Miből lesz a szótag?
Megint a szótag. Most arról lesz szó, hogyan függ össze a hangok hangossága a szótagban elfoglalt helyükkel. Állatok és különféle városok példáján mutatjuk be, hogy egy szó eleje lehet egy szótag vége.
A nyelvet, hogy megértsük, darabokra bontjuk. A szavak közismerten ilyen darabok, ezekhez egyrészt a jelentésük, másrészt az átrendezési lehetőségek alapján jutunk el (a bemegy például két szó, mert kettéválhat: be nem megy, és a két része felcserélhető: megy be). A szavakat lehet jelentés alapján is tovább bontani: pl. a kutyának, macskának, borznak szavakban elkülöníthetjük a -nak részt, mivel ezek a szavak – jelentésük miatt – a mondatnak azonos helyzetét foglalhatják el. Ugyanezt tehetjük a borznak, borzzal, borzért elejével, a borz-zal, szintén a jelentésük alapján. A szavakat szótagokra is lehet bontani, ahogy már maga a szótag név is sejteti. Azonban ebben az bontásban a jelentésnek már nincs szerepe, ezt kizárólag a kiejtés irányítja. Nézzük, mi alapján választjuk szét a szavakat szótagokra.
A hangossági sor
Igaz, hogy ugyanazt a hangot lehet hangosabban és halkabban is ejteni, az ugyanolyan hangerővel ejtett hangok közt is hangosságbeli különbségeket érzékelünk. Ezért itt a hangos–halk párt használjuk erre a tulajdonságra. Szokás ezt hangzósságnak, vagy szonoritásnak is nevezni.
A beszédhangok között vannak hangosabbak és halkabbak. Szokás az összes beszédhangot sorbarendezni a leghangosabbaktól a leghalkabbakig. Ennek a sornak a „hangos” felén találhatóak a magánhangzók, míg a másik végén a zöngétlen zárhangok (pl. [p], [t], [ty], [k]), amelyek önmagukban hallhatatlanok, csak úgy válnak hallhatóvá, ha utánuk, vagy előttük ejtünk egy hangosabb hangot (jellemzően magánhangzót). Próbájuk ki! Zárjuk össze az ajkainkat, mint amikor [p]-t ejtünk. Ebből semmit nem lehet hallani. Csak amikor az ajakzárat feloldjuk, és elkezd a szánkból kiáradni a levegő – vagyis elkezdődik a [p]-t követő magánhangzó –, akkor válik a [p] hallhatóvá, akkor ismerjük csak fel, hogy [p]-t és nem mondjuk [t]-t ejtünk. Még amikor látszólag „önmagában” ejtünk egy zárhangot, akkor is ejtünk utána egy rövid magánhangzót: [pö]. (Láttuk, hogy a zárhangoknak a hehezettségére is csak egy szomszédos hang jóvoltából derül fény.)
![[pö]](/media/po.gif?large)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A mássalhangzók közül a hangosabbak között vannak a [j], [r], [l] és az orrhangok (pl. [m], [n], [ny]). Ezek hangosabbnak számítanak, mint a réshangok (pl. [f], [v], [sz], [z], [s], [zs]), végül – mint láttuk – a zárhangok zárják a sort.
Hegyek, völgyek
A hangosság szorosan összefügg a szótagokkal. Számozzuk meg a most bemutatott hangossági sor tagjait (0: zárhang, 1: réshang, 2: egyéb mássalhangzó, 3: magánhangzó) és ábrázoljuk a szavakat alkotó hangsorokat sávdiagrammon. Itt van például a tanfelügyelő.
(Forrás: SzP, Gnumeric)
Az ábrán öt csúcsot látunk, ezek az öt magánhangzóval esnek egybe. Ebből leolvasható, hogy a szó öt szótagból áll. A szótagcsúcsokat kisebb-nagyobb „völgyek” választják el egymástól, attól függően, hogy hangosabb mássalhangzót (pl. [l]-t), vagy halkabbat (pl. zárhangot) találunk a csúcsot alkotó két magánhangzó között.
Ha a szótagok számát a hangossági csúcsok – és nem a magánhangzók – száma adja, akkor nem zárhatjuk ki azt az esetet, hogy egy szótagban nincsen magánhangzó. A magyarra az ilyesmi nem jellemző, de sok Magyarországon és környékén beszélt nyelvben előfordul, hogy mássalhangzót (pl. [r], [l], [m], [n]) találunk a szótag „csúcsában”. Gondoljuk a cseh krk ’nyak’ (horvát sziget neve is), a szlovák vlk ’farkas’, vagy a német Garten [gartn] ’kert’ szóra. Ezekben a [r], a [l], illetve a [n] hangosság szempontjából „kiemelkedik” a környezetéből, így a szótag csúcsát alkotja. Ebből az következik, hogy egy mássalhangzó úgy lehet szótagcsúcs, ha a szomszédos mássalhangzók hangossága kisebb. Például az angolban a pencil ’ceruza’ lehet [penszl] (a szintén lehetséges [penszöl] mellett), de a lemon ’citrom’ nem lehet *[lemn], csak [lemön], mert a [m] és a [n] hangossága azonos.
Az [æ] a nyugat-magyarországi nyelvjárásokból ismert nagyon nyílt e.
A hangossági sort tovább is lehet finomítani, hiszen például a camel ’teve’ a [kæmöl] mellett ejthető így is: [kæml]; a problem ’probléma’ viszont nem lehet *[problm], csak [problöm], azaz a [m] kevésbé hangos, mint a [l]. Ezzel azonban most nem foglalkozunk tovább.
Különféle állatok
Már korábban észrevettük, hogy vannak olyan szavak, amelyeknek az eleje mintha nem esne egybe egy szótag elejével. Tipikusan így viselkednek a szó eleji [sz]/[z]+mássalhangzó-kapcsolatok. Egy olasz példán mutatjuk be, miről van szó.
A szótag súlyát két tényező befolyásolja: a hosszú magánhangzós szótagok mindig nehezek. A nyelvek egy részében – köztük az olaszban – a zárt szótagok is nehezek. Egy zárt szótag mássalhangzóra végződik: a sí nyílt, a sín zárt szótag.
Az olaszban a hangsúlyos szótag „igyekszik” nehéznek lenni. Ha a hangsúly zárt szótagra esik, akkor ezzel teljesül is a kívánalom: pl. vespa ’darázs’, porco ’malac’, panda ’panda’. Ha azonban a hangsúlyos szótag nyílt, akkor a magánhangzója hosszú, emiatt nehéz a szótag: pl. cane [káne] ’kutya’, topo [tópo] ’egér’, tigre [tígre] ’tigris’.
(Forrás: Wikimedia Commons / Colegota / CC BY-SA 2.5)
Nem csak szó belsejére, de az utolsó szótagra is eshet a hangsúly az olaszban (ezt ékezet jelöli): pl. città [csitta] ’város’, scimpanzè [simpance] ’csimpánz’, tabù ’tabu’. Az olasz szavak jellemzően magánhangzóra végződnek, tehát az utolsó szótag nem lehet zárt. Ráadásul egy másik szabály miatt a szó végi magánhangzó hosszú sem lehet. Vagyis ha a szó végére esik a hangsúly, akkor ott egy hangsúlyos könnyű szótag keletkezik, a magánhangzóját nem lehet nyújtani. Mégis nehézzé lehet tenni egy szó végi hangsúlyos szótagot.
Különféle városok
Ha a következő szó mássalhangzóval kezdődik, a mássalhangzó kettőzésével a hangsúlyos szótagunk zárttá válik: città pulita [csittappulíta] ’tiszta város’. A szó eleji mássalhangzó viszont nem mindig nyúlik. Marad rövid pélául a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ szókapcsolatban. Mondhatnánk, hogy ez az [sz] tulajdonsága, de nem az, hiszen önmagában az [sz] nyúlik: città santa [csittasszanta] ’szent város’. Mondhatnánk, hogy a mássalhangzó-kapcsolat miatt van ez. A magyarban sem állhat hosszú mássalhangzó egy másik mássalhangzó mellett: a borzzal [z]-je, a sakkról [k]-ja ezért rövid. De az olaszban ez nem így van: città triste [csittattriszte] ’szomorú város’. A legkézenfekvőbb magyarázat erre a jelenségre az, hogy a pulita, santa, triste szavakkal szemben a straniera előtt zárt szótag van, mivel itt az [sz] nem része a szó első szótagjának. Mindez csöppet sem lepi meg azt, aki korábban jól figyelt.
Láthatjuk, hogy a szó eleji [sz] hangossági csúcs, mivel a rákövetkező [t]-nél hangosabb. A korábbiak szerint viszont ebből az következik, hogy az [sz] itt nem tartozhat az őt követő hangokkal egy szótagba.
Ahogy a città straniera [csittasztranjéra] ’idegen város’ esete mutatja, legokosabb azt feltételeznünk, hogy itt nem esik egybe a szóhatár a szótaghatárral, a [-tasz-] szótag átível a szóhatáron. Mivel a [sz] egyébként sem állhat a rákövetkező [t]-vel egy szótagban, arra az elsőre meglepő következtetésre juthatunk, hogy a straniera elején levő [sz] nem egy szótag elején, hanem a végén helyezkedik el.
@El Vaquero: Hagyomány? A _wild_ is két szótagosnak tűnik: [waj.əld]. A szótárak a szótaghatárok jelölésével maximum allofonikus részleteket akarnak jelezni (aspiráció, ilyesmi), de nem feltétlenül ugyanazt és ugyanúgy, nem kell komolyan venni. A „valóságban” nincsen szótag vagy szótaghatár.
Érdekes paradoxon az is, hogy a _girl_ [gərl] egy szótag, a _barrel_ [barl] meg kettő. Ez talán azt jelzi, hogy a szótag nem felszíni jelenség, hanem lexikális.
Jobb helyet nem találtam, ezért itt kérdem. Az anyanyelvi rhotikus angol "world" szó [ˈwɹ̩ˑ.ɫ̩d] vagy [ˈwəˑɹ.ɫ̩d] esetleg [ˈwɜˑɹ.ɫ̩d]. Mégis, az összes szótár egy szótagos szónak hozza. Miért?
Sőt, miért nem egy szótagos? Szonoritás elve miatt? A lemon mn-jével esik egy kategóriába?
Hümm, újabb cikk, ezúttal Pjerós. Portugálos, spanyolos Pedro-cikk mikor lesz? Ha így folytatja valaki, megvonjuk tőle a Phídör-címet, olyat keveset foglalkozik angollal, alig néhány sort tesz ki a cikkben.
Mondjuk ez a mostani, Pjero-féle szonoritási sor kicsit durva fokozatokra van felosztva, de talán pont ezért esett a választás az olaszra? Vagy az átszótagolás miatt?
@szigetva: Igazad van, ez nekem is csak utána jutott eszembe. Ráadásul az extranjero, -a egy műveltségszó, a népi megfelelője az extraño 'furcsa, idegen, különös'. (Az olaszban meg éppen hiperkorrekcióval tűnt el a magánhangzó az elejéről.)
Valóban jobb lett volna pl. a (sperantia >) speranza -- esperanza.
@Földönkívüli: „Vajon van-e valamilyen magyarázat arra, hogy az olaszban csak rövid lehet a szóvégi hangsúlyos magánhangzó?” Biztos van, én nem tudom.
„Ezt a nyugati újlatin nyelvek úgy küszöbölték ki, hogy kiegészítették teljes szótagra egy magánhangzó elétoldásával: cittá straniera -- ciudad extranjera [szjudádesztranchéra].” A példád azért nem túl jó, mert itt a latinban is volt mgh: _extraneus_, de ez a protetikus mgh ott is megjelent, ahol nem volt.
"Az olasz szavak jellemzően magánhangzóra végződnek, tehát az utolsó szótag nem lehet zárt. Ráadásul egy másik szabály miatt a szó végi magánhangzó hosszú sem lehet."
Ez érdekes, a spanyolban pontosan fordítva van: ott a szóvégi hangúlyos magánhangzó a leghosszabb (és a metrikában két szótagnak kell számolni). Vajon van-e valamilyen magyarázat arra, hogy az olaszban csak rövid lehet a szóvégi hangsúlyos magánhangzó?
"Mivel a [sz] egyébként sem állhat a rákövetkező [t]-vel egy szótagban, arra az elsőre meglepő következtetésre juthatunk, hogy a straniera elején levő [sz] nem egy szótag elején, hanem a végén helyezkedik el."
Ezt a nyugati újlatin nyelvek úgy küszöbölték ki, hogy kiegészítették teljes szótagra egy magánhangzó elétoldásával: cittá straniera -- ciudad extranjera [szjudádesztranchéra].