Búcsú a tankönyvektől
A vakáció beköszöntével sok diák örömmel mondott búcsút – legalább egy időre – a tankönyveinek. Ebből az alkalomból utánajártunk annak, hogyan kerülnek a könyvek az iskolatáskába. Magyartanárokkal beszélgettünk a válogatás szempontjairól és arról, mennyire elégedettek az elérhető kínálattal.
„Házi feladat: tankönyv 34–36. oldal tanulni, munkafüzet 20. oldal 4. és 5. feladat kitölteni.” Mai és egykori diákok egyaránt emlékezhetnek efféle instrukciókra: a nyomtatott tankönyvek és munkafüzetek – digitális kultúra ide vagy oda – még ma is jelentős szerepet játszanak a tanításban. Sok tanár a könyvet tekinti alapnak a diák teljesítményének értékelésekor. Nemegyszer az is elvárás, hogy a diák szinte szóról szóra felmondja a könyvet. De ha nem is a memorizálás a cél, a tankönyv akkor is egyfajta etalonként van jelen az órákon. Sőt: akár még az iskola befejezése után is. Ha valaki például nem nyelvészetközeli szakmát választ, és szabadidejében sem a Nyestet böngészgeti, annak lehet, hogy a nyelvtankönyvben olvasottak fogják jelenteni „a nyelvészetet”.
Persze a tankönyv, bármilyen fontos is, nem határozza, és nem is határozhatja meg kizárólagosan a tanulási-tanítási folyamatot. A tanár által személyesen elmondott magyarázatok, az órákon elhangzó javítások legalább olyan fontosak, mint a könyvben olvasottak. Egy adott iskola oktatási-nevelési céljait és követelményeit az iskola helyi tanterve határozza meg – az érvényben levő kerettantervek valamelyike, illetve a Nemzeti alaptanterv alapján. Előfordulhat azonban, hogy a helyi tantervben más szerepel, mint a tankönyvben. Ilyenkor a tantervhez kellene a tanárnak ragaszkodnia, sokan mégis inkább a tankönyv után mennek. Még akkor is, ha ezzel ellentmondanak a saját iskolájuk tantervének. (Sok tanár a viselkedésével, kimondott-kimondatlan elvárásaival, követelményeivel szintén szembemegy a tantervvel: ilyen esetekben az ún. „rejtett tanterv” kerekedik az elfogadott, írásban rögzített fölé. Ezzel még összetettebbé válik a kérdés, hogy mi is történik valójában egy iskolai órán…)
(Forrás: Wikimedia Commons / Asahiko / GNU-FDL 1.2)
Az ideál nyomában
Egy vizsgálat során gyakorló pedagógusokkal beszélgettünk a forgalomban lévő, általuk használt nyelvtankönyvekről. Milyen a felhozatal? Hogyan lehet válogatni a dömpingben? Főként ezek a kérdések kerültek elő. A válaszok a napi gyakorlat alapján születtek.
A beszélgetések során gyakran szóba került, milyennek kellene lennie az ideális tankönyvnek, de nem nagyon találkoztunk olyan véleménnyel, hogy az aktuálisan használt tankönyv megfelel ezeknek az elvárásoknak. Mielőtt a panaszokat idéznénk, a legelégedettebb tanárt idézzük:
„...a tankönyvpiacon most ez az egyetlen olyan programcsomag, […] amit kidolgoztak percről percre, módszertanát, eszközeit, differenciálás lehetőségeit, tehát nagyon-nagyon kész program a tanárok kezébe. Úgyhogy én azt hiszem, hogy a kompetenciaalapú oktatáshoz most ez egy jól kidolgozott [anyag].” (7. évfolyam)
A programcsomag több, mint tankönyv: „komplex módon tartalmazza mindazokat az elemeket, amelyeket a tanítási-tanulási folyamatban hagyományosan a tantervek, tankönyvek, munkafüzetek, gyűjtemények (szöveg- és feladatgyűjtemények), tanári kézikönyvek és segédletek, valamint a mérési-értékelési eszközök képviselnek”. (Pála Károly meghatározása)
Örülünk, hogy létezik olyan tananyag, ami ilyen jól kiállta a gyakorlat próbáját – meg kell azonban jegyeznünk, hogy a dicsért kiadvány nem hagyományos tankönyv volt, hanem összetett programcsomag, amely egy alternatív oktatási módszer kipróbálása céljából született, és egyáltalán nem nevezhető elterjedtnek.
A beszélgetések során leggyakrabban a következő tankönyvsorozatok kerültek szóba:
- Adamikné Jászó Anna–Fercsik Erzsébet: Édes anyanyelvünk (általános iskola);
- Antalné Szabó Ágnes–Raátz Judit: Magyar nyelv és kommunikáció (általános és középiskola);
- Balázs Géza–Benkes Zsuzsa: Magyar nyelv (középiskola).
- Széplaki Erzsébet: Nyelvtan és helyesírás (általános iskola)
A tanárok a közkeletű, nagy tételben forgalmazott könyvekkel kapcsolatban rendre azt hiányolták, ami az exkluzív programcsomagot annyira vonzóvá teszi. A tanárok szeretnék, ha a tankönyv nemcsak a diákok számára, hanem nekik is ideális munkaeszköz lenne: ne kelljen a definíciókat meg a magyarázatokat állandóan átformálni annak érdekében, hogy a diák is értse, és lehetőleg ne kelljen folyton máshonnan fénymásolni vagy saját kútfőből kitalálni az elemezhető példákat. Egy szóval: a tankönyv legyen jól összeszedett, szakmailag is helytálló, praktikus segédeszköz. A részletesen, „percről percre” kidolgozott, a „tanár kezébe adott” módszerek és feladatok tömege nem szájbarágást jelent: a tanár autonóm szakember maradhat, nem kell mindent pont ugyanúgy csinálnia, ahogy a leírásban olvassa. Ugyanazt a célt többféleképpen el lehet érni, ugyanazt a készséget többféleképpen ki lehet bontakoztatni: a tanár kreativitása, tapasztalata nem kell, hogy a háttérbe szoruljon. Az imént idézett tanárnő is gyakran csak ötletet merít a programcsomagban olvasható feladatokból, és saját ötleteivel áll a diákok elé. A saját ötleteknek azonban valahonnan táplálkozniuk kell.
Valami nem stimmel
Egyes tankönyvek azonban nemcsak az órák tervezéséhez nem adnak ötleteket, de az sem igazán derül ki belőlük, hogy mire akarnak kilyukadni a szerzőik:
„Én magam nem láttam valahogy át annak a tankönyvcsaládnak a lényegét. Rengeteg információ, és a gyerek elveszett a részletekbe, tehát igazán én magam se láttam abban koncepciót.” (7. évfolyam)
Tovább nehezítik a dolgot egyes kiadványok, amelyek az ellenőrizetlenség vagy szerkesztetlenség benyomását keltik. Mivel a diákok gyakran azt kapják feladatul, hogy önállóan olvassanak el és dolgozzanak fel részeket a könyvből, nem csekély fejtörést okoz, ha egy oldalon belül két, egymásnak ellentmondó adat szerepel. Melyiknek higgyen a diák? Melyik a hiteles adat? Ilyenkor a tanárnak eligazítást kell adnia:
„[A tankönyvszerző] nagyon zavarosan tud néha dolgokat előadni, tehát egyszerűen önellentmondásokba keveredik. Nagyon szereti a táblázatokat, de például a táblázatban más szerepel, mint az írott szövegben. (nevet) Tehát ezek azért komoly problémák, jól összekavarja a gyerekeket.” (7. és 11. évfolyam)
Sokszor az is hozzájárul a nyelvtanórák értelmébe vetett hit megingásához, hogy a könyvben vagy a munkafüzetben szereplő feladatok mintha egy másik galaxisból érkeztek volna: nem nagyon illeszkednek a fiatalok mindennapjaihoz, de gyakran a diákok nagyon eltérő képességeit sem veszik igazán figyelembe:
„A munkafüzetet kevésbé szeretem, mert nincsen benne nagyon-nagyon sok jó és ilyen életszagú példa, szerintem nagyon sok erőltetett.” (11. évfolyam)
„A munkafüzetben is vannak nagyon dedós feladatok, meg azért annyira olyan elszállt kreatív feladatok, hogy szerintem ez még azért formálódhatna.” (11. évfolyam)
Persze óvatosan kell bánnunk ezekkel az elvárásokkal! Ugyanis azt eldönteni, hogy kinek nehéz, kinek könnyű egy adott feladat nagyon nehéz, ugyanis a diákok között igen jelentős képességbeli eltérések lehetnek. Éppen ezért az ideális feladatgyűjtemény vagy munkafüzet nem az „átlagos gyerekre” készülne, hanem lehetővé tenné a képességek fejlettsége szerinti differenciálást, azaz nagyon sokféle szintű feladatot tartalmazna...
Több tanár szerint tehát a tankönyvszerzők nehezen találják el az egyensúlyt: a feladat legyen megoldható, de ne legyen se túlságosan egyszerű, se túl bonyolult. Ja, és még valami: a feladat lehetőleg kapcsolódjon valahogyan ahhoz az anyagrészhez, amelyiket éppen tárgyalják. Több tanár beszámolt arról, hogy a tankönyv magyarázatai és a feladott példák között nem tudják felfedezni az összefüggést. Ha pedig nekik sem megy, mit szóljanak a diákok? Egy tanárnő így összegezte eddigi több mint húszéves pályafutásának tapasztalatait:
„Egyébként szerintem minden létező nyelvtankönyv-családot kipróbáltunk már és mindegyiken kiakadtunk, tehát most szidhatom ezt, mert éppen most ezzel foglalkozunk, de amikor másikat tanítottunk, […] az hihetetlenül alacsony színvonalú volt. Azzal az volt a baj, hogy még adott esetben tévedések is voltak benne.” (11. évfolyam)
Bár úgy tűnik, még nem született tökéletes nyelvtankönyv, választani mégiscsak kell valahogy. Ez azonban korántsem egyszerű feladat.
Hogyan kerül a táskába?
A beszélgetés során az is szóba került, hogy miért éppen azokra a könyvekre esett a választás, amelyeket a diákoknak óráról órára be kell hordaniuk.
Jelenleg a tankönyveket szakmai kontrollnak vetik alá, lektoráltatják, és ha a tankönyv fennmaradt a rostán, felkerül a választható tankönyvek hivatalos jegyzékére. Magyar nyelvtanból ma legalább tucatnyi tankönyvcsalád közül választhatnak a pedagógusok. Ezen a helyzeten kíván változtatni az új szabályozás, amely csökkenteni kívánja a választható könyvek körét – egy új törvénymódosító javaslat szerint egészen drámai mértékben.
Beszélgetéseink még a régi szabályozás idején készültek, ezért az új fejleményekre még nem reagálhattak a tanárok. Azt azonban elmondták, hogyan válogatnak. Bár a kutató elsősorban pedagógiai, didaktikai és hasonló érvekre várt volna, a válaszok általában meglehetősen prózai összefüggésekkel indultak:
„Ebben az iskolában ez a szokás, úgyhogy ebbe nem volt nagy beleszólásom.” (7. évfolyam)
A „szokás” kicsit általános kifejezés, ezért érdemes áttekinteni, milyen lehetőségek állnak a pedagógusok előtt. Az iskolában használt tankönyveket a helyi tanterv is előírhatja, de lehet, hogy a szaktanárok munkaközössége dönt a kérdésben. Ha az iskola speciális pályázatban vesz részt – pl. TÁMOP-programok –, akkor a pályázat kiírói is megszabhatják, milyen tankönyvekből választhatnak a tanárok. Az iskola egy-egy kiadóval is leszerződhet. A legritkább esetben választ teljesen szabadon a tanár.
A megkérdezett pedagógusok leggyakoribb válasza az volt, hogy a szaktanárok munkaközössége dönt arról, hogy melyik könyvet rendeljék meg, és egy iskolában gyakran egy könyvből tanít mindenki, az egységesség kedvéért. A tanároknak nem minden esetben van lehetőségük arra, hogy pusztán szakmai érvek alapján döntsenek:
„Tavaly nem ezt rendeltük, csak amit megrendeltünk, azt már nem gyártják, és ezt kaptuk.” (7. évfolyam)
„De amit ővelük szerettem használni, az […] az ingyentankönyvek között nem szerepel, úgyhogy innentől kezdve nem rendelhetünk [XXX]-t. […] Aztán áttértünk a [YYY]-ra, ugye, mert azt csomagban lehetett megvenni. Hát, a tankönyv még csak-csak, de a munkafüzetük az szerintem katasztrófa.” (7. évfolyam)
Sokat számít tehát, hogy az adott könyv mennyire népszerű, forgalomban marad-e (érkezik-e rá pl. minden évben elegendő számú megrendelés, hogy megérje újranyomni), de az állami vagy önkormányzati szabályozások változásának is lehet olyan hatása, hogy egy jónak tartott könyvet másikra kell cserélni.
Az állami terjesztés gondolatát, a tankönyvpiac jelenlegi helyzetének radikális, központi újraszabályozását gyakran a kiadók profitorientált, etikailag vitatható megoldásai ellenében szorgalmazzák. Kérdés, hogy az új szisztéma képes lesz-e arra, hogy tankönyvválasztáskor a szakmai szempontok lehessenek uralkodóak.
A csomagban értékesítés esetében a kiadó nagy kedvezményeket ajánl azért, hogy minél több kiadványukat rendelje meg az iskola – egyes intézmények pedig referenciaiskolai, mintaiskolai stb. szerződéseket kötnek bizonyos kiadókkal. Az ilyen szerződések szintén nagy anyagi megtakarítást jelenthetnek, egyúttal azonban a választás szabadságát is korlátozzák. Előfordulhat ugyanis, hogy egy kiadó sorozatának nem mindegyik darabja kellő színvonalú. Egy középiskolában például csak a 11. évfolyamig rendelnek egy tankönyvcsaládot, az utolsó évre más kiadótól választanak kiadványt. Az évek során bevált megoldás – azonban csak az egyes kiadókat helyzetbe hozó szerződések nélkül képzelhető el.
Akiknek nem igazán hiányzik
A hivatalos tankönyvjegyzéken szereplő tankönyvek és munkafüzetek ára igen változékony, de általában 700 és 1600 Ft közötti árakkal találkozunk. A tankönyvkínálat értékelése és a napi problémák ecsetelése közben több tanár hangsúlyozta, hogy „nem a könyvet tanítja”: általában önálló módszer alapján dolgozik, az órán saját ötleteit valósítja meg, maga állít össze feladatsorokat. Ők csak néha, vagy egyáltalán nem nyúlnak a tankönyvhöz. Olyan iskolában nem jártunk, ahol egyáltalán nem használtak volna nyelvtankönyvet, olyanban azonban többször is, ahol a tanár maga kérdőjelezte meg, szükséges-e egyáltalán megvetetni a diákokkal a nemegyszer drága kiadványokat. A tanulók könnyen felismerik, ha a tanár nem rajong a tankönyvért, és aszerint készülnek:
„Nem hozzák el, mert [az előző] öt órán nem használtuk. Tuti, hogy amikor szeretném [használni], akkor a felének nincs itt. Még letolni se lehet őket (nevet), mert lehet, hogy én is így csinálnám.” (11. évfolyam)
A következő osztályban sem valószínű, hogy a diákok a nyelvtankönyveket bújják, hiszen a tanár elégedetlen a kínálattal, ezért a saját vázlatait használja fel:
„Nézze, a tankönyveket nem nagyon használom, megmondom úgy, ahogy van. [...] Megmondom a gyereknek, hol találja meg [az anyagrészt a könyvben], és én önálló vázlatokat használok, tehát saját elgondolás alapján adom le. [...] Azért már kialakult egy bizonyos módszer, amiről tudom, hogy eredményes. […] Egyetlenegyszer nem vettem elő például a munkafüzetet, mert nem érdekel, nem.” (11. évfolyam)
Ez a tanár tehát hivatkozik a diákokkal megvetetett könyvre, de nem annak az anyagát kéri számon. Így aztán valószínűleg év végére is kifogástalan állapotban őrződnek meg a kötetek. A diákok persze törhetik a fejüket, ha esetleg mégis belenéznek a könyvbe, és ott mást találnak, mint amit órán hallottak. Akkor is nehéz helyzetbe kerülhetnek, ha új tanárt kapnak, aki esetleg adottnak veszi, hogy a diákok ismerik a könyvet, amit persze csak papíron használtak. Problémás a tankönyv kiiktatása akkor, ha az iskola törekszik arra, hogy évfolyamonként minden diák ugyanabból a könyvből tanuljon, az esélyegyenlőség érdekében. Az efféle különutas megoldásokat tehát célszerű a kollégákkal és a helyi tantervvel egyeztetni.
Nem szentírás
Bár többen jelezték, hogy szakmailag nem tartják kifogástalannak a tankönyvben leírtakat, egy tanárnő kifejezetten fogalmazástanítási céllal olvastatja a tankönyvet a diákjaival. Meg kell valahonnan tanulniuk, hogyan néz ki egy szakszöveg, és a könyv egyes részei formailag jó példát szolgáltatnak, a tanárnő azonban gyakran arra buzdítja a diákokat, hogy a szerző álláspontjától eltérő nézetet fogalmazzanak meg. Ez gondolkodtató, az érvelési készséget is fejlesztő gyakorlat, ugyanakkor a környezetvédelmi szemlélettől sem mentes. A szép színes – de tartalmilag nem sokra tartott – könyvek így ugyanis nem mennek teljesen pocsékba:
„Magam is most már iskolás gyerek anyja vagyok, azért tudom, hogy micsoda pénzbe kerülnek a tankönyvek, és ha a szülő kifizeti és megveszi, vagy mondjuk az állam, az önkormányzat kifizeti rá a támogatást, több milliárd forintot évente, akkor azért használjuk.” (11. évfolyam)