Második találkozás az anyanyelvi nevelésben 2.
A „Találkozások az anyanyelvi nevelésben” című konferencia második napja is sok érdekességet tartogatott. Többek között olyan kérdésekre kaptunk választ, hogy a nyelvjárásművelés hagyományőrzés-e, hogyan válhat érdekessé a nyelvtörténet a nyelvtanórán vagy hogy e cikk szerzője magyart tanít-e.
Mivel nagyon sok előadás volt, ezért ezeket itt most egyenként nem soroljuk fel. Az érdeklődők a konferencia programjában tájékozódhatnak az előadásokról, azok anyagáról pedig bővebben a konferencia absztraktfüzetében olvashatnak.
A Találkozások az anyanyelvi nevelésben 2. Hagyomány és modernitás című konferencia második napján is részt vettünk, ami az első naphoz hasonlóan, nagyon érdekes és hasznos előadásokat tartogatott az érdeklődők számára. A konferencia második napjára a rossz idő eltűnt, viszont az általános jó hangulat megmaradt. Azonban még ez a kellemes légkör sem kompenzálhatta az anyanyelvi neveléssel kapcsolatos, a nyelvművelői szemlélettel szorosan összefüggő problémákat. A nyest erre a napra elsőként a Nyelv, norma és nyelvtörténet szekciót választotta.
(Forrás: PTE-BTK)
Központban a nyelvi norma és normatív szemlélet
A regiolektus területi alapon (is) elkülönülő nyelvváltozat-típusok (helyi nyelvjárás, nyelvjáráscsoport, nyelvjárási régió, a regionális köznyelviség, a városi nyelvjárások) összessége.
Parapatics Andrea szemléletes prezentációjában először a regiolektus általános fogalmát vázolta Kiss Jenő nyomán. Ezután a regionális köznyelviség mint kontaktusjelenség került terítékre, ami ilyen módon egy formális színtéren (pl. iskola) is használhatónak érzékelt nyelvváltozatba örökíti át a nyelvjárások identitásjelölő funkcióit. Sokéves tanári tapasztalataira építve abból indult ki, hogy a köznyelv és a nyelvjárások közötti használati tartomány köztes részére tehető nyelvi jelenségek a mai fiatalok nyelvhasználatát is jellemzik bizonyos mértékben. Kérdőíves vizsgálatában a közép-dunántúli–kisalföldi régióban található Tapolcán a valódi tájszavak ismeretéről és használatáról kérdezte 120 tanítványát. A kilencven megkérdezett tájszóból huszonhetet az adatközlő diákok legalább negyede ért és használ is, de többet közel mindannyian. Az előadó folyamatos megfigyeléséből pedig kiderült, hogy a leginkább feltűnő közép-dunántúli sajátosság, a posztalveoláris-kakuminális t (nem tudtam tanulni) és a nyílt ä hangok gyakori előfordulása (Gärgő, gyärek, Väszprém), valamint a felső nyelvállású magánhangzók rövidülése (egyszerüsitt, hugom). A rövidülés a legtöbbször intervokális nyújtás mellett jelenik meg (elösször, hüttö). A köznyelvi e ~ ö váltakozást mutató alakok közül általában a labiális jellemző (föl, söpör, zsömle), de a hangsúlyos ö-zés nem. Az eredmények arra mutattak rá, hogy a regionalizmusok nem csupán a falusi, idős lakosok sajátjai, hanem városon, fiatalok nyelvhasználatában is élő jelenségek. Ezek megbélyegzése pedig súlyos lélektani és társadalmi következményekkel járhat.
A második előadást Molnár Mária tartotta Simonyi Zsigmond normaszemléletéről, illetve annak tükröződéséről az anyanyelvi oktatásra szánt nyelvtankönyveiben. Többeket meglepett, hogy az 1853 és 1919 között élő nyelvtudós a mai kornak tökéletesen megfelelő deskriptív nyelvészeti szemléletet vallott, és hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, mint manapság Sándor Klára vagy Nádasdy Ádám. Simonyi Zsigmond a nyelvhelyességről vallott nézeteit az 1889-ben napvilágot látott Magyar nyelv című munkájában fejtette ki részletesen. Ebben határozta meg a magyar nyelv normáját, melyet deskriptív fogalomként értelmezett, a nyelvi normára egy normatív szabályrendszer feletti, tágabb fogalomra tekintett. Egy előírásoktól mentes normafelfogást jelenített meg, mely a nyelvszokást teszi meg a norma alapjának, így elfogadhatónak ítélve meg minden olyan nyelvi formát, amelyet a magyar nyelvközösségen belül használnak.
A normatív szemlélet konkrét megjelenési formái
A szekció következő előadója e cikk szerzője volt. A nyelvi alapú diszkrimináció a pedagógiai kommunikációban, avagy István nem-e magyart tanít? című előadásomban arról beszéltem, hogy miért jelent komoly problémát a nyelvi alapon történő diszkrimináció. Továbbá annak a kérdését vizsgáltam, hogy miért hatnak negatívan a tanulókra a pedagógusok különféle stigmatizációs aktusai a pedagógiai kommunikáció folyamatában. A nyelvi alapon történő diszkrimináció hatásai mellett fontosnak tartottam az okokat is bemutatni, amelyek igen szoros összefüggésben állnak egymással. Ezek mintegy hálót alkotva határozzák meg és legitimálják az emberek nyelvi megnyilatkozásait és ítéleteit. Az okok hálójában több gócpont emelhető ki, melyek a következőek. A nyelvhelyesség korántsem problémamentes értelmezése, a nyelvi ideológiák elkerülhetetlen hatása, a gettó-érv, a társadalmi beidegződés (ami ma Magyarországon meglehetősen normatív), illetve nem mellékesen a tanárképzés és az annak nyomán végzett tanári tevékenység, mely utóbbinak kardinális szerep jut a tanulók tanulmányi eredményességének befolyásolásában, valamint a társadalmi egyenlőtlenségek reprodukálásában.
(Forrás: PTE-BTK)
A szekciót végül Fancsaly Éva egyetemi docens zárta igen impulzív és egyben szórakoztató előadásával az anyanyelvi nevelés és a nyelvtörténet kapcsolatáról. Az előadás középpontjában az egyik 2003-as Antalné-féle tankönyv állt, pontosabban annak hiányosságai és igen komoly tárgyi tévedései. Olyan tartalmi hibákba nyertünk betekintést, mint például a rovásírás használatának téves datálása vagy az egyes nyelvcsaládok pontatlan leírása. Ezeken túlmenően az előadó olyan ekvivalens feladatokat mutatott be, melyek sokkal közelebb hozzák a nyelvtant, nyelvtörténetet a tanulókhoz és jóval életszagúbbak, mint amelyek az említett tankönyvben szerepelnek. Például: miért nem tudják a külföldiek a gy hangzót kiejteni? Mondj szavakat c, dzs, dz kezdőbetűvel! Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel, feladatokkal a nyelvtörténeti oktatás nem egy száraz, nehezen megtanulható tananyag lenne, hanem egy tanulóbarátabb, a diákok jelentős részének szórakoztató módon elsajátítható tudásanyag.
Bár nem ebben a szekcióba volt besorolva, mégis a témája alapján itt kell megemlítenünk Schirm Anita kiváló előadását a diskurzusjelölők megjelenéséről a nyelvtankönyvekben. A Szegedi Tudományegyetem adjunktusa a diskurzusjelölők iskolai oktatásban történő negatív megítéléséről, funkciótlan, fölösleges, tartalmatlan elemeknek való titulálásáról beszélt. Kutatásában ezt a megbélyegzést különféle iskolatípusokban mind a tanórákon, mind az azon kívüli kommunikációs helyzetekben figyelte meg, illetve tankönyvi szövegekből vett példákon keresztül szemléltette. Kiemelte, hogy hiába tudhatunk meg a hazai és a nemzetközi pragmatikai kutatásoknak köszönhetően egyre többet a diskurzusjelölők funkcionális szóosztályáról, az oktatásban nem érezhető a szemléletváltás.
Zárszó
A konferenciáról elmondható, hogy a rendkívül tartalmas és tanