Beismerő vallomás – ártatlanul?

Sokan tesznek ártatlanul beismerő vallomást. Ilyenkor az illető el is hiszi, hogy elkövette a bűncselekményt – mondják pszichológusok.

nyest.hu | 2015. február 10.

Nem ritka eset, hogy a gyanúsítottak egy órákig tartó kihallgatás során bevallanak olyan bűncselekményeket, amelyeket nem követtek el. Egy új tanulmány pedig azt is kimutatta, hogy azok az „álelkövetők”, akik konkrét részleteket idéznek föl, és biztosan állítják bűnösségüket, valóban bűnösnek is hiszik magukat – írja a The Week.

A pszichológiában és a kriminológiában meggyőződéses hamis beismerésnek hívják azt a jelenséget, amikor a nyomozás, illetve a kihallgatások folyamán emberek bevallanak olyan bűncselekményeket, amelyeket nem követtek el. Ezeknek a vallomástevőknek a nagy része el is hiszi, amit mond: azaz bűnösnek képzeli magát. Ezek a hamis vallomások gyakran abból táplálkoznak, hogy a kihallgatás során a nyomozók részletgazdagon írják le a bűncselekményt, illetve feltételezéseket fogalmaznak meg arra nézve, hogy hogyan mehetett végbe a cselekmény. Ezek arra vezetik a kihallgatottat, hogy önkéntelenül létrehozzanak egy olyan keretet, amelybe aztán hamis emlékeket illeszthetnek. A hamis emlékek létrejöttéből pedig már következik a hamis beismerés. De mennyire valószínű, hogy ez egy átlagemberrel megtörténjen?

Julia Shaw és Stephen Porter szerint a legtöbben igencsak fogékonyak vagyunk az ilyesmire. Vizsgálatukban 126 egyetemistával dolgoztak: a résztvevők beleegyezése után fölvették a kapcsolatot azok szüleivel. A szülőket a diákok gyerekkorának érzelmekkel terhelt eseményeiről kérdezték. A történetek alapján első körben azokat a diákokat szűrték ki, akik tanúi voltak a következő hat esemény valamelyikének: valakinek a bántalmazása, valakinek a fegyverrel való bántalmazása, lopás, balesetet szenvedtek el, megtámadta őket egy állat, elveszítettek egy nagyobb összeget.

Vallja be, hogy...
(Forrás: Wikimedia Comons / Pete Souza)

Ezek után a kiszűrt diákok közül 60-nak azt mondták, hogy valóban részt vettek a fenti hat esemény valamelyikében. Megerősítésképpen részleteket is elárultak a valós múltbéli eseményekből, ezeket a részleteket keverték bele egy fiktív eseményről szóló leírásba. Ezek után három különböző interjú során igyekeztek előhívni a kutatók a hamis vallomásokat a diákokból – egyrészt úgy, hogy azt állították, hogy a szülők elmesélték az eseményt, másrészt úgy, hogy azt mondták a diákoknak, hogy minden ember képes előhívni a memóriájából olyan részleteket, amelyeket már elveszettnek hit (egyébként ez sem igaz).

A kutatók a hamis emlék fogalmának egy igen szigorú definícióját használták: csak akkor számítottak valamit hamis emléknek, ha az illető azt állította, hogy megtörtént valami, és annak körülményeiről legalább tíz különböző, egyedi részletet föl tudott idézni. Annak ellenére, hogy ezt a szigorú értelmezést használták, mégis azt találták, hogy a diákok 44 százaléka gondolta a kitalált eseményekről, hogy azok valóban megtörténtek. Az arány nagyjából állandó maradt, független volt az esemény típusától. 30-ból 21 résztvevőnek voltak hamis emlékei arról, hogy bűncselekményt követtek el, és 30-ból 23-nak voltak a nem bűncselekmény jellegű eseményekről emlékei.

Ezek az eredmények arra mutatnak, hogy a hamis beismerő vallomások vaskos konfabulációkon alapulnak, amelyeket a nyomozók által szolgáltatott részletek táplálnak. A kísérletben hamis vallomást tevők nagy aránya arra figyelmeztet, hogy a nyomozás és a kihallgatás során nem szabad olyan eljárásokat alkalmazni, amelyek segítik a hamis emlékek kialakulását.