Mi az, hogy ellik?
Lehetséges-e, hogy egy szót mindenki (vagy a többség, esetleg jelentős kisebbség) rosszul használ? Aligha: ilyenkor azt kell mondanunk, hogy a jelentés megváltozott. És ha meg is változott, mihez képest? Nyelvi kérdésekben jobb óvatosan véleményt nyilvánítani.
Érdekes megjegyzést fűzött korábbi cikkünkhöz egy olvasónk:
Szerepel a szövegben az "ellik". Ez biztos baromi szakszerűen hangzik a városiaknak, és ezért használják, de engem meg baromira zavar: elleni a nagy testű jószág ellik, amelyik rendesen egy utódot hoz a világra. Tehát pl. a tehén ellik. De a kutya és a kutyafélék, meg azok az állatok, amelyeknek egyszerre sok kölykük születik, azok fialnak.
Megpróbáltunk utánajárni, igaza van-e olvasónknak.
Először is megpróbáltunk utánanézni az interneten, hogyan használják ma a kifejezést. Nem volt nehéz észrevenni, hogy a kutyával kapcsolatban azok is használják az ellik igét, akik a legérintettebbek: kutyatenyésztők, szakújságírók, állatorvosok. Hasonló a helyzet a macska esetében is. A neten kutakodva bárki könnyen talál hasonló példákat. Azt tehát rögtön leszögezhetjük, hogy olvasónknak nincs igaza, amikor hibáztatja ezt a fajta szóhasználatot, hiszen széles körben elterjedt, ráadásul azt sem állíthatjuk, hogy egy olyan szakszóról van szó, melyet a laikusok „rosszul” – azaz más jelentésben használnak.
Részben azonban igaza van olvasónknak: vannak, akik számára az ellik valóban szűkebb jelentésű: egy olvasó egy kérdéseket összegyűjtő oldalon az iránt érdeklődik, hogy használható-e így a szó – az ő erdélyi nyelvváltozatában ugyanis nem. A kevés számú válaszból az sejthető, hogy az ország keleti részében nem használják kutyával vagy macskával kapcsolatban. Volt, aki szavazást is indított a kérdésben: sajnos az illető nem tanulmányozta kellő figyelemmel a kérdőívek összeállításáról szóló cikkünket, ugyanis elfeledkezett azokról, akik nem látták az említett műsort, de akik szerint a kutya nem ellik. A figyelembe vehető válaszok közül azonban elég nagy többségben vannak azok, akik szerint az ellik a kutyákkal kapcsolatban is használható.
Na és eredetileg?
De igaza van-e olvasónknak azzal kapcsolatban, hogy új jelentésbővülésről van szó, mely a vidéki életmódtól elszakadt városiak beszédére jellemző? Nos, ha így lenne, akkor a szótárakban (melyek meglehetősen konzervatívak) nyomát találnánk ennek. Nos, ilyen nyomra nem sikerült bukkannunk, az általunk megvizsgált szótárak sehol nem említik, hogy a szót akár csak nagy testű, akár csupán egy utódot világra hozó állatokkal kapcsolatban lehet használni. Találtunk viszont disznóval, juhval kapcsolatos példamondatokat: a disznó ugyan nagy testű állat, de egyszerre több utódot hoz a világra, a juh ugyan tipikusan egy-két bárányt szül, de kérdéses, mennyire mondható nagy testűnek: vannak kutyafajták, melyek nagyobbak.
A szó eredetét A magyar nyelv történeti-etimológia szótára (TESz.) bizonytalannak mondja: talán finnugor eredetű, ekkor eredetileg ed- lehetett a töve, az -l- pedig műveltető képző lehetett (azaz az ed- volt a ’születik’, az edl- a ’szül’). A finnugor szó jelentése ’gyarapodik, sokasodik’ lehetett, de finnségi folyatója is ’születik, keletkezik’ jelentésű. A magyarázat gyengéje, hogy a feltételezett eredeti d csak egy 1177 körül lejegyzett női névben mutatható ki, bizonytalan viszont, hogy e névben valóban ez az igető található-e meg.
Az mindenesetre bizonyosnak, hogy ha a szó finnugor eredetű, akkor eredetileg nem hogy nem volt szűkebb a jelentése, hanem éppen a magyarban szűkült le az állatokra. De ha mégsem finnugor eredetű, akkor sem állíthatjuk, hogy kizárólag nagytestű, vagy egyetlen (esetleg két-három) utódot világra hozó állatokra használták: ahol csak ezekre használják, ott lehet szó újításról.
Végül érdekességképpen megemlítjük, hogy a TESz. tud egy másik ellik igéről is: ennek jelentése ’(lóra, kocsira) száll’ – a szó az ül igével van kapcsolatban. A szótár ezt a szót elavultnak mondja, de nem írja, mikor veszett ki a használatból. Példái a 13. és a 15. századból származnak.
Ismét a két gyöknyelv alapján (s néhol össze is találkozunk a fenti megállapításokkal):
A héber ol-li! = jaj nekem! – ELLIK, vagyis szenved, közelebbről:
az olál = csecsemő – ÖL-EL (ölben tart), ÜL-EL (ül az anyán, lsd. még: üllő).
A finn s(z)üntüa-hoz: a héber sinet = élesít, fogaz (SÜN), vagyis a szülés SZENU(v)EDtet. A héber szanu = gyűlölt.
Megjegyzés: a hangokat egy ismeretterjesztő anyagban a nemzetközi szabványosításból eredő, de a nyelvhasználó számára érthetetlen jelekkel,
pl. finn u / ü hangot y-ként feltüntetni kb. olyan, mintha én az anyag hullámtermészetét a Schrődinger, az elektromosságot pedig a Maxwell egyenletekkel magyaráznám. Szóval hiába "tudományos" a hozzáállás, ez a nyelvhasználó számára szándékos(?) érthetetlenné tevést jelent. Tehát az ismeretterjesztésnek (beleértve a felsőfokúnál alacsonyabb szintű oktatást is) a közérthetőség a minimális feltétele.
Az -xl nem műveltető képző, hanem az emberi beszéd legáltalánosabb igeképzője – a magyarban, a héberben és számtalan nyelvben. Az -xl igeképzőt a nyelvek kronológiájában az ősi -xj előzte meg, s az -xr követte.
A héber szulá = megtaposott, utált – szilek = eltávolít – a SZÜL-ő szenved, majd "eltávolít",
a kilúah = kiáramlás, kiluj = befejezés, kál = könnyű, megkönnyebbül – KÖL(J)KEZIK.
A héber mo-lid = szül (a m'- csak előrag), léda = szülés,
joled = nemz (szótag-, helyesebben gyökfordítással: edjel, odjol, ahol az od = több, még, tehát több-öl – ez a nemzés).
A héber jeled = gyerek.
Valóban, a kutya nem ellik, de nem is fial, hanem kölykedzik. Vö.: megbánta, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett.