Számolj az ujjadon!

Gyerekkorában mindenki megtanul a kezén számolni. A kreatívabbak még azt is ismerik, hogyan lehet a kettes számrendszert adaptálni 10 ujjra. Régebben az egyszerű emberek számára tényleges segédeszközt jelentett az ujjakon való számolás. De vajon mi a helyzet azokkal, akik kommunikációra eleve egy gesztikuláris rendszert, a jelnyelvet használják? Ők vajon másképp, számolnak az ujjukon, mint mi?

A siketek által használt jelnyelvek sokak számára izgalmas, titokzatos kódoknak tűnnek. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy a jelnyelvi közlés nem hangokból, hanem mozdulatokból áll, aki ismer is néhány jelet, az talán már arra is rácsodálkozott, hogy az egyes jelek sokszor mennyire képszerűek, milyen könnyen kitalálható a jelentésük. Ezen kiinduló információk ismeretében izgalmas kérdésként merülhet fel a gondolat: vajon hogyan, mennyire szemléletesen lehet olyan elvont fogalmakat, mint a számértékek ezeken a nyelveken kifejezni?

Mielőtt a jelnyelvi megvalósíthatóságba belemerülnék, érdemes tisztázni, hogy a matematika fogalomrendszerében meg szokták különböztetni egymástól az úgynevezett helyi értékeket és az ún. alaki értékeket. Az előbbi talán ismertebb: az egyesek, tízesek, százasok stb. helye egy számsorban jelenti a helyi értéket; míg azok a számformák (pl. 2 vagy 6), amelyek bármelyik pozícióban konkrétan felbukkan(hat)nak, tekintendők alaki értéknek. Ha az eredetileg problémát közelebbről megvizsgáljuk, a következő két konkrét kérdést fogalmazhatjuk meg: ha az ujjainkon számolunk,

• hogyan fejezhetők ki az alaki értékek (tehát maguk a számformák)?

• hogyan fejezhetők ki a helyi értékek, helyiérték-eltérések?

A jelnyelvi számrendszerek alapelve

A világ jelnyelveit két csoportba sorolhatjuk számolási rendszerük szerint: megkülönböztethetjük az egykezes, illetve a kétkezes rendszereket. Például a magyar és az osztrák jelnyelv alapvetően kétkezes számolási rendszert alkalmaz, a finn vagy az amerikai jelnyelv viszont egykezeset használ. Maga a számrendszer 10-es alapú minden esetben, ezt nyilván a kulturális környezet befolyásolja. Egyelőre nincsen tudomásunk arról, hogy bárhol a világon létezne olyan jelnyelv, amely számrendszere nem 10-es alapú lenne.

Sok esetben megfigyelhető, hogy a környezet hangzó nyelvében fellelhető számnév-szerkezetek is befolyásolják az adott jelnyelv hasonló szerkezeteit. Ennek az összetett számneveknél van jelentősége. A magyar jelnyelvben (a továbbiakban néha a Hungarian Sign Language angol elnevezés rövidítéseként HSL-ként utalunk rá) a ’huszonhármat’ ugyanebben a sorrendben kell összerakni, tehát előbb jön a ’húsz’ és utána a ’három’, ugyanakkor az osztrák jelnyelvben ez épp fordítva van, ahogy azt a hangzó német nyelv „sugallja” (dreiundzwanzig: ’huszonhárom’, tagonként: ’három-és-húsz’). Ez nyilvánvalóan összefügg az írott nyelvnek a siketek oktatásában betöltött szerepével. Ugyanis függetlenül attól, hogy az oktatás módszere szerint a tanár jelel-e az órán a diákoknak, vagy kizárólag az artikulációt és a szájról olvasást alkalmazzák, a siketek oktatásában az adott ország hivatalos nyelvén írott tankönyvekből tanítanak – ez pedig magával hozhatja az adott ország hivatalos nyelvének a jelnyelvre gyakorolt bizonyos mértékű hatását is. A hangzó nyelv sorrendjétől azonban néha eltérnek a jelnyelvi számsorok kifejezésekor, ilyenkor szigorúan a a nagyobb számértéktől a kisebb felé haladva mutatják a számokat (pl. a finn jelnyelvben).

Ebben a cikkben a legfőbb megoldásokat mutatjuk csak be, a mozdulatokat csak akkor elemezzük írásban is, ha az a fotók, illetve a hivatkozott videók alapján nem teljesen egyértelmű vagy nyelvészeti szempontból valamely részletnek különös jelentősége is van.

A kétkezes alapformák

Térjünk most vissza a bevezetőben megfogalmazott két kérdéshez, amelyek a helyi- és az alaki értékek kezeken történő megjelenítésére vonatkoztak! A kétkezes rendszerek esetében a jelelő személynek tíz ujj áll rendelkezésére, hogy 1-10 közötti értékeket kifejezzen, ez a kérdés tehát viszonylag könnyen megválaszolhatónak tűnik.

Vegyük előbb sorra a magyar siketek által használt legalapvetőbb kétkezes számformákat!

A jelelés során olykor elegendő az egyik kezünk használata, olykor viszont szükség van mindkettőre. A jelnyelv tanulásának kezdetén fontos eldönteni, melyik az ún. aktív kezünk (többnyire az írásban és egyéb tevékenységekben ügyesebb kezünk szokott aktív lenni itt is), enélkül csak kuszán kapálóznánk, és a kezeink váltogatásával szinte érthetetlenné tennénk a jelelésünket. A számok esetében nyilvánvaló, hogy 1-5-ig elegendő az egyik (az aktív) kéz használata, és csupán a 6-10 közötti számok esetében kell mindkét kezünket igénybe venni, ilyenkor a passzív kéz 5-öt mutat, az aktív kézen jelenik meg az azon felüli számérték. Lényegében az 1-10 számok ezen rendszere megfelel a mennyiségek Magyarországon általánosan – tehát hallók között is –elterjedt kézzel történő kifejezésének. A hallók gesztikulálásával ellentétben azonban a HSL-ben pl. a tenyereknek kötelezően kifelé kell nézniük az alapformák esetében, kivétel az 1, amikor befelé néz. A 10-nek létezik egy hangsúlyosabb alakváltozata, amikor a jelelő az 1. és a 3. ujját többször összeérinti, ezt egyrészt feltehetőleg a könnyebb percipiálhatóság érdekében teszik, másrészt ez jut szerephez az egykezes számolási rendszerben is.

A ’nulla’, a ’száz’, az ’ezer’, a ’millió’ és a ’milliárd’ kifejezésére – az előbbi, hallók számára is egyértelmű 1–10 alap számnevekkel ellentétben – olyan jeleket alkalmaznak a siketek, amely csak az ő közösségükben számít konvencionálisnak.

A ’száz’ két változata közül a második (b. jelű) 'évszázad' értelemben is használatos, ez azonban semmilyen kontextusban sem tehető meg az a. jelű változattal.

„Tízen túliak társasága”

Továbbra is kérdéses azonban, hogy miként lehet a helyi értékek elkülönítését gazdaságosan és könnyen percipiálhatóan megoldani egy vizuális-gesztikuláris rendszerben, akár egykezes, akár kétkezes rendszerben is kell gondolkodnunk. A magasabb értékű számformákat a jelelők úgy hozzák létre, hogy az alapváltozatok mozgási komponensét cserélik le valami más mozgásra, teszik mindezt természetesen valamilyen egységes rendszer szerint. A 12-19-ig tartó számértékeket az ökölből kiinduló „spriccelő mozdulattal” hozzuk létre, aminek végeredményeként a megfelelő számértéket mutató tenyér(ek) kifelé néznek.

Külön kell megemlíteni a 11-et, amely bizonyos értelemben rendhagyó módon jön létre, tehát mozgási komponensének változása kissé eltér a többi „tizen-” számétól, de mindenképpen az alapformából származik. Ebben az esetben az összeérintett hüvelyk- és mutatóujj „spiccel szét” (hasonlóan ahhoz, ahogy az ujjainkkal csettinteni szoktunk), majd a fent bemutatott 1-et jelölő kézforma befelé néző tenyérrel a test előtt középen, a testtel párhuzamosan lefelé mozdul cikk-cakk vonalban. Valószínűleg ez esetben az ökölből hirtelen kinyúló hüvelykujj kevésbé élesen percipiálható, mint az említett cikk-cakk mozgás. (Ez egyébként a jelnyelvben is használatos a futball műszavaként, a tizenegyesrúgásra értve.)

A tízes helyi értékű számok esetében a kétkezes rendszeren belül különbség van az egy, illetve a két kézzel létrehozhatók között. 20-50 esetén a kiindulópont a megfelelő számértéket mutató kéz, test felé néző tenyérrel, s ez a forma „indul el” előreívelő mozdulattal, amelynek befejezésekor a tenyér felfelé néz. 60-90 esetén azonban a kezek tenyérrel a test felé nézve egymást keresztezve helyezkednek el, a bal kéz 5-öt mutat, a jobb kéz a szükséges „maradékot”, majd jobb-bal irányba szétnyílnak, azaz mindkét kéz a saját oldalára kerül, miközben a tenyér orientációja nem változik.

Észre kell vennünk azonban, hogy a képzést nemcsak azoknál a számformáknál alkalmazza a HSL, amelynél a hangzó nyelvek is, hanem kiterjeszti ezt más mennyiségek kifejezésére is, amelyek a hangzó nyelvek többségében szóösszetétellel jönnek létre. Ilyenek például: 500, 2000, 8.000

A felvételeken látható, hogy alakváltozatok is léteznek. A 2000 esetében az egyik formánál az történik, hogy az eredeti ’ezer’ jelből az aktív kéz a megfelelő számformát ('2'-t) mutatja, mozgása megegyezik az eredeti ’ezer’ jelben szereplő mozgással, eközben a passzív kéz ott és úgy marad, mint az alapjelben. Ez esetben tehát formailag összeolvad a ’kettő’ és az ’ezer’ jel. Ehhez képest a másik megoldásnál a passzív kéz „eltűnik”, az aktív kéz viselkedése viszont azonos marad. Ötnél magasabb alaki értékek esetén már csak ez a megoldás létezik, hiszen ilyenkor az alaki érték kifejezéséhez is szükséges mindkét kéz; ez úgy valósul meg, hogy mindkét kéz tükörszimmetrikusan azonos mozgást végez, csak éppen az egyik 5-öt mutat, a másik az 5-ön felüli szükséges „maradékot” (ld. pl. 8000). Emellett az ezresek esetében alkalmazható még a megfelelő értékek egymást követő jelelése is (’kettő’ + ’ezer’; ’kettő’ + ’ezer’), bár a siket közösségben ez kevéssé elterjedt. Az ilyen több változattal rendelkező formák közül hétköznapi kommunikációban a siketek az összeolvadt, leegyszerűsített formát részesítik előnyben, az összetett változatok ritkábban fordulnak elő, leginkább a siket-halló kommunikációban jutnak szerephez, illetve általában véve a lassabb artikuláció, illetve a hangsúlyozás jelnyelvi megvalósulásainak tekinthetjük őket („háromszázat mondtam, nem harmincat”).

Összetételek

Az egy tízes és egy egyes helyi értékből összetevődő, 20-on felüli számok (pl. 24, 86), illetve a százon felüli több egységből álló kifejezések (365, 4024, 9863702 stb.) viszont csak a bennük szereplő tagok egymást követő jelelésével fejezhetők ki (’húsz’ + ’négy’, ’nyolcvan’ + ’hat’ stb.).

