0:05
Főoldal | Rénhírek

A hibák, amelyeket mindannyian elkövetünk

Vannak alapvető tévedéseik, amelyeket nagyon egyszerű kísérletekkel le is lehet leplezni. Jobb azonban ha legalább elvileg tudunk ezekről, a legtöbbet úgyis teljesen automatikusan követjük el. Olvassa el cikkünket, és ismerjen magára!

nyest.hu | 2015. augusztus 11.

Bill Gates ma a világ egyik leggazdagabb embere. De hogyan sikerült neki ez? 19 éves korában otthagyta a Harvardot, hogy elindítsa a Microsoftot, és néhány szűk esztendő elteltével az övé lett a legnagyobb profitot termelő cég a világon. Gondolhatnánk, hogy ennek az az oka, hogy ő az egyik legokosabb ember a világon... De nemcsak erről van szó, csak a történet többi összetevőjét hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. A sztoriban ugyanis igenis döntő szerepe volt néhány véletlen körülménynek is, amelyek szerepét – legalábbis mi, európaiak – hajlamosak vagyunk alábecsülni. Ezt pszichológiai kísérletek is bizonyítják; ezekről közölt összeállítást a The Guardian nemrégiben.

Mi a siker titka?

Gates tényleg elképesztően okos volt, de ez nem lett volna elég. Az is kellett, hogy jókor a jó helyen legyen. 1968-ban rettenetesen unatkozott abban a seattle-i iskolában, ahol akkor nyolcadikos volt, ezért a szülei egy magániskolába íratták. Ennek az iskolának történetesen hozzáférése volt egy akkoriban menőnek számító óriás-számítógéphez (az 1960-as években használt szobányi méretű számítógéphez). Így Bill Gates akkoriban azon kevesek közé tartozhatott, aki sok időt tölthetett egy ilyen gép használatával. Az ezt követő hat évben a szerencséje folytatódott: szabad programozási időt kaphatott egy ilyen gépen annak fejében, hogy tesztelte az egyik helyi cég szoftverjét. Ehhez hajnali háromkor kellett elindulnia a University of Washington számítógépes központjába, hogy kihasználhassa a lehetőséget. Ezt persze nem sok tinédzser tette volna meg...

Mázlista?
Mázlista?
(Forrás: Wikimedia Commons / Kjetil Ree / CC BY-SA 3.0)

Gates nem az egyetlen olyan sikeres ember, akinek a történetében szerencsés véletlenek sorozata jelenik meg... Képzeljük el a Smith közgazdászt, akinek kétszer annyi publikációja van jó nevű szaklapokban, mint Jones közgazdásznak. Ennek ismeretében természetesnek vesszük, hogy Smith nyilvánvalóan tehetségesebb és szorgalmasabb közgazdász, mint Jones. Pedig tudható, hogy azok a közgazdászok, akik „jó évben” szerzik meg a PhD-fokozatukat, amikor sokkal több egyetemi állás betöltetlen, sokkal jobb eséllyel indulnak neki tudományos karrierjüknek azoknál, akik „rossz évben” szerzik meg a PhD-t, amikor kevés az állás. Smith és Jones teljesítménykülönbsége között tehát meglehet, hogy pusztán a szerencse áll, és semmi köze az intelligenciához vagy a szorgalomhoz.

Azoknak a főiskolásoknak a karrierje, akik recesszió idején szereztek diplomát, egész életükön át sikertelenebb marad. A munkanélküliségnek demoralizáló hatása van, és ennek az utóhatásai soha nem szűnnek meg. A család a szülők pedig azt latolgatják, hogy mit rontottak el Jane nevelésében, aki 2009-ben szerzett diplomát, pedig szinte ugyanazt adták neki, mint nővérének, Joannak, aki 2004-ben diplomázott.

Milyen információkat veszünk figyelembe?

Egy helyzet vagy személy megítélésben sokszor fontos rejtett hatásokat hagyunk figyelmen kívül. De még akkor is képesek vagyunk ezeket ignorálni, amikor teljesen nyilvánvalóak és explicitek. Egy klasszikus 1960-as évekbeli kísérletben két szociálpszichológus, Edward Jones és Victor Harris embereknek két esszé valamelyikét mutatta meg. Mindkét esszé a kubai politikai rendszerről szólt, és tanári utasításra születtek feladatmegoldásként. Az egyik esszé kedvezően ítélte meg Kubát, míg a másik kedvezőtlenül. A kísérletben közölték a résztvevőkkel, hogy az esszé, amit olvasnak, a tanár kérésére volt Kubát támogató, illetve ellenző írás. A résztvevők tehát arról semmit nem tudhattak, hogy az esszék szerzői valójában milyen álláspontot képviseltek Kuba politikájával kapcsolatban. Mégis a kísérleti alanyok úgy ítélték meg, hogy a Kuba-barát esszé szerzője inkább támogatja Kubát, mint a Kuba-ellenes esszé szerzője.

A mindennapi életben rendszeresen figyelmen kívül hagyunk olyan tényezőket, amelyek befolyásolják az emberek viselkedését. Például az, hogy egy kritikus helyzetben „hősként” vagy „szívtelenként” viselkedünk-e, nagyban magán a helyzeten és a többiek viselkedésén múlik. Két szociálpszichológus, John Darley és Bibb Latané azzal kapcsolatosan terveztek több kísérletet, hogy a járókelők/nézelődők milyen esetekben hajlamosak cselekedni vészhelyzet esetén. (Ezt az angol bystander intervention után magyarul is bystander-effektusnak szokták hívni.) Ezekből az derül ki, hogy a járókelők a vészhelyzetnek látszó esetekben – epilepsziás roham, valakire rászakad egy könyvespolc, ájulás – annál valószínűbb, hogy segítséget nyújtanak, minél kevesebben vannak ott mások. Tehát annak esélye, hogy az egyén cselekedjen egy tömegben vészhelyzet esetén, igen csekély: minél több „szemtanú” van, annál kevésbé.

Az irgalmas szamaritánus
Az irgalmas szamaritánus
(Forrás: Wikimedia Commons / Radagast3 / CC BY-SA 2.0)

Egy másik kísérletből az is kiderült, hogy a helyzet még annál is meghatározóbb, hogy valaki egyébként kedves(nek) és szolgálatkész(nek tartja magát). Darley és kollégája, Daniel Batson teológushallgatókat kértek meg arra, hogy az egyetemen tartsanak egy prédikációt az irgalmas szamaritánus történetéről. A hallgatók egy részének azt mondták, hogy bőven van idejük odaérni a helyszínre, míg a másik részüknek azt mondták, hogy máris késésben vannak. Az egyetemi campuson át vezető útjukon mindannyian találkoztak valakivel, aki rosszul volt, láthatóan segítségre szorult (persze az illető a kísérlet része volt, beépített ember). Azok közül a teológushallgatók közül, akik nem siettek, majdnem a kétharmad megállt, és segítséget nyújtott; a sietők viszont csupán a 10 százalékban álltak meg, és ajánlottak segítséget.

Ha a fenti helyzetekkel kapcsolatosan csak azt jegyezzük meg, hogy az egyik szeminarista segített, a másik pedig nem, egészen másképp ítéljük meg őket. Valahogy úgy gondoljuk, hogy az a körülmény, hogy valaki siet, nem befolyásolja azt, hogy az illető irgalmas szamaritánus-e vagy sem. Pedig, ahogy a kísérletből kiderül, nagyban befolyásolja. Azt, hogy valaki segítőkész-e belső tulajdonságnak, értéknek tekintjük, és ha valaki egy adott helyzetben nem ennek megfelelően viselkedik, azt hajlamosak vagyunk jellemhibának tulajdonítani, mintsem a helyzetnek betudni.

Alapvető attribúciós tévedés

Abban, hogy mit minek tulajdonítunk, rendszeresen tévedünk: olyan emberekben bízunk meg, akikben nem kellene, és olyanokat utasítunk el, akik nagyon kedvesek velünk. Mindezt általában pusztán azért, mert a viselkedésük hátterében álló helyzeti hatásokat nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni. Az is érdekes, hogy míg saját magunkról úgy gondolkodunk, és a saját tetteinket úgy ítéljük meg, hogy azok érzékeny reakciók adott helyzetekre, addig másokkal kapcsolatosan hajlamosak vagyunk egy-egy szituáció alapján általános ítéletet alkotni. A magunk cselekedeteit vizsgálva tehát sokkal inkább figyelembe vesszük az adott helyzetet, mint mások viselkedésével kapcsolatosan.

Miért viselkedünk így? – Azért, mert egy szituáció résztvevője számára mindig sokkal világosabb az adott helyzet, mint a szituáció nézője számára. Ha egy helyzetben én vagyok a cselekvő, akkor jól át kell azt látnom annak érdekében, hogy megfelelően, adaptívan tudjak viselkedni. Ha azonban csupán külső szemlélője vagyok egy helyzetnek, akkor nincs ilyenfajta tétje a szituáció átlátásának, tehát sokkal felületesebb leszek annak kiismerésében. Így aztán a szereplők cselekedeteit is sokkal hajlamosabb leszek a belső tulajdonságaikkal magyarázni, mint külső körülményekkel.

A hibák, amelyeket mindannyian elkövetünk
Forrás: The Guardian

Különösen igaz ez azokra az emberekre, akik a nyugati kultúrában nevelkedtek. A mi figyelmünk középpontjában az autonóm egyén áll, ezért a környezetre kisebb figyelmet fordítunk. Más kultúrákban, például keleten sokkal kevésbé van előtérben az egyén, sokkal nagyobb hangsúly esik a közösségre, azaz az egyén környezetére, és a köztük fennálló harmónia megőrzésére. A nyugati kultúra az egyén függetlenségét hangsúlyozza, míg a keleti az egyének kölcsönös függését.

Ezzel kapcsolatosan Takahiko Masuda végzett egy igen izgalmas kísérletet. Amerikai és japán diákoknak mutatott egy olyan rajzot, ahol a központi figura több más figurával volt körülvéve a háttérben. A kísérleti alanyoknak a központi figura érzelmi beállítódását kellett megítélniük. Az derült ki, hogy a japán diákok sokkal kevésbé ítélték meg boldognak a központi figurát abban az esetben, ha az szomorú vagy dühös arcokkal volt körülvéve. Az amerikai diákokat sokkal kevésbé befolyásolta a központi figura megítélésében az, hogy a környező arcok milyenek voltak. (Ugyanilyen eredményt adott az, amikor a központi figura arcán negatív érzelmek látszottak, de a környezet vidám volt.)

A nyugati és a keleti kultúrában nevelkedett egyének tehát különböző mértékben érzékenyek arra, hogy egy adott egyénnek vagy cselekvésnek mi a környezete, milyen szituációba illeszkedik. Persze az alapvető attribúciós hibát a keletiek is elkövetik, de nem olyan mértékben, mint a nyugatiak.

Forrás

The mistake we all make... and the simple experiment that reveals it

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (7):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
4 éve 2015. augusztus 12. 08:36
7 GéKI

@Krizsa:

„Gates nem az egyetlen olyan sikeres ember, akinek a történetében szerencsés véletlenek sorozata jelenik meg...”

Sőt, azt is mondhatnánk, hogy minden sikeres ember életében sok-sok szerencsés véletlennek kell történnie, ahhoz, hogy sikeres legyen. Sőt rettenetesen fontos az is, amit egy másik cikk fejteget: www.nyest.hu/hirek/ezert-igazsagtalan-a-tarsadalom - hogy tudniillik ki honnan indul.

Ha Gates nem az „unalom” elől menekül a hajnali munkába, hanem az aznapi betevő hamburger megszerzéséért akkor nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz. De persze az is lehet, hogy akkor meg, hamburger gyárai lennének.

Egyébként is hajlamosak vagyunk a „megtörtént dolgokat” eleve elrendeltként kezelni. Ha nem így lenne, nem lenne keresztény vallás, nem lenne Jézus, nem lenne egyház.

4 éve 2015. augusztus 12. 08:30
6 menasagh

A szerencséhez pénz kell. Billi ha nincs háttere ma nem lenne ennyire híres. Az egyik iskolában unta magát de a másikban szorgalmasan felkelt hajnali háromkor ?

4 éve 2015. augusztus 11. 21:57
5 zigazakatanakh

az irgalmas szamaritánus az inkább egy szójáték. mint a fehér holló.

a példázat lényege pont az, h 'attól akitől nem várnád'.

4 éve 2015. augusztus 11. 21:51
4 zigazakatanakh

@Untermensch4:

mindennek megvan az aránya, sőt az arányok között is van arany közép.

.

kicsi belőle, gyógyszer, sok belőle, méreg.

.

mázlista-e? "information the main productive force" and the access to it. corporation kapitalism. taking over, exchange stocks, human resources and energy. neokapitalism = postkapitalism.

.

jó időben jó helyen vagy véletlen.

ha minden unatkozó gyereket magániskolákba íratnának, akkor a magániskoláknak nem lenne túl jó hírük...

.

egész véletlenül volt egy jogász, aki a Law Legislature laturátusaként a washingtoni törvényhozás egyetem-finanszírozási program keretében került finanszírozói kapcsolatba a University of Washington-nal

...ahova "hajnali háromkor kellett elindulnia annak számítógépes központjába" a kis Gates-nek.

en.wikipedia.org/wiki/William_H._Gates_Hall_%28Seattle%29

pénz pénzt csinál, a hír meg a nevet

4 éve 2015. augusztus 11. 20:33
3 Krizsa

@Untermensch4: A "kutatás" felületes, nem mutat ki semmit. A segítségnyújtásnak az egyénben levő belső motivációja állandó - fontossági sorrendben van rögzülve. A körülmények ezt (ha egyáltalán akart segíteni) másképp befolyásolják: sok ember jelenléte azt sugallja, hogy már biztosan intézkedett itt valaki, hiszen az esemény korábban történt. Én érkeztem később Talán bele is szólnának, hogy nem úgy kell... Talán az én kétségbeesett próbálkozásomat helytelenítenék, zavarnák is.

Az is lehet, hogy nem én tudom legjobban, mit kell (kellett) itt csinálni. De ha egyedül vagyok (kevesen vannak), akkor mindent megpróbálok, amit lehetségesnek tartok.

Ha rajtam múlik a dolog, azt is mérlegelem persze, hogy nekem mekkora károm lesz a saját késésemből - ahhoz viszonyítva, hogy a bajbajutottnak mennyit tudok segíteni. És itt jön az állandó faktor: az én érdekem mindennél (akár a másik életénél is) fontosabb-e, vagy lenullázódik ilyenkor? S ez nem a környezettől függő faktor, hanem csak éntőlem. Én már ezzel a fontossági sorrend(em)el érkezek a helyszínre.

4 éve 2015. augusztus 11. 19:19
2 Aurevol

Sorkatona koromban mondta a századparancsnokom az egyik feletteséről: "Remek hadvezér lenne. Csak hát nincs háború." :)

4 éve 2015. augusztus 11. 18:55
1 Untermensch4

"Azt, hogy valaki segítőkész-e belső tulajdonságnak, értéknek tekintjük, és ha valaki egy adott helyzetben nem ennek megfelelően viselkedik, azt hajlamosak vagyunk jellemhibának tulajdonítani, mintsem a helyzetnek betudni."

A "túlzott" sietség (avagy az erre való képesség) nem jellemhiba talán, "türelmetlenség" néven?