérült, stb.) megmondani az igazat, akkor (egyelőre) szintén hallgatok. Max.: még én se tudom.
@Krizsa: Van igazság a hozzászólásában, de azt érzem, hogy nem sikerül elszakadnia a hazugság erkölcsi megközelítésétől. Hangsúlyoztam az előzőekben is, hogy amit itt hazugságnak tekintünk, az nem feltétlen esik egybe a hazugság hétköznapi jelentésével.
"Akiről fel tudom tételezni, hogy hazudhat (nekem – mert a személyes kapcsolatnak azért sokféle változata van), az már eleve másod-tizedrangú a szememben. Vagyis ő egyáltalán nem fontos. De ha a tények, amiket (esetleg) megpróbált eltagadni, igenis fontosak a számomra, akkor azokat kell kutatnom, nem azt a pojácát."
Mi van a gyerekeinkkel például?
A hármas elkülönítéshez. És mi van azokkal, akik egy történetet színeznek ki azért, hogy az szórakoztatóbb legyen, pusztán a szórakoztatás céljából? És azokkal, akik egy jó ügy érdekében hazudnak?
Előző írását a cikk írója így kezdte: "Ön hazudott ma már? Ha nem, akkor bizonyára nem találkozott ma még emberekkel. Vagy most is hazudik. Új sorozatunkban megtudhatja, hogy miért hazudik mindenki, ahogyan azt is, hogy milyen jelek alapján lehet kiszűrni a hazugságokat."
Többször átfutatottam azért, hogy viccelődik-e – de csak jópofáskodik. Valójában, úgy látom, komolyan gondolja. Így bizony agymosás. Mi a valóság? Én 3 rétegre osztom a társadalmat:
A. Életveszély, vagy aránytalanul nagy károsodás veszélye nélkül a népesség bizonyos (néhány) százaléka NEM hazudik. Ez azt jelenti, hogy egész életében is csak nagyon keveset.
B. A „túlélő” többség azonban, ez igaz, az élővilág nem tudatos fajaihoz (növények, állatok) hasonló módon viselkedik: bármiféle károsodás-kényelmetlenség elkerülésére, sőt a beilleszkedés érdekében is, stb. – rendszeresen hazudik. Mivel ezt versengő közegben teszi: 1. tévedhet a veszélyek felismerésében 2. az ellenfél módszerei tökéletesednek, tehát a még sikeresebb hazudozás „lefegyverzi”. 3. hiába ismeri fel a hazugságot, ha az ellenfél potenciálisan kriminálisabb őnála. Ez általában magasabb társadalmi állást és jobb anyagi feltételeket, vagy intézményes csalást (pl. hamis jogrendszer) jelent. 4. a „túlélő” többség, mivel önmagát csapja be legjobban, a legritkább esetben képes felmérni a saját valós helyzetét.
Összefoglalom: nem az ügyes hazudozás a döntő, hanem a társadalmi és intézményes ranglétra. A hazugságból származó előny és az öncsalásból származó hátrány egyenlege tehát csak a társadalmi beágyazódás "magasabb" rétegeiben válhat pozitívvá.
C. A harmadik réteg ismét kisebbségben van: az, aki minden nap hazudik, sőt azt se tudja már, hogy mikor, mert a "vérében van" (annyira rászokott). Ezek el se tudják képzelni másokról, hogy az ön- és közösség védelemnek, a valós helyzet felismerésének bármely intelligens foka is létezhet. Ezt a csoportot többé-kevésbé még a „túlélők” is felismerik és vagy kikerülik, vagy a megfelelő módon viszonyulnak hozzá.
Pár szót még a hazugság-vadászatról. A pontos igazságot, a tényeket csak ritkán lehet tudni – de ilyenkor nincs is mit „vadászni”. (Tökmindegy, hogy a másik mit dumál.) Akiről fel tudom tételezni, hogy hazudhat (nekem – mert a személyes kapcsolatnak azért sokféle változata van), az már eleve másod-tizedrangú a szememben. Vagyis ő egyáltalán nem fontos. De ha a tények, amiket (esetleg) megpróbált eltagadni, igenis fontosak a számomra, akkor azokat kell kutatnom, nem azt a pojácát.
persze Desdemonának is tudnia kellett volna, h ha nem igaz, amit Othello mond amit hallott Jágótól hogy mondott Cassio, és Jágó ölte meg, akkor Jágó hazudik.
és mint férjéért aggódó asszony figyelmeztethette volna az urát, h hazudnak neki
.
a hazudó ember egyébként ragaszkodni h a hazugságához, és téged fog hüjének nézni, h hogy képzeled, ő ilyet nem mondott stb.
ő nem hogy nem is úgy gondolta, hanem összekeverte egy másik dologgal stb (ez amikor kvázi beismeri)
amikor felismerteted vele h te már felismerted, akkor az jön h mit vagy úgy oda egy kis hazugságtól, meg h miért olyan fontos meg h ő így nőtt föl, meg hogy ahonnan ő gyün az így megy stb.
és amikor felismerteted vele (és a felismerés fáj) h hogyan megy az amikor gyün, akkor van az h te megérdemelted, mert te csak ilyet érdemelsz. beszél ki a fejéből a rongy báb
nem szükséges a hazugságot felismerni ahhoz h felismerjük. ha tudjuk az igazságot, a hazugság magától lelepleződik.
.
Othello hazugsággal akarta vallomásra kényszeríteni Desdemonát, vagy ő se tudta, h Cassio nem halt meg?
"...by surprise. Cassio retaliates and mortally wounds Roderigo, but is himself stabbed from behind by Iago. His leg is wounded, but he survives. "
en.wikipedia.org/wiki/Michael_Cassio
,
"Nem az emberek arcát nézem, hogy hazugságra utaló jeleket találjak. Amit én keresek, azok a nyakatekert válaszok és kitérések."
a válasz logikájában levő összefüggések mutatják a válaszadó motivációját, szándékosságát, nem a szavak, nem hangsúlyok (a hangsúlyok értelmezéséhez tudni kell az értelmüket)
hanem a testbeszéd és logika/motiváció, és az ember olvasható.