A tízesek közül a „valódi kétkezes” számokra (tehát 60-tól fölfelé) azonban sajátos megoldás létezik, amelyben egy érdekes hasonulással találkozhatunk. A test felé néző keresztezett tenyereket oldalirányba mozdítjuk (ld. 86-nál a ’80’ elem artikulációjának mozdulatsorát), miközben a tenyeret csuklóból kifelé fordítjuk, így végeredményként kifelé néző tenyereink mutatják az egyesek értékét (ld. a ’6’ artikulációjának statikus pózát). Ha az utótag (az egyesek értéke) egy kézen kivitelezhető (pl. 74), akkor a passzív kéz a keresztezést követően leereszkedik. A mozgásban a két tag kivitelezése között mindenképpen megfigyelhető egyfajta átkötés, összeolvadás.

Ha a két számérték azonos (pl. 22, 88), akkor a két helyi érték mozdulatsorában egy még az előbbinél is nyilvánvalóbb formai hasonulás történik, azaz a két tag mozgását nem végzi el külön-külön a jelelő, hanem ehelyett a csuklóját rázogatja. Ez a sajátos mozgás azért jöhet létre, mert nincs szükség kézforma-cserére a két tag kivitelezése között, nem kell erre „időt szánni”. Az egykezes formák esetében a tenyér orientációjának változásával is együtt járó, ívesen lefelé tartó mozgás, valamint egy a testtől kifelé orientálódó artikulációs mozdulat összegzéseképpen egy ismételt, „rázogatós” mozgás jön létre, amikor a jelelő a csuklóját kétszer egymás után enyhén a kisujj irányába kifordítja, miközben a tenyér orientációja 180°-ot fordul (lásd a videót!). Ez azt jelenti, hogy az összetételen belül, mind a tízes, mind az egyes számérték formájában (az egytagú szám kivitelezéséhez képest) változás történik, ez az előbb említett formai hasonulás eredménye. Kétkezes, azonos számértéket tartalmazó kifejezés esetében pedig a kereszteződő mozgás eltűnik, helyette – az egykezes hasonulás mintájára – kétkezes „rázogatós” változat jön létre (ld. 88).

Egyéb izgalmas számnévi formák

A magyar jelnyelv rendkívül gazdag speciális, leszűkített jelentéskörrel rendelkező számnévi alakokban. A hagyományos törtszámnevek (2/4; 0,57) és sorszámnevek (pl. 7.) mellett egyéb speciális jelentésű formák is léteznek: négyes, hetes (játékos vagy villamos); mindhárom, mind a hét. Az előbbi (mindhárom) forma szerepel egyébként a Szentháromság kifejezésben is a ’szent’ jelentésű glóriát jelképező előtaggal.

Ennél izgalmasabb azonban, hogy más számévi kifejezések egy számnév és egy főnévi értelmű jel inkorporálódásából születnek, s csupán egészen speciális használati körrel rendelkeznek (pl. 3 órakor, 3 órán át, 7. osztályos, 8. emelet, 9 hónap stb.) Az nyilvánvaló, hogy ezekben az esetekben a kézforma mindig a megfelelő számot mutatja, a mozgási komponens viszont a főnévi értelmű elemmel áll kapcsolatban. Vagy közvetlenül megörökli azt, pl. az iskolai osztályokra utaló számokban egyértelműen az ’iskola’ jel mozgása érhető tetten, hasonló ehhez a hónapokkal kapcsolatos megoldás is. Az órában mérhető időtartam, illetve a ’mikor?’ kérdésre válaszoló forma viszont csak azt a körmozgást tartalmazza, ami az óra járására utal, nem teljesen fedi le az alapjelet. Az emeletek számozása sem az ’emelet’ jellel van közvetlen rokonságban, csupán a felfelé történő mozgás mint asszociáció épül bele ezekbe a szerkezetekbe.

Számok névmásokba is beépülhetnek, bár ez első olvasásra valószínűleg furcsának tűnhet. Hasonló szemantikai tartalom kifejezésére azonban a hangzó nyelvekben is találhatunk példákat. Pl. magyar (mi) ketten, (ti) hárman stb., német (wir/ ihr) beide (miközben az alap számnévi forma a zwei); orosz двое [dvoje] ’ketten’ (és ez a forma nem egyezik meg az alap számnév egyik ragozott alakjával sem, ennek hímnemű és nőnemű alanyesetű formái: два [dva]/две [dve]) stb.

A jelnyelvben, ebben az esetben a tér személyek, illetve szereplők szerinti felosztása képezi a hátteret. A jelnyelv névmásrendszere egyfelől tökéletesen egyszerű, mivel alapvetően rámutatással dolgozik, ugyanakkor – épp emiatt – tökéletesen precíz is (összevetve azzal, mennyi háttérinformáció szükséges ahhoz, hogy biztosan következtetni tudjunk arra, kit is takar egy többszereplős történetben a magyar ő vagy az angol he/she). Amikor a beszélgetőpartnerre mutatok, az értelemszerűen azt jelenti, hogy ’te’, amikor magamra, az pedig az ’én’. A harmadik személy(ek)re utalás a beszélgetőpartnerek térszeletekre való rámutatással valósítható meg (’ő’, ’ők’).

Az előbb említett névmás+számnév típusú szerkezetek esetében a kézforma a megfelelő számértéket jelzi, míg a mozgás irányultsága pedig megegyezik a szóban forgó szereplő(k)höz kapcsolódó térszelet irányával. Ennek egy nagyon különleges alesete a sporteredmények térszelethez köthető megjelenítése (4:2 a javunkra; 3:2 a két csapat között, amelyek egyikében sem vagyok érintett stb.).

Öt ujjon tíz számot?

Miután megértettük az elvet, hogyan lehet 10 ujjon akármeddig elszámolni, nézzünk kicsit utána annak, mi is a logikája a cikk elején említett esetnek, amikor eleve csak egy kézen történik a számolás. Nyilvánvaló, hogy valamiféle trükköt kell alkalmazni ahhoz, hogy az öt ujjunk elegendő lehessen akár csak 10-ig elszámolni, nem beszélve a tízen felüli értékek kifejezésének lehetőségéről. Az egykezes számokat a két különböző jelnyelvből hozott példákkal illusztráljuk, bár ennél több jelnyelv használja – pl. az amerikai vagy a mongol.

A finn jelnyelvi számrendszer alapelemei esetében 6-tól a kisujjtól visszafelé fordulva halad a rendszer, azonban fontos kitétel, hogy az 1-et – az általános magyar konvenciótól eltérően – eleve nem a hüvelykujjal fejezik ki, hanem a mutatóujjal (néhány más nyugat-európai hallók által is használt módon). Ennek a logikának viszont az a következménye, hogy az ujjak „visszafordulásakor” a 9 már nem lehet a 2.–5. ujjak sorozata, hiszen azt már a 4 lefoglalta, így ezt az ökölből kinyújtott hüvelykujj fejezi ki.

Ebben a rendszerben az orientáció, illetve a statikusság vs. mozgás kombinációja révén hozhatjuk létre a származtatott alakokat, azaz ilyen módon fejezhetjük ki a helyiérték-változást. A finn jelnyelvben a tizenhárom típusú és mindenféle több értékből felépülő számok összetételként fejezendők ki.

A HSL használói is alkalmaznak néha egykezes számolási rendszert. Ez esetben egy alapvető trükkel van dolgunk, nevezetesen a kéz (ujjhegyek) iránya változik meg, ezáltal lépjük át az 5 fölötti bűvös határt. De maguk a formák semmiben sem térnek el a kétkezes változat gyakorlatától, hogy melyik ujjaknak is kell nyitva lenniük. Ha tehát az ujjak lefelé néznek, az azt jelenti, hogy „képzelj hozzá a másik kézen még 5-öt!”

A magyar jelnyelv egykezes használatában az egykezes számolás képzett formáinál is marad az az alaptétel, miszerint ami „ötön felül van”, az lefelé néz, de maguk a mozgásmintázatok azonosak az eredetinek tekinthető kétkezes számolás mintáival.

Amit a számok révén a jelnyelv alapelemeiről megtudhatunk

Eredetileg abból a végtelenül egyszerű dologból indultunk ki, hogy vajon mennyivel bonyolultabb a siketek jelnyelvének számrendszere az emberi közösségekben széles körben elterjedt kézen való számolásnál. Egyfelől azt mondhatjuk, hogy nem sokkal, csupán néhány extra trükköt vetnek be arra, hogy 10 fölött is elboldoguljanak a számok kifejezésével. Másfelől azonban a fenti példák arra az érdekességre világítottak rá, hogy a jelnyelvi kézmozdulatok különféle apró komponensekből épülnek fel – hasonlóan ahhoz, ahogy a hangzó nyelv jelentéses egységei is hangok sorozata. Önmagában egyetlen kézforma, mozgás vagy elhelyezkedés sem jelent semmit, ahogy a hangzó nyelv [f], [s] vagy [ü] elemei sem hordoznak jelentést. Jelentés-megkülönböztető szerepük azonban vitathatatlan: a jelnyelvben éppúgy találunk csak egyetlen összetevőjükben eltérő jelpárokat, amilyenek pl. a magyar sör – kör vagy kor – kór szópárok. Erre álljon itt illusztrációként pár példa:

• a kézformája más (az egyikben az 1. és az 5. ujj van nyitva, a másikban pedig a 2-3. ujj, de minden más azonos): ’bicikli(zik)’ – ’vizsgálat’;

• a kézfej orientációja más (a tenyér lefelé vagy oldalra néz): ’repül, repülőgép’ – ’utazik, utazás’;

• a mozgása eltérő (a kezet az arc előtt középen oda-vissza kis mértékben többször mozdítjuk vagy egyszer határozottan középről kifelé): ’persze’ – ’víz’;

• a kivitelezés helyében tér el (állnál vagy homlokon): ’csont’ – ’fiú’

A jelnyelvnek ezeket az apró összetevőit William C. Stokoe amerikai nyelvész fedezte fel az 1960-as években, amikor két siket munkatársával közösen nekilátott az első modern nyelvészeti alapokon nyugvó amerikai jelnyelvi (ASL) szótár összeállításához, ezeket közös néven kerémáknak (gör. ’kézi elem’) nevezte el. A kerémák lényegében azok a jelentés nélküli elemek, amelyekből egy jelentéssel rendelkező jel felépül (ld. a fenti példákat): kézformák, mozgási mintázatok, kivitelezési helyek, vagy hogy merre néz a tenyér/ujjhegy. Stokoe eredetileg az első hármat fedezte fel, később mások hozták fel az orientáció szerepét, vagy éppen a mimika és a szájmozgás hasonló szerepét a jelek kivitelezésében.(Stokoe tevékenységéről magyarul bővebben Horváth Brigitta cikkében olvashatunk – l. az irodalomjegyzéket.) A most elérhető jelnyelvi szótárak – ha nem kizárólagosan valamely írott nyelv felőli keresés szerint működnek – hagyományosan Stokoe osztályozási rendszerét követik, és kézforma-csoportokba rendezik a szótári tételeket.

Irodalom

Horváth Brigitta (2001): Egy egyetem, egy professzor és egy nyelv.  Fejlesztő Pedagógia 2001/2, 47–50.

Stokoe, William C. – Dorothy C. Casterline – Carl G. Croneberg (1965): A dictionary of American sign language on linguistic principles. Washington, D.C.: Gallaudet College Press

Kapcsolódó tartalmak:

• Jelnyelvi szótár az interneten
• A jelnyelv valójában két párhuzamos nyelv lenne?
• A jelnyelvet beszélők számítsanak nyelvi kisebbségnek
• Jelnyelvi gyarmatosítás
• Mikszáth-novellák jelnyelven

Hasonló tartalmak:

• A szóvegyítés trendi
• Csináljunk új szavakat!
• 7 furcsaság 1 szótárból
• 7 nagyszerű angol szó az ebédlőasztalról
• 7 zseniális angol szó, amit érdemes megtanulni

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)