Hogyan mondják jelnyelven?
A jelelők beszélgetés közben gyakran „pofákat vágnak”, azzal árnyalják azt, amit a kezükkel „mondanak”. A jelnyelvi szövegek létrehozásakor virtuális térképeken rajzolják fel a történéseket, képesek visszautalni a tárgyak alakjára. Az információ sűrítése ellenére nagyon precíz leírásokat képesek adni bizonyos helyzetekről.
Jelelni, jelnyelvi szöveget létrehozni többféleképpen lehet. Létezik valódi, „siketes” jelelés, de találkozhatunk a jelnyelv és a hangzó nyelv keveredéséből származó megoldásokkal is. Alapvetően a jelnyelvek teljesen függetlenek a beszélt és írott nyelvektől: saját szókincsük és önálló nyelvtani szabályrendszerük van. A jelelők gyakran alkalmaznak olyan nyelvtani eszközöket, amelyek a hangzó nyelvekben szinte ismeretlenek, mivel ezek a kezek nyelvi felhasználásából erednek, illetve a vizualitásra építenek, hiszen – szó szerint és átvitt értelemben is – ezek kézenfekvőek! Ilyen szempontból sok hasonlóságot fedezhetünk fel a különböző jelnyelvek mondattani szabályai között. A valódi jelnyelv használói ezeket a saját szabályokat alkalmazzák, amikor mondatokat hoznak létre, és például a magyar siketek nem követik a magyar hangzó nyelv szórendjét (bár bizonyos mondattípusoknál akadnak egybeesések). Valódi artikuláció, tehát bizonyos hangzó nyelvi szavak néma ejtése csak helyenként jelenik meg (zömmel tulajdonneveknél), sokkal gyakoribbak a rendkívül változatos, nyelvtani szerepű mimikák és a különleges, saját jelentéssel rendelkező szájgesztikulációk felbukkanása a jelelők arcán.
Ezzel szemben a kevert kódok egy jelnyelvi szókincset ötvöznek egy hangzó nyelv szabályaival, különböző arányban – emiatt több kevert változat létezik. Az úgynevezett „jelelt magyar” a beszélt és írott magyar nyelv szórendjét és szabályait követi, ugyanakkor a magyar jelnyelvi jeleket tölti bele a mondatokba. Ilyenkor tehát valójában magyar mondatokat képez a nyelvhasználó, csak éppen nem egyszerűen szavakat, hanem vizuális elemeket, azaz jelnyelvi jeleket használ. Az is része ennek a kódkeverésnek, hogy a nyelvhasználó ez esetben végig artikulál is, úgy is mondhatjuk, hogy jelekkel kíséri a némán kiejtett szavakat. A kevert kódokban csak ritkán bukkannak fel olyan speciális elemek, amelyek kizárólag a jelnyelv nyelvtanára jellemzőek. Beszélt nyelvi hasonlattal élve: olyan ez, mintha valaki magyar nyelvtant és angol szavakat használna egy időben, vagy amikor a „Jó estét nyár, jó estét szerelem!” című filmben Harsányi Gábor épp azt próbálta elhitetni magáról, hogy „Én lenni görög diplomat”.
Itt most a magyar jelnyelvi mondatalkotás legfontosabb szabályaival ismerkedhetnek meg az olvasók. Az alábbiakban a jelnyelvi mondatok egy sajátos átírással szerepelnek, ezen túl pedig az adott mondat fordítása is megtalálható. Az átírás egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy a jelnyelvi jelek csupa nagybetűvel vannak szedve. A mimikai komponensek alsó indexbe kerülnek, és aláhúzás jelzi, hány jelen keresztül volt látható az a bizonyos arckifejezés. A rövidebb, illetve hosszabb szüneteket a / és a // szimbólumok jelzik. Ehhez hasonló elválasztás (/) jelzi, ha a jel többféle jelentéssel fordítható, de ilyenkor a szavakat egybeírjuk, nincs köztük szóköz (pl. MOND/KIJELENT(ÉS)).
Virtuális térkép
A jelnyelv számára a tér különleges lehetőségeket tartogat: nem egyszerűen csak a jelkivitelezés helye, hanem egyfajta „virtuális térkép” szerepét is betölti. Ez a képzeletbeli térkép mutatja meg, hogy azok a személyek, illetve tárgyak, amelyekről szó van, egymáshoz képest hol helyezkednek el a valóságban. Bizonyos esetekben nincs olyan valódi szituáció, amit le tudnánk képezni jelben, vagy nincs jelentősége – ilyenkor fiktív térpontokat használhatunk. Ezek a térpontok, térszeletek olyannyira fontosak a jelelésben, hogy ezeket tekinthetjük névmásoknak. A személyes, illetve mutató névmások esetén mutatóujjunkat használjuk, ha birtokos- vagy részes esetű névmások alkalmazásakor a nyújtott tenyerünket irányítjuk a megfelelő térszelet felé. Átírás során a térpontokat azok száma idézi fel, az „index” megnevezés pedig az adott térszeletre való rámutatást fejezi ki (pl. index-1 ’én’, index-2 ’te’ stb.).
(Forrás: Szabó M. Helga, Kazainé Baráth Mariann)
Amikor egy mondat egyes részei egymásra utalnak, egymással összekapcsolódnak, ezt jelenséget egyeztetésnek hívjuk. A hangzó magyar nyelvben ez toldalékok és névmások segítségével, igen összetett módon történik. Az olvasok szóban például a személyrag (-k) jelzi, hogy én vagyok a cselekvő, azaz a mondat alanya. Az olvasom forma már azt is kifejezi, hogy valamilyen konkrét tárgya is van a cselekvésemnek. A látlak alakból pedig az is egyértelműen kiderül, hogy a beszélgetőpartner a tárgya a cselekvésemnek, de ha nem egyes szám második személyű a tárgy, akkor azt már névmással külön meg kell jeleníteni: látlak benneteket vagy látom őt.
A jelnyelvben viszont nincsenek toldalékok. A mondatbeli viszonyok kifejezését épp ezért másképp kell megoldani. Alapvetően a térpontok segítenek ebben is: amikor először nevezünk meg egy szereplőt, rámutatással rögtön egy térpontot is rendelünk hozzá, majd az igei elemek mozgását ehhez a térponthoz kell igazítanunk (lásd a példákat alább). (A jelnyelvben az „ige” és a „főnév” kategóriája egybemosódik – pl. FOGAT-MOS és FOGKEFE és FOGMOSÁS ugyanaz a jel, ezeket a kontextus alapján lehet beazonosítani, emiatt inkább „cselekvésjelek”-ről vagy „tárgy-/tevékenységjelek”-ről szokás beszélni. Az „ige” megnevezés kicsit pontatlan, de talán könnyebb párhuzamot vonni a hangzó nyelvi példákkal.) A jelnyelvi igék kétféle módon tudnak viselkedni, és a névmási elemek szerepe is eltérő mértékű – az alábbiakban mindegyikre láthatunk egy-egy példát, hogy a gyakorlatban ez hogy is néz ki.
Ha az igei jel olyan mozgási komponens tartalmaz, amelynek iránya szabadon változtatható, akkor a szereplőknek kiosztott térpontok között a megfelelő irányban jeleljük. Alapesetben a kiindulópont a cselekvő (az ágens), a célpont pedig az a szereplő, aki a cselekmény kedvezményezettje (például küld vki vmit vkinek, üzen vki vkinek vmit). Ezekben az esetekben az átírásnak a kiinduló és a végső térszelet számát is tartalmaznia kell az igei elemhez kapcsolódóan (pl. 2-HALAD-1 ’te jössz hozzám’), bizonyos esetekben nincs elmozdulás, csupán a jel kivitelezése nem a semlegesnek számító 1-es térszeletben, hanem valamely másik térrészben történik, ilyenkor csak egyetlen számot kell a jel megnevezéséhez kapcsolni (pl. VIRÁG-NYÍLIK-4 ’ott kinyílt egy virág’).
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
Az irány bizonyos esetekben fordított is lehet, amikor a jelentésből az következik, hogy a cselekvő javára, a cselekvő felé történik a cselekvés (pl. választ vki vmit/vkit; meghív vki vkit).
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
Ezeket a jeleket változó tövűeknek nevezzük, mert az ige teljesen szabadon képes változtatni az irányát, ezek közül példaképpen álljon itt egy hagyományos irányultságú jelet tartalmazó mondat:
JÁNOS [„j” daktil] index-3 ZOLI [„z” daktil] index(G)-4 3-TARTOZIK-4
’János’ ’ő (x)’ ’Zoli’ ’ő (y)’ ’ő (x) tartozik neki (y)’
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
A másik esetben az igei jel statikus, leginkább azért, mert valamelyik testrészünkhöz kötötten lehet csak létrehozni: az orrunkon, a karunkon stb. Ilyenkor a jelet nem tudjuk kihelyezni a térpontoknak megfelelően, ez esetben egy sajátos névmási elemmel fejezhetjük ki a szereplők közötti viszonyokat: ez egy speciális kézforma, amikor a széttárt ujjak közül a középső ujj előredől (a jelnyelvkutatók deltának nevezték el). A delta már képes mozogni, és alapvetően itt is a cselekvő felől indul a mozdulat, és a cselekvés érintettje felé tart. Ez legtöbbször a tárgynak feleltethető meg, olykor a hangzó magyarban más esettel adjuk vissza ezeket (például: megért vki vkit; tetszik vkinek vmi), de olyan melléknévi állítmányokhoz is kapcsolódhat, mint például féltékeny vki vmire/vkire, vagy kedves vki vkihez.
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
Ezt a típust jól szemlélteti az alábbi mondat:
TIMI [„t” fonomimika] index-3 SZERET 3-delta-1
’Timi’ ’ő’ ’szeret’ ’ő engem’
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
A térpontok ilyen jellegű megjelenítése egy cselekvésjelen (kvázi egy „igén”) belül, vagy a térpontok összekötése az erre szolgáló speciális névmási elemmel nem más, mint az egyeztetés jelnyelvi formája.
Precíz leírások
Mindez a térkép-technika még kombinálható egy további sajátos, vizuális nyelvtani eszközzel is: ezek a tárgyak nevét helyettesítő kézformák, más néven proformok.
(Forrás: Szabó M. Helga, Romanek Péter Zalán)
Ilyenkor a tárgyak elhelyezkedését egy magunk elé terített képzeletbeli térképen mutatjuk be. Egy bizonyos proform az azonos külső tulajdonságokkal rendelkező entitások osztályát képes felidézni – így tehát a lefelé néző nyújtott tenyér éppúgy vonatkozhat egy autóra, mint egy asztalra vagy ágyra, más esetben papírlapra. Emberekre pedig különféle kézformákkal utalhatunk vissza annak megfelelően, melyik jellemzőt tartjuk a legkiemelkedőbbnek az adott szituációban: ha álló személyről beszélünk, akkor a kinyújtott mutatóujjunkkal idézzük fel; ha az a fontos, épp mit csinál a lábaival (gyalogol, térdel, ül), akkor inkább a V-alakban tartott, lefelé néző 2. és 3. ujjunk lesz megfelelő. Azonban ezek a helyettesítő kézformák csak abban az esetben használhatóak, ha előzőleg egy főnévi értelmű jellel pontosan megneveztük, miről fogunk nyilatkozni – ennek hiányában a helyettesítő kézformák legfeljebb a „valami lapos izé” körülírással lennének feloldhatóak, és ez teljességgel szabálytalan nyelvhasználatnak minősül.
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
A jelnyelvi mondatokban, szövegekben sokkal több olyan vizuális információ is helyet kap, sőt alapvetően hozzátartozik a közléshez, ami beszélt nyelveknél sokszor elsikkad vagy csupán kiegészítő jellegű. Míg magyarul jellemzően csak annyit mondunk, hogy Az autó leparkolt a ház elé, addig jelnyelven egészen pontos térbeli leírást adunk arról, hogy ezt milyen módon bonyolította le a sofőr.
Hasonlóan egy képről részletgazdag precíz leírást kapunk pillanatok alatt. Ha egy terítékről beszélünk, akkor nem is lehet annyival elintézni, hogy Hat tányér volt az asztalon, mert ezt csak úgy lehet elmesélni, hogy már automatikusan az is ki fog derülni, hogyan helyezkedtek el egymáshoz képest a tányérok, kerek volt-e az asztal vagy szögletes. Ezzel összefüggésben a tárgyak manipulálását is változatosan lehet kifejezni: a megfog, arrébb tesz, kivesz stb. cselekvések esetében különféle jelváltozatok élnek egymással párhuzamosan, és mindig azt az alakot kell használni, amely egybevág a szóban forgó tárgy formájával. Ha egy poharat (vagy egyéb hengeres tárgyat) fogunk meg, akkor az ezt imitáló „C”-kézformát használjuk, ugyanez a kézforma már nem lesz megfelelő arra, ha egy papírlap felcsippentéséről vagy egy kalapács megemeléséről szeretnénk nyilatkozni.
(Forrás: Juhász Ferenc, Mongyi Péter)
Az információk sűrítése
A fentiek alapján is elmondható, hogy a jelnyelv számos esetben tömörebben fejez ki történéseket, mint a hangzó magyar. Egyetlen jel számos olyan információt foglalhat magába, amelyet a hangzó magyar nyelv csak több szóval tud kifejezni. Az előbbiekben már részletesen szó volt arról, miként is valósul meg mindez az alany vagy a tárgy formájával, illetve a nyelvtani személyekkel és a térbeli viszonyokkal kapcsolatban. Hasonlóképpen ritkán jelenik meg külön jelben (azaz külön lexikai elemként) a módhatározó, a fok- és mértékhatározó, sőt bizonyos esetekben akár egy jelző is. Ezt ugyanis a jelnyelvi szövegalkotásban főként a mimika fejezi ki, amely határozói vagy jelzői szerepben áll a mondatokban, és hangzó nyelvre sokszor önálló kifejezéssel fordítható le. A jelnyelv tehát e téren is kihasználja, hogy nem kizárólag sorozatszerűen (szekvenciálisan), hanem párhuzamosan vagy rétegesen (szimultán) is képes építkezni. Bizonyos elemek egybeépítése nem pusztán lehetőség, hanem kötelező is beleépíteni egy jelbe mindazt, amit össze lehet vonni.
A cselekvés módját a módhatározó fejezi ki, a mondatnak ez az eleme válaszol a Hogyan? kérdésre. Ilyen található például a könnyen tanul vagy a szépen beszélt szószerkezetekben. Többféle eszköz is létezik arra, hogy jelelést módhatározói elemmel gazdagítsuk, bővítsük, de minden esetében nagyon fontos a megfelelő arckifejezés is: akár különálló jelet kísér a mimika, akár önmagában áll. A külön lexikai elem nem a legjellemzőbb, mégis ez az eszköz a legkézzelfoghatóbb. Ezek, az egy önálló jellel beilleszthető módhatározók többnyire olyan plusz jelentést tesznek hozzá az eredeti információhoz, amely nem feltétlenül megragadható külsőségekben: őszintén bevall; pontosan dolgozik.
Vannak olyan módhatározók, amelyekre nem kell önálló jelet alkalmaznunk, ezek jellemzően a cselekvés intenzitásával hozhatók összefüggésbe. Ilyenkor a jel mozgási komponense módosul, ezzel fejezhetjük ki az alapjeltől és az alapjelentéstől való eltérést: ’kényelmesen kocog’, ’határozottan kijelent’. Itt a hasonlóság elve érvényesül: a cselekvés gyors(abb) minőségét gyors mozdulat érzékelteti, az kényelmeset oldott, lassú mozdulat, a határozottságot pedig egy erős, és hirtelen záródó mozgás adja vissza.
Az előbbi altípushoz némiképp hasonlít, amikor egy alapjel helyett egy többletjelentést hordozó rokon értelmű kifejezést választunk a mondandónkhoz, hasonlóan a hangzó magyar kocog – fut – rohan vagy az eszik – zabál – habzsol szinonimasorokhoz. Hasonló helyzetben a jelnyelvi szinonima olyan többletjelentést hordoz, amit magyarra leginkább külön módhatározói kifejezéssel tudunk csak átültetni. Ilyen például a MÁNIA jel ’legjobban szeret vmit’ értelemben, amelyet a következő, ’Legjobban a palacsintát szeretem’ mondatba építve láthatunk.
Az arckifejezés önmagában (vagy a mozgási komponens megváltoztatásával egyszerre) képes a cselekvés módjáról információt átadni, jellemzően az attitűddel és érzelmekkel kapcsolatos módhatározói elemek tartoznak ebbe a kategóriába: félve kérdez, kedvesen társalog.
A módhatározó gyakran összefügg a cselekvő személy érzelmeivel, attitűdjével is, például hitetlenkedve meséli. Az alábbi példában ’A feleségem csinos’, illetve ’A Színes Csokornyakkendősök Pártja nyerte a választást’ mondatokat láthatjuk három különböző attitűddel eljelelve – pozitív, negatív és kételkedő hozzáállással.
A cselevés intenzitása is olyan információ, amely beépíthető a jelnyelvi igébe. Intenzitás alatt a fok- és mértékhatározót értjük, azaz a mondatnak azt az elemét, amely a Mennyire? kérdésre válaszol. A magyarban az intenzitást – hasonlóan a módhatározókhoz – különálló határozószókkal fejezhetjük ki, például: elképesztően nagy, piszkosul jól néz ki, iszonyúan jól érezte magát. A jelnyelvben erre külön jeleket – pár kivételtől eltekintve – nem használunk, mivel teljes mértékben helyettesíti őket a mimika, illetve a jel mozgásának bizonyos komponensei (sebessége, feszessége, ismétlődése, időtartama). Ez utóbbiak segítségével az intenzitás beépíthető az igébe vagy a melléknévbe, ahogy például a ’motyogás’ és a ’dumálás’ közötti különbséget ugyanannak a BESZÉL jelnek a különféle felhasználásával fejezhetjük ki.
Néhány esetben megjelenhetnek önállóan is intenzitást kifejező határozók, ezek szókapcsolatba épülve hozzák létre az alap jel fokozását, például: BOMBA+LUSTA (’iszonyúan lusta’ vagy ’leglustább’), ahol a BOMBA az alapjelentésén túl (’bomba’, felrobban’) egy széles körben elterjedt nyomatékosítást kifejező módosító elem. Hasonló nyomatékosító szerepű a VESZÉLYES, illetve az ELSŐ elem is, például VESZÉLYES+SZÉP (’nagyon szép’, ’legszebb’) vagy ELSŐ+JÓ (’legjobb’). Ebbe a sorba illeszkedik a KICSI(T) és az ELÉG(GÉ) jelek csökkent intenzitást jelölő alkalmazása is.
(Forrás: Szabó M. Helga, Romanek Péter Zalán)
Legközelebb a jelnyelv szórendjéről esik szó.