Mentsük meg az iskolások lelkét!
Karácsony Sándort olykor zavaros és káros gondolatok terjesztésével szokás meggyanúsítani, pedig csak olyan nyelvészeti leírást készített, ami megelőzte korát. Így aztán, ahogy az lenni szokott, a kortársak többsége nem fogta fel a lényeget, az utókor pedig félreértéseket örökölt és felejtett. Folytatjuk az alárendelés kontra mellérendelés kérdésének taglalását.
Előző cikkünkben arra jutottunk, hogy létezik egy nyelvművelői közhely, miszerint a mellérendelés jellemzőbb a magyarra, mint az alárendelés. Ennek az elképzelésnek az eredetét kutatva arra jutottunk, hogy ez a gondolat egy 19. századi nézettel van kapcsolatban. Eszerint egy nyelv és az azt beszélők lelki alkata között szoros kapcsolat áll fenn. De mi is az a lelki alkat? És milyen szempontból érdemes kutatni a beszélőknek a nyelvhez való viszonyát? Karácsony Sándor is sokat töprengett ezeken a kérdéseken, lássuk, mire jutott!
(Forrás: Wikimedia Commons)
Karácsonyi gondolatok
Karácsony e tapasztalatairól A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja című, 1939-ben megjelent munkájában számol be.
A számunkra legérdekesebb fejlemények egy karácsonyi látogatással kezdődtek. Karácsony Sándor, aki ezidőtájt egy budapesti gimnázium tanára volt, 1919 karácsonyán a téli vakációban szülőfalujába, Földesre látogatott. Pedagógusként élénken érdekelte a helyi iskola, ahol azzal szembesült, hogy gyakorlatilag nem folyik oktatás. Elhatározta, hogy javít a helyzeten, sőt: az elemi iskola végzősei számára lehetőséget teremt arra, hogy a gimnázium első osztályát elvégezhessék. Intézkedett, hogy a diákoknak – akik mind parasztgyerekek voltak – legyen megfelelő tanára, és arról is gondoskodott, hogy a nyár végén vizsgát tehessenek a gimnazista anyagból. Kezdeti várakozásai azonban nem igazolódtak be.
Karácsony Sándor a nyári vakáció elején Földesre érkezett, hogy korrepetálja a diákokat. Ekkor esett kétségbe, ugyanis a diákok nemcsak a gimnáziumi, hanem az elemi iskolai anyagot sem tudták. Az iskola ugyanis nem biztosított tanárt. Karácsony, budapesti gimnáziumi rutinjából kiindulva korrepetálásba kezdett, de gyorsan át kellett értékelnie a módszereit. Így írt erről:
Új utakra, tulajdonképpen úttalan útra kényszeredtem.
Tanulni kezdtem a gyerekektől, miután tanítanom nem volt őket többé számomra lehetséges. Nagyon engedelmes voltam, de nagyon éber is. Minden kis rezdülésre figyeltem és reagáltam.
Az odafigyelés sikert hozott: alig két hónap alatt átvették az egész elsős gimnazista anyagot, és gyakorlatilag mindenki átment a vizsgán – többen jeles vagy jó eredménnyel. Mi volt a siker titka?
A legfontosabb tanulság talán az, hogy Karácsony nem a tananyagot tartotta elsősorban szem előtt, hanem azokat a diákokat, akikkel együtt dolgozott. Mindent tudni akart róluk, és sikeresen akart kommunikálni velük. Nem az volt a célja, hogy a saját üzenetét a diákokra erőltesse, hanem hogy az életnek azokról a dolgairól, amelyek az anyagban szerepelnek, együtt tegyenek felfedezéseket.
Karácsony arra jutott, hogy a diákok csak akkor tanulnak, ha a tanulnivalónak értelmét látják: pusztán a tanár tekintélye miatt nem magolnak be semmit, de ha kapcsolatot tudnak teremteni az anyag és a mindennapi életük között, bármit könnyen megtanulnak. A diákok a tanult jelenségeket mindig egymáshoz való viszonyukban szemlélték, és így tulajdonítottak nekik értelmet.
A mellérendelés és az alárendelés
Karácsony Sándor egyetemi hallgatóként Genfben és Münchenben is tanult. Genfben nagy hatása volt Ferdinand de Saussure nyelvelméletének, aki Karácsony ottjártakor már nem élt, de a tanítványai az ő szellemében tanítottak. Münchenben Hermann Paulnak és Wilhelm Wundtnak volt nagy befolyása. Ezek a kutatók sokban befolyásolták a későbbi nézeteit.
