12 hajlam a tévedésre
Rossz döntéseinkért nem csupán az adott pillanatban elkövetett tévedéseink felelősek, hanem velünk született hajlamaink is. Vannak hibák, amelyeket mindannyian elkövetünk, és nem is nagyon tehetünk ellenük. De jobb, ha tudunk róluk.
Az io9 tudományos portál összeszedte azt a 12 káros hajlamunkat, mely megakadályozza, hogy racionális döntéseket hozzunk. Az agyunk ugyanis hiába képes rengeteg információt feldolgozni, értékelni, vannak olyan gondolkodásbeli hajlamaink, melyeknek köszönhetően rendszeresen megkérdőjelezhető döntéseket hozunk. Ez nem azt jelenti, hogy logikai hibákat követünk el, hanem azt, hogy eleve korlátozottak a döntéshozatali képességeink. A szakértők szerint ezek a hajlamok valójában sokszor segítségünkre vannak, különösen veszélyhelyzetekben – máskor viszont komoly hibákhoz vezetnek. Ha a hajlamot nem is vetkőzhetjük le, nem árt, ha tisztában vagyunk velük.
1. A visszaigazolás igénylésére való hajlam
Szeretünk olyan emberek között lenni, akik egyetértenek velünk. Ha olyan véleményekkel találkozunk, amelyek nem vágnak egybe eddigi ismereteinkkel, kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat: ezt hívják szakszóval kognitív disszonanciának. Ezért keresünk olyan barátokat (olvasmányokat stb.), amelyek megerősítik korábbi véleményünket, és kerüljük azokat, amelyek azok felülbírálatára késztetnének minket. Az újabb internetes technológiák ezt csak megerősítik.
2. Klikkesedési hajlam
Az előzőhöz hasonló hajlam, a velünk született törzsi öszsetartás. Biológiailag talán valóban összefügg az oxitocinnal: a gyanú szerint ez a vegyület ösztönöz minket arra, hogy még szorosabbra fűzzük a kapcsolatokat a hozzánk közel állókhoz. Sajnos azonban az ellenkezője is igaz: a csoporton kívüliekkel szemben gyanakvóvá és óvatossá, akár fölényessé is tesz minket. Ennek következtében túlértékeljük a hozzánk tartozó emberek értékét és képességeit az ismeretlenekéivel szemben.
3. A hazardőr érve
Egy sajátos logikai tévedésre való hajlam: azt hisszük, hogy az előzmények valamilyen módon hatnak az elkövetkezendő eseményekre. Tipikus példája a pénzfeldobás: öt fej után hajlunk arra, hogy most már valószínűbb az írás, hiszen így kerül közelebb a hosszú távú eredmény az 1:1 arányhoz. Valójában azonban minden egyes éremfeldobásnál fele-fele arányú az esély, akármi is volt az eddigi eredmény. Ez a hajlam egyébként gyakran felelős a szerencsejáték-függőségért: minél többet vesztünk, annál inkább úgy érezzük, hogy éppen eljött az ideje annak, hogy szerencsénk megforduljon. Sajnos a gondolkodásmód fordítva is működik: hiszünk a „szerencsés kézben”: ha eddig szerencsénk volt, könnyen elhisszük, hogy ezután is az lesz. Sőt, az i09 szerint ez a hajlam felelős azért, hogy egy új kapcsolat kezdetén elhisszük, hogy ez jobb lesz, mint a régi – azért reméljük, hogy nem mindig csak ez.
4. Esemény utáni indoklás
Azokra a helyzetekre jellemző, amikor valamilyen felesleges, rossz vagy túl drága dolgot vásároltunk, és utána addig keresünk valami értelmes okot ehhez a döntésünkhöz, míg meg nem győzzük magunkat, hogy végül is jó üzletet csináltunk. Ez is összefügg a kognitív disszonancia kerülésével: szeretnénk magunkat ésszerű döntést hozó emberként látni. Hasonló ez a viselkedés a Stockholm-szindrómához, amikor is a túszok együttérzéssel fordulnak fogvatartóikhoz – a szakértők úgy vélik, hogy ez a viselkedés a trauma okozta stressz kerülését szolgálja. Azt a jelenséget, amikor a saját rossz döntéseinkhez keresünk ésszerű magyarázatot, a vásárló Stockholm-szindrómájának (Buyer's Stockholm Syndrome) is nevezik.
5. A valószínűség hanyagolása
Sokszor nem vesszük figyelembe az események bekövetkeztének valószínűségét. Sokkal többen félnek attól, hogy repülőbalesetben vagy terroristatámadásban halnak meg, mint attól, hogy autóbalesetben, holott kb. hatvanszor valószínűbb, hogy autóbalesetben halunk meg, mint hogy repülőszerencsétlenségben. Döntéshozatalkor tehát túl kockázatosnak értékelünk bizonyos (viszonylag) veszélytelen dolgokat, míg könnyen választjuk a veszélyesebbet.
(Forrás: Wikimedia Commons / Anynobody / GNU-FDL 1.2)
6. Szelektív megfigyelési hajlam
Bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy megismerkedik egy jelenséggel, amelyről korábban sosem hallott, és egyszerre csak észreveszi, hogy a csapból is az folyik. Ha egyszer felfigyelünk valamire, sokkal gyakoribbnak kezdjük érzékelni. Ilyen eset, ha veszünk egy új autót – hirtelen mindenhol ugyanolyan márkájú autókkal kezdünk találkozni. Amikor egy nő teherbe esik, általában felfigyel rá, hogy mennyi terhes nő van mindenhol. Sokan ilyenkor komolyan azt hiszik, hogy valóban megnőtt az adott márkájú autók vagy a terhes nők aránya, holott egyszerűen arról van szó, hogy ők fordítanak figyelmet valami olyanra, ami eddig teljesen érdektelen volt számukra. (Az ilyen tévedések lehetnek felelősek a „nem lehet véletlen” érzéséért is.)
7. A status quo megőrzésére való hajlam
Döntéseinket gyakran a változatlanság érdekében hozzuk: szeretnénk, ha a fennálló állapotok nem, vagy a lehető legkevesebbet változnának. Félünk attól, hogy a változás csak ront a helyzeten. Egyesek szerint ez a felelős azért, hogy az Egyesült Államokban még mindig nem tudták bevezetni az általános betegbiztosítást, holott a többség támogatja a reformot.
8. A negatív hajlam
Az emberek több figyelmet fordítanak a rossz hírekre, mivel ezeket fontosabbnak, lényegbe vágóbbnak érzik. Sőt, a rossz híreket könnyebben el is hisszük, a jó hírekkel szemben viszont gyanakvóak vagyunk. Evolúciós szempontból is előnyösebb, ha a rossz hírekre (például a veszélyhelyzetre vonatkozókra) nagyobb súlyt fektetünk, mint a jókra. Ma azonban már a valódi jó hírek kárára is több figyelmet szentelünk a rosszaknak: bár a világban a bűnözés, az erőszak, a háborúk és egyéb igazságtalanságok visszaszorulóban vannak, a legtöbben úgy érzik, hogy a helyzet egyre csak rosszabb. (Nem biztos azonban, hogy a dolog ilyen egyszerű: az igazságtalanság többek között azért csökken, mert nagyobb figyelmet fordítunk rá – ha viszont érzékenyebbek vagyunk az ilyen eseményekre, jobban is zavarnak minket.)
9. A csordaszellem
Gyakran tudattalanul is a tömeggel tartunk, mások hatására felfüggesztjük egyéni döntésünket. Ennek köszönhetőek a divatok, a sztárok kultusza, vagy akár a mémek, de kis csoportokban – családban, munkahelyen – is érvényesül. A többiekhez való igazodás kényszere gyakran teljesen irracionális vélemények kialakítására is késztethet minket – ezt kísérletek is igazolják. Sokan a közvélemény-kutatásokat is kárhoztatják azért, mert a nyilvánosságra hozott eredmények befolyásolhatják az egyének döntéseit. (Nem véletlen, hogy a választások előtt közvetlenül már nem szabad a felmérések eredményeit nyilvánosságra hozni.)
10. Kivetítési hajlam
Mivel az ember nem képes kilépni a saját tudatából, nehezen tudja elképzelni, miként gondolkodnak mások. Sőt, hajlamos azt hinni, hogy ugyanúgy, mint ő. És mindez nem elég: hajlamos azt képzelni, hogy mások is egyetértenek vele. Ezt a jelenséget nevezzük hamis konszenzusnak: úgy véljük, mi a „normális emberek” közé tartozunk. Ez a jelenség segít a szélsőséges csoportok tagjainak elhitetni magukkal, hogy tulajdonképpen a csoporton kívüliek is hozzájuk hasonlóan gondolkodnak, és ezért hisznek sokan teljes bizonyossággal abban, hogy egy választáson vagy sporteseményen az általuk favorizált induló nyer.
11. Elfogultság a pillanattal szemben
Az ember másképp gondolkodik a jelenről, mint a jövőről. Az adott pillanatban inkább az örömöt választanánk, és csak hosszú távon gondolunk a haszonra: Egy kísérletben gyümölcs és csokoládé között kellett választaniuk a kísérleti alanyoknak. Amikor egy hétre előre kellett választani, a többség a gyümölcsöt választotta, de amikor aznapra, a csokoládét.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tracy Hunter / CC BY 2.0)
12. Horgony-effektus
Nevezik a relativitás csapdájának is. Lényege, hogy egyszerre csak kevés dolgot hasonlítunk össze: azért is hívják horgony-effektusnak, mert lehorgonyzunk a pillanatnyilag hozzáférhető információk összevetésénél. Tipikus példája, amikor azt látjuk egy boltban, hogy árengedmény van: ilyenkor azt látjuk, mennyivel olcsóbban juthatunk hozzá a termékhez, nem azt, hogy valójában mennyibe kerül. Az éttermek például azzal a trükkel élnek, hogy mindig felvesznek az étlapra néhány nagyon drága fogást – ezekhez képest az egyébként nem olcsó ételeik is kedvező árúnak tűnnek. Ugyanez az oka, hogy gyakran választjuk több lehetőségből a középsőt: a nem túl olcsót, de nem is túl drágát.
Persze az vitatható, hogy hány is ez a tizenkét hajlam: nem csupán az első kettő között van szoros összefüggés, de nagyon hasonló a kilencedik és a tizedik is. Ennél azonban fontosabb, hogy fontos döntéseink meghozatalakor megvizsgáljuk, nem torzítja-e valamely velünk született gondolkodási hajlamunk értékítéletünket.
Néhány dolog, ami szerintem fontos, de a cikk elmegy mellette.
"Szeretünk olyan emberek között lenni, akik egyetértenek velünk."
Mivel általában azok az emberek kedvelnek minket, akik egyetértenek velünk, és nyilván olyan emberek között érezzük jól magunkat, akik kedvelnek minket, ezért ebben szerintem nincs semmi kivetnivaló. Legalábbis egy önként vállalt közösségben ennek így kell lennie (a munkahelyi kollektíva meg teljesen más, ott az ember nem választhatja meg, hogy kivel dolgozik, ez amolyan "el kell viselni a másikat").
"Sokkal többen félnek attól, hogy repülőbalesetben vagy terroristatámadásban halnak meg, mint attól, hogy autóbalesetben, holott kb. hatvanszor valószínűbb, hogy autóbalesetben halunk meg, mint hogy repülőszerencsétlenségben."
Ez idáig stimmel, de nem veszi azt figyelembe, hogy viszont sokkal nagyobb esélyünk van egy autóbalesetet túlélni, míg egy repülőgép-baleset túlélésének valószínűsége szinte nulla.
"Gyakran tudattalanul is a tömeggel tartunk, mások hatására felfüggesztjük egyéni döntésünket. Ennek köszönhetőek a divatok, a sztárok kultusza, vagy akár a mémek, de kis csoportokban – családban, munkahelyen – is érvényesül."
Ennek egyszerűen a társadalomba való beilleszkedés az oka. Példa: ha mindenkitől azt hallod, hogy "aki azt az énekest (színészt vagy akárkit) szereti, aki a kedvenced, az nyomorék vagy buzi", akkor előbb-utóbb kénytelen vagy ezt vagy eltitkolni, vagy áttérni másra, ami a menő, ha nem akarod, hogy kiközösítsenek.