Mekkorák a jelnyelvi építőkockák?
Minek foghatók fel jelelők közléseinek egységei? Egy jel = egy betű? Egy jel = egy szó? Egy jel = egy mondat? Ha két kezet használnak a jelelésben, az vajon többet, mást jelent, mintha csak az egyik kezüket emelik fel? És miért mozog sokszor jelelés közben a siketek szája? Igaz-e, hogy a jelnyelvekben nincsenek szófajok? Van-e, lehet-e egyáltalán mindenre jel?
Amikor laikusok siketeket látnak beszélgetni utcán, villamoson, üzletben, múzeumban, sokakban felmerül, vajon egy-egy mozdulat minek feleltethető meg? Egy hangnak? Egy szónak? Egy mondatnak? Eredjünk kicsit a nyomába ennek a kíváncsiskodó kérdésnek. De egyáltalán nem biztos, hogy egyértelmű választ találunk majd rá…
Mit mutatnak a kezükön a jelelők?
A jelnyelvi számok kapcsán már szóba került, hogy milyen építőelemekből épülnek fel a jelek: kézforma, mozgás, artikulációs hely és orientáció.Ezt a négy típust együttesen manuális komponenseknek szokták hívni, így különítve el ezeket az úgynevezett nonmanuális alkotóelemektől, amelyek közé tartozik a mimika (azaz az arc kifejező játéka, főként attitűdöket és állapotokat jelenít meg) és az artikuláció (a magyar jelentés egy részének „tátogása’) és az ún. szájgesztikuláció (hangutánzó, ritmust kifejező értelmetlen hangsor artikulálása).
Érdekli a jelnyelv? Kövesse a jelet!
A manuális komponensek legfőbb jellemzője, hogy önmagukban nem hordoznak jelentést, közülük egyet-egyet összeépítve viszont már olyan összetett szerkezetet kapunk, amelyet akár jelentéssel is felruházhatunk. Tehát önmagában egyetlen kézforma (pl. az ökölbe szorított kézfej) vagy egyetlen mozgásminta (pl. a testtől kifelé egyenes vonalban) sem jelent semmit. Ha egy kézformát egy adott helyen egy adott mozgással és egy adott orientációval hozunk létre, az már lehet egy jelnyelvi jel. Természetesen nem minden kombinációhoz kapcsolódik jelentés, hasonlóan az fét hangsorhoz, amely a magyar nyelv szabályai szerint egyébként lehetséges hangsor, mégsem jelent semmit, nem része a szókészletnek. Egyszer még lehet, hogy azzá válik, mert a közösség társít hozzá egy bizonyos jelentést – hasonlóan pl. a Harry Potter-fordításokkal elterjedt mugli, kvibli, hopponál stb. kifejezésekhez, amelyek a fordítói lelemény szüleményei.
Valójában a mimika, az artikuláció és a szájgesztikuláció sem igen áll meg önmagában. Például ha egy unott vagy kérdő arckifejezést látok valakinek az arcán, mindenfajta jelelés nélkül, akkor azt gondolom, hogy pusztán az aktuális lelkiállapotát, belső gondolatait fejezi ki. Ha valaki tátog, akkor jó esetben esetleg feltételezem, hogy egy általam esetleg nem látható személynek üzen valamit olyan távolságra, ahová a hang már nem menne át vagy éppen nem illendő kiabálnia – rosszabb esetben viszont viselkedési zavarra gyanakszom. Ha pedig a környezetemben bárki felnőtt értelmetlen berregő, sistergő, sziszegő hangokat ad ki, egyértelműen furán nézek rá. Mindenezek azonban kézmozdulatok kísérőiként már egészen más jelentőséget nyernek, a jelelést kiegészítve annak jelentését képesek árnyalni, netán megváltoztatni.
Kiindulásképpen mindenesetre fogadjuk el definícióként, hogy a jelnyelvben egy lexikai elemnek (jelnek) tekintjük mindazokat a képződményeket, amelyek:
valamilyen kézforma + orientáció + mozgási komponens + artikulációs hely elemekből épülnek fel
ÉS
valamilyen jelentéssel rendelkeznek
Ez tökéletesen illik mindazon elemekre, amelyeket pl. egy jelnyelvi szótárban találunk. Akit a magyar jelnyelv nyelvjárásai is érdekelnek, az pedig az ezzel kapcsolatos gyűjtőmunka eredményei között bogarászhat.
Vannak-e szófajok a jelnyelvben?
Sokszor hangzik el kritikaként a jelnyelvet illetően, hogy nincsenek is benne szófajok, azaz egy jel egyszerre lehet ige és főnév, vagy melléknév és határozószó. Akik ezt problémának látják, erősen a klasszikus görög és latin nyelvtanok foglyai (ezeknek alapelvei a mai napig továbbélnek az iskolai nyelvtanórák anyagában). Önmagában ez persze nem baj, de nem árt észrevenni, hogy egy nyelvet nem az iskolai nyelvtan tesz nyelvvé. Ha már ennél a konkrét kritériumnál járunk, akkor párhuzamként felhozható, hogy a kínai nyelvben sem találjuk meg a klasszikus európai nyelvek szófaji osztályozását. A szófajok hiányával kapcsolatos „vádra” tehát a legegyszerűbb reakciónk az lehet, hogy „Ez miért baj?” Ettől még lehet jelnyelven tudományos-ismeretterjesztő előadásokat tartani és szerelmet vallani, gyereknek fiktív történeteket mesélni és verseket műfordítani. De ha már oly sokszor erőltetik a szófajok kérdését, nagyvonalakban nézzük át, milyen főbb típusokkal találkozhatunk, ha a jelek viselkedését és jelentésbeli megoszlását figyeljük!
Az ún. tárgy-/tevékenységjelek (cselekvésjelek) arról kapták a nevüket, hogy klasszikusan egyszerre képesek megnevezni egy tárgyat és a vele végezhető cselekvést (pl. FÉSŰ/FÉSÜL, ÍRÓGÉP/ ÍRÓGÉPEN-ÍR). De ugyanígy nem válik szét formailag az sem, hogy a cselekvésről milyen nézőpontból nyilatkozunk (pl. KAJAK/KAJAKOZIK, VÁLÁS/ELVÁLIK). Vannak olyan jelek is, amelyeket elsődlegesen névként lehet felfogni, mivel valamely konkrét személyre vagy tárgyra utalnak (KRISZTA, ANYA, EIFFEL-TORONY stb.), ezeket nehéz lenne akárcsak időnként igével fordítani hangzó nyelvre, tematikusan azonban ezeket is ebbe a tárgy-/tevékenységjel csoportba szokás sorolni.
A tulajdonságjelek valahol a melléknevek és az állapothatározószók területét fedik le, mivel ugyanaz a jel minden formai változtatás nélkül képes a mondatban hol a jelzői (féltékeny), hol (féltékenyen) határozói a szerepkört betölteni. Itt kell megjegyezni, hogy a módhatározószók jelentős része nonmanuálisan (azaz nem kézzel kivitelezve), főként mimika révén szokott megjelenni, annak ellenére, hogy létezik jel mindarra a lelki vagy fizikai állapotra (pl. UN/UNALOM, ÉRDEKEL/ÉRDEKES, KÍNOS(AN), ELFÁRAD/FÁRADT, VIDÁM stb.), amelyeket arcjátékkal teszünk bele a jelelt mondatainkba módhatározói szerepben. Ezzel szemben az időhatározószók kizárólag önálló jelekként jelennek meg. Ez minden jelnyelvben hasonlóképpen működik.
A névmások lényegében teljesen hasonló csoportot képeznek a jelnyelvi lexikonban, mint bármely hangzó nyelvben, jól elkülöníthetők. A személyes-, mutató- és birtokos névmások lényegében a tér kitüntetett pontjaira való rámutatással testesülnek meg. Ha a mellkasomra bökök, akkor még a jelelni nem tudók számára is világos, hogy saját magamra utalok; ha a beszélgetőpartneremre, akkor azt csak ’te’-ként lehet értelmezni, ha pedig egy harmadik személyre vagy egy tárgyra mutatok rá, akkor pedig azt az ’ő’-ként vagy ’az’-ként. A jelen nem lévő dolgokról, élőlényekről, sőt akár a fantáziánk szüleményeiről is lehet természetesen említést tenni, ekkor ún. fiktív térpontokat használnak a jelelők – ennek szabályai elég összetettek.
Talán a számnevek kategóriája áll a legteljesebb átfedésben a hangzó nyelv azonos szófaji kategóriájával, ezért róluk túl sok újat nem lehet mondani. Vannak speciális számnévi formák, de ilyenek néhány hangzó nyelvben is előfordulnak, ha nem is tudnak ilyen gazdag készletet felmutatni.
A kérdőszavak listája szinte magától értetődően ugyanaz, mint bármely hangzó nyelvben. Kötőszavak és mindenféle viszonyszók viszont kevéssé jellemzőek a jelnyelvben. Ami létezik, az is gyakran hangzó nyelvi hatást mutat. Az ezekkel a szófaji csoportokkal kifejezhető viszonyokat (tagmondatok viszonyát, illetve pl. helyhatározói viszonyokat) a jelnyelvek másfajta nyelvtani eszközök révén fejeznek ki, nem annyira lexikális elemek révén.
Látható, hogy a jelek közt egyaránt vannak egy- és kétkezes formájúak. Ennek a jelkészlet szempontjából nincs nagy jelentősége (a jelek viselkedése, egymáshoz kapcsolódása, illetve mondatba épülése oldaláról persze igen). Lényegében úgy fogható fel ez az egykezes vs. kétkezes jelenség, hogy a jeleléshez használt artikulációs szervünk anatómiai értelemben eleve dupla, ez teszi lehetővé, hogy bizonyos esetekben mind a két kéz részt vegyen a jelek kivitelezésében, de ez nem szükségszerű. Fontos azonban, hogy az egykezes jeleket mindig az ún. aktív (ügyesebb) kezünkkel kell kiviteleznünk, míg a kétkezesek létrejöttekor is megvan a hierarchia a kezek között. Ezzel szemben a hangzó nyelvhez használt artikulációs szervrendszerünk csak egy példányban létezik, ezért is kényszerülünk rá, hogy a közlésünk egységeit, a hangokat egymást követően, azaz szekvenciálisan hozzuk létre. Egy hangsorra legfeljebb valamilyen dallammintát (pl. hanglejtést) tudunk „ráültetni”, a jelnyelv – a háromdimenziós teret használva – ennél kicsit szabadabban tud építkezni, dallamminta helyett pedig változó arckifejezés kísérheti a jelelést. A kezek szerepe az emberi viselkedésben kiemelkedő, rengeteg dologra használjuk – emiatt beszélgetni nem mindig tudunk velük, de a páros artikulációs szervnek megvan az az előnye is, hogy az egyik kéz foglaltsága esetén még mindig van egy „pót-” vagy legalább egy „fél” kezünk, bár bizonyos esetekben az egykezesen kivitelezett kétkezes jelek megértése nem is olyan könnyű…
A forma és a méret is számít!
Az imént felsorolt csoportokba teljesen olyan jelentéses egységek tartoznak tehát, amelyekkel bármely hangzó nyelvekben is találkozunk. Azonban a jelnyelvek egy sajátos eszközt is alkalmaznak az állítmány és a különféle szereplők (alany, tárgy) egyeztetésére, amelyre hangzó nyelvekben csak ritkán találunk párhuzamot. A siketek feltehetően a hallás hiánya miatt erősebben támaszkodnak a látásra, ebből fakadhat, hogy a jelnyelv használata is nagymértékben igényli a vizualitást.
Ha szófajok felől nézzük, sajátos alcsoportnak szokás felfogni az ún. proformokat és osztályozókat, amelyek valamilyen entitásra csak visszautalni képesek, előzetes lexikai elemmel történő összekapcsolás nélkül nem lehet beazonosítani őket, ellenben az adott entitást formai alapon idézik fel. (Ezek általában betűk alapján kapják a nevüket a kutatóktól, de az elnevezésnek semmi köze sincs az adott forma körülbelüli jelentéséhez.) A lefelé fordított tenyér idézhet fel minden olyan tárgyat, amelynek jellemző kiterjedése széles és lapos: ez lehet asztal, egy bekanyarodó autó, fekvő helyzetű könyvek feltornyozva stb.
Ha tenyerünket élére fordítva használjuk hasonló visszautaló szerepben, akkor a keskeny, ám függőlegesen nagy felülettel rendelkező tárgyakra tudunk utalni: bekanyarodó motorra, lóra, polcon, álló helyzetben sorakozó könyvekre.
Tehát az adott elhelyezkedés is befolyásolja, hogy egy adott tárgyat (pl. könyvet) éppen melyik proformmal idézek, idézhetek fel. Emberre számos különféle proform létezik – van amelyik a teljes testre utal, van amelyik a fejet, vagy épp a lábak helyzetét állítja középpontba. Mindez azt is jelenti, hogy a világ dolgait a jelnyelv különféle formai csoportokba sorolva szemléli és kezeli.
(Forrás: Juhász Ferenc – Juhász Zsófia)
A proformokról egyes kutatók le szokták választani az osztályozókat, ezek olyan passzív dolgokra, eszközökre utalnak, amelyekkel bizonyos cselekvéseket elvégzünk. Másként kell jelnyelven kifejezni a ’megfog’, ’megragad’ jelentést, ha pohárról, ceruzáról, dobozról vagy papírlapról, vagy épp egy bűnözőről van szó.
Mi egy jel?
Amikor azt vizsgáljuk, hogyan fejezhetjük ki a jelentést a jelnyelvi közlésben, mi az az „alkatrész”, ami a legkisebb jelentéses egységnek fogható fel, akkor a proformok és osztályozók bizony kissé felborzolják az eddigi állóvizet. Eddig azt láttuk, hogy egy jelentéssel rendelkező alapelem létrehozásához kell egy kézforma, egy mozgás, egy orientáció és egy artikulációs hely. Ha mindezek készletéből összeállítunk egy komplex egységet, akkor szerencsés esetben olyan elegyet kapunk, amely az adott jelnyelvben jelentéssel is bír, tehát olyasfajta építőkockának fogható fel, mint egy szó (amely hangok sorozatából áll össze és jelentést hordoz).
Nézzük meg, mi a helyzet a formai alapú osztályozó elemekkel! Egyetlen proformnak sincs konkrét jelentése, csupán formai besorolást ad – pl. B-lefelé, B-élén, G stb. – ld. a fenti képeket. Azoknak a mozgási komponenseknek is csak általános jelentést tulajdoníthatunk, amelyekkel a proformok egységgé szerveződnek – pl. egyenesen halad, bekanyarodik stb.
Azonban egy proform + mozgás páros már egészen pontosan definiálható, sokszor a hangzó nyelvben ez csak egy komplett mondattal adható vissza. Pl.: Két barát találkozik. A macska felugrott a kerítésre és elheveredett a tetején. A madár leszállt egy faágra, és megkapaszkodott. A helikopter üldözte az autót. Ezeket a világ első jelnyelvészetből doktorált siket kutatója, Lars Wallin (1994) poliszintetikus jeleknek nevezte el.
És akkor most érvényes-e még a definíciónk a lexikális egységekről?!
(kézforma + orientáció + mozgás + hely) + jelentés = jel
Nos, aligha! Hiszen láthattuk, itt egyetlen jel (ld. a képeket) már egy komplett mondatnak feleltethető meg. A kontextust persze előzőleg mindegyik példánál be kellett vezetnünk, de ettől még maguk az utolsó képkockák kizárólag komplett mondatokként fordíthatók le, ragadhatók meg.
Vegyük észre, hogy a fenti példákban szereplő proformok bizonyos esetekben egyidejűleg jelennek meg, ehhez viszont arra van szükség, hogy az eredetileg egykezes proformok valamelyike „átköltözik” a passzív kézre, ezáltal mást, más részletet mutat az egyik kéz, mint a másik – és ezek ketten együtt hozzák létre az adott komplex jelentést – pl. az egyik kéz felidézi a cicát, a másik a kerítést; vagy az egyik a helikoptert, a másik az autót. Ez tehát a nyelvi sűrítésnek egy sajátos eszköze, amit az előbb említett páros artikulációs szerv párhuzamos működtetése tesz lehetővé.
Az osztályozókkal is hasonló a helyzet. Bizonyos lexikai elemek (pl. ’ad’) párhuzamosan több változatban is léteznek, különféle osztályozókat tartalmaznak – mindez úgy is értelmezhető, hogy
-
egy mozgási alapstruktúra (egy részben definiált jelentéssel)
-
különféle osztályozókkal bővíthető
Így ennek a mozgás+kézforma kapcsolatnak a jelentése ezáltal már pontosan meghatározható. Ilyen elemek jellemzően a megragadással, átadással, elvétellel kapcsolatos jelentésű jelcsaládok. És láthatjuk, hogy most ismét a szó-definíciós csapdánkba estünk, hiszen egyetlen jel csak több kifejezés együttesével oldható fel.
Most akár azt is gondolhatja az olvasó, hogy „Na, ennek kár volt nekifutni!”, hiszen ugyanott toporgunk, mint a cikk legelején. Egyetlen jelnyelvi jel néha egy szem betűnek, máskor egy lexikai elemnek (szónak) feleltethető meg, olykor azonban komplett mondatot fejez ki. Ez valóban így is van! Azonban mennyi mindenre sikerült fényt deríteni, amíg ide eljutottunk!
Irodalom
Lancz Edina–Steven Berbeco (szerk.) (1999): A Magyar Jelnyelv Szótára SINOSZ – SHL Hungary Kft., Budapest
Wallin, Lars (1994): Polysynthetic Signs in Swedish Sign Language (Doctoral Dissertation) Stockholm University