Nem véletlen, hogy éppen a jelenségek egymáshoz viszonyítása tűnt fel Karácsonynak, miközben a diákokkal foglalkozott, hiszen genfi tanulmányai során jól megtanulta Saussure tételeit: azt, hogy a nyelv viszonyrendszer, amelyben a jelek egymáshoz való viszonyát kell szemlélni, illetve azt, hogy a jel jelölő és jelölt egysége – tehát sem a hangalak, sem a jelentés nem vizsgálható önmagában, csak együtt. Valami attól lesz jel, hogy a jelölő és a jelölt között valamilyen viszony van, amit meg lehet érteni. És még valami szükséges: emberek, akik használják ezeket a jeleket. Karácsony e tekintetben tette talán a legfontosabb megfigyeléseit, és ezt is értették a leginkább félre.
Előző cikkünkben írtunk már arról, hogy „a nyelv a gondolatközlés eszköze” tétel mai szemmel miért kérdőjelezhető meg – Karácsony korának azonban általános felfogása volt ez, érthető tehát, ha ebből indult ki.
Karácsony azt feltételezte, hogy a nyelv a gondolatközlés eszköze: a gondolat mint egy kép megfogan a beszélő elméjében, és ha meg akarja osztani mással, elmeséli másnak ezt a képet. A beszélőnek folyamatosan tekintettel kell lennie a hallgatójára, hiszen a hallgató fejében még nincsen meg az a kép, ami a beszélőében már teljes. Tehát: a beszélő már tudja, mit akar mondani és tudja, hogy abból mi a legfontosabb, a hallgató azonban még nem – azonban a hallgató is törekszik arra, hogy kiszűrje a lényeget. Ha például a beszélő azt mondja, hogy Tegnap operát néztem. Volt egy unalmas jelenet. Egymás mellett három énekes állt. A jobb oldali rosszul volt sminkelve. Túl erős színű volt a rúzsa, nem igazán mondható meg, hogy ebből az egészből mi a lényeg. Karácsony modelljében a mellérendelés épp ezt jelenti: szemléljük – hallgatjuk, olvassuk – az elénk került szöveget. Az alárendelés szerinte a feldolgozás egy későbbi fázisát jelenti: a mellérendeléssel egymáshoz viszonyított elemek közül a fontosabbnak tűnő(ke)t kiemeljük, és a többit ahhoz képest szemléljük. Például: Abban a jelenetben, amelyik unalmas volt..., Abban a jelenetben, amelyikben három énekes állt..., Az énekes, aki rosszul volt sminkelve..., Az operában, amelyikben volt egy unalmas jelenet... stb.
A beszélők persze tudják, mire is akarnak kilyukadni, ezért alárendelnek: a hallgató figyelmét arra irányítják, ami szerintük fontos. Például az énekesre: Egy énekes, akit tegnap láttam egy operában, rosszul volt sminkelve, mert túl erős volt a rúzsa színe. Érdemes arra is felfigyelni, hogy az alárendelés mindenféle viszony kiemelésére alkalmas, pl. magyarázatot is lehet vele alkotni: ...mert túl erős volt a rúzsa színe.
És itt érdemes visszatérni a földesi parasztdiákokra, mert a fentieknek van tanulsága az iskolai nevelés szempontjából is.
A hierarchikus iskolarendszer hierarchikus nyelve
Az iskolai kommunikáció vizsgálatának az egyik legérdekesebb, napjainkban is sokat vizsgált területe éppen ez: milyen módon prezentálja a tanár az elsajátítandó elméleteket, milyen eszközökkel éri el, hogy a diákok átvegyék a tanár által képviselt hivatalos álláspontot. Karácsony tehát a maga sajátos terminológiájával máig el nem évülő megfigyeléseket tett. Előfutára volt a konverzációelemzésnek (más néven társalgáselemzésnek) és a beszédaktus-elméletnek is.
Karácsony azt vette észre, hogy a városi gimnáziumokban a tanítás során kimarad a mellérendelés – más szóval: az elköteleződés nélküli szemlélődés –, és máris az iskola, a tanár szempontja szerinti rendszerben tanulják a jelenségeket a diákok. A szóba kerülő jelenségeket tehát úgy tanulják, hogy egyértelmű, mi a fontos és mi nem, mi minek az oka stb. Az is előfordul, hogy valamiről a saját kontextusából kiragadva esik szó, így a tananyag csak azért lényeges, mert a tanár kiemeli, az azonban nem derül ki, hogy milyen tágabb összefüggésben lehet hasznát venni. A diákok a tanár által leadott rendszert képesek reprodukálni, de nem értik meg, a vizsgált jelenségek közötti viszonyokat nem ismerik fel – mert nem is kell tudniuk felfedezni, hiszen a rendszert készen kapják.
A Karácsony Sándor földesi kísérletében részt vevő parasztgyerekek – sok sorstársukhoz hasonlóan – nem jutottak gimnáziumi tanulmányaik végére (a legtöbb parasztgyerek persze arról sem álmodhatott, hogy gimnázium közelébe kerüljön). Bár a kimaradás okaként gyakran anyagi okokat emlegettek, Karácsony arra jutott, hogy a jelenség legmélyebb oka az, hogy a nép (tehát azok, akik legfeljebb az elemi iskolát tudják kijárni) és az értelmiség (Karácsony szavával: szofokrácia – ők rendszerint gimnáziumot, főiskolát, egyetemet végeznek) lelki alkata más. Úgy látta, hogy a városi gimnáziumban az értelmiség lelki alkata domináns, és ha ebbe a közegbe valaki a nép lelki alkatával érkezik, kudarcra van ítélve. Mit is jelent ez?
Könnyebben megértjük a dolgot, ha Karácsony sajátos terminusait maibbakra fordítjuk: a lelki alkat helyébe a szocializáció szót illesztjük. Mivel Karácsony lelki alkat alatt, mai olvasatban, kultúrafogyasztási és kommunikációs mintákat értett, jogos a behelyettesítés. Tehát: a városi gimnáziumban az értelmiségi szocializáció domináns, és ha ebbe a közegbe valaki a (munkás-paraszt) nép szocializációjával érkezik, kudarcra van ítélve.
Karácsony a maga terminusaival olyan összefüggést vázolt fel, amit azóta is számos vizsgálat igazolt: az iskolai teljesítmény és a családi háttér között igen erős összefüggés található. Ha valaki olyan környezetből kerül gimnáziumba, ahol a diplomának, az érettséginek önmagában is komoly presztízse van, és már a szülők is azt szuggerálják a gyerekbe, hogy értelmiségiként kell valamire vinnie, ráadásul a családban használt beszédstílus is hasonlít ahhoz, amit az iskola elvár, akkor a siker – az érettségi, diploma – szinte garantált. Ha valaki ettől eltérő közegből származik, azt az iskolarendszer – mint nem kompatibilis személyt – kiveti magából.
Egy félreértett gondolat
Az alá- és mellérendelés folyamatos szembeállításával Karácsony az értelmiség és a tanulatlan tömegek nyelvhasználatát, kommunikációs szokásait hasonlította össze A magyar észjárásban. Az értelmiség sajátos nyelvhasználatából – feltehetően latinos és németes műveltsége folytán – elsősorban azokra az elemekre figyelt fel, amelyek analógnak tekinthetők a latinnal, illetve a némettel. Arra is felfigyelt, hogy a tankönyvek szövegén nagyon érződik, hogy legtöbbjüket németből fordították. Az értelmiség nyelvét fordításnyelvnek titulálta, és a jellemző szófordulatok mögött sorra kereste az idegen nyelvi megfelelőket. Ha formális logikán alapuló spekulációt talált, azt is idegenesnek minősítette, az értelmiség kultúráját pedig a népi kultúrától elszakadtnak, gyökértelennek.
A parasztdiákok nyelvére, a fentiek ellentéteként, nem voltak jellemzők az újságírásban vagy a szépirodalomban megszokott kifejezésformák, és nem is olyan módon vontak le következtetéseket és alkottak rendszert ezek a diákok, ahogyan azt a forgalomban lévő tankönyvek elvárták. Mivel – neoromantikus hevülettel – a parasztokat tekintette a magyarság tősgyökeres képviselőinek, Karácsony folyamatosan szembeállította a népdalok és balladák autentikusan népinek tekintett szerkezeteit azokkal, amelyeket a városi értelmiség szövegeiben fedezett fel.
Leegyszerűsítve: a mellérendelés a falusi, népi szocializáció és szöveghagyomány, az alárendelés pedig az értelmiségi, urbánus szocializáció és szöveghagyomány szinonimájaként értelmezhető A magyar észjárásban. Ebben az összefüggésben, mintegy illusztrációként kapott helyet a rendszer egyik – korántsem a leghangsúlyosabb – eleme, a mondattani alá- és mellérendelés kérdése: az, hogy az értelmiségi nyelvben olyan helyzetekben is alárendelés van, ahol a népnyelv mellérendelést használ.
Előző cikkünk ajánlott irodalma is belefut ebbe a csapdába, és Karácsony Sándorról állítja, hogy kárt okozott a nyelvről való gondolkodásban az alárendelés kárhoztatásával és egyes fajvédő eszmék terjesztésével. Az idézett eszmék valóban sok kárt okoztak, de forrásuk nem Karácsony Sándor, hanem olyan szerzők, akik az ő nevét, tekintélyét felhasználva, azzal visszaélve terjesztették saját leegyszerűsítő elképzeléseiket.
Karácsony Sándor A magyar észjárás című könyvének sikere volt, de nem olyan értelemben, ahogyan a szerző szerette volna. „A magyar észjárás mellérendelő, a nyugat-európai alárendelő” – vették át belőle sokan a szlogent, kontextusából kiragadva. Ez alapján aztán sokan a 19. század óta kifogásolt, az előző cikkünkben is emlegetett vonatkozói alárendelést kezdték bírálni, vagy – rosszabb esetben – a diákokat a mellérendelő összetett mondatok szinte kizárólagos használatára próbálták szoktatni. Még rosszabb esetben túláltalánosították Karácsony elképzeléseit és azt vázolták fel, hogy a magyarok a mellérendelő szemléletükkel toleránsabbak és demokratikusabbak, ezáltal pedig fensőbbrendűek, mint más nemzetek.
Karácsony sokat publikált a fajelméletek ellen, minden más nemzet fiait a testvérének tekintette, pedagógiai munkásságával pedig az erőszakos nyelvi átszoktatásnak éppen az ellenkezőjét propagálta. Éppen ezért nem fogadhatta el ezt a félreértelmezést. Tervezte könyvének második kiadását, és az előszavában ki is kelt a tanítását kiforgatók ellen. A második kiadás azonban csak jóval a halála után, 1985-ben valósult meg, így volt idő, hogy Karácsony mellérendelés-elméletének a félreértelmezett változata terjedjen.
Ajánlott olvasnivaló
Simoncsics Péter: Karácsony Sándor nyelvészeti nézeteiről és ezek utóéletéről. Nyelvtudományi Közlemények 103. évf., 106–128.
"a mellérendelés a falusi, népi szocializáció és szöveghagyomány, az alárendelés pedig az értelmiségi, urbánus szocializáció és szöveghagyomány szinonimájaként értelmezhető A magyar észjárásban."
Ez szerintem félreértésen alapuló kijelentés..
Nyelvünkben az alá-és mellé rendelés megközelítése nem formai, hanem tartalmi alapon kéne megjelenjen.
A/ Az opera nézéses "képi példa" (külső szemlélő megjelenítése) nem alá és mellé rendelés tartalmat jelenít meg, hanem "globális" és "fókuszált" mondatokat..
B/ A fölé és alá rendelés tartalma akkor jelenik meg, ha valamilyen feltételt szab a főmondatban szereplő a mellékmondatban szereplőnek. Erre képi példát nem jellemzően, mint inkább "kapcsolati példát" lehetne hozni.. Ez a fajta gondolkodás nem megjelenít, hanem "irányít'..
-Az, hogy az egyik, vagy másikféle kifejezésforma jellemezne városi, vagy vidéki embereket, szerintem nem értelmezhető.
A maga helyén mindkét formát használják az emberek, függetlenül attól, hol élnek. Azt, hogy kikkel kapcsolatban és mikor milyen formát használnak, nyilván függ a társadalmi helyzetüktől..
-Az iskolai végzettség bizony nem csak az egyéni képességektől függ, hanem a társadalmi lehetőségektől. Egy gazdagabb társadalom, vagy közösség, vagy család gyermeke nem kényszerül annyit dolgozni a megélhetéséért, mint a szegényebbeké, így nyilvánvaló, hogy könnyebb a helyzete. Szerintem a nyelvhasználat módja társadalmi következmény és nem a "lélek" nyelvi kifejezésének népi "szöveghagyománya"..
-A tanár-diák kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a tanár elsősorban "előad" és nem "kerekasztal tárgyalást" folytat a tanítás hatékonysága miatt..
Amit a cikk említ, hogy Karácsony hatékonyan zárkóztatott fel diákokat alapos megismerésük után a középiskolai felvételire, nem hiszem, hogy kizárná azt, amit az előbbiekben véleményként leírtam..
(A lemorzsolódás megmutatta, hogy rövid idő alatt nem lehet elvégezni azt a munkát, ami egyébként évekbe telik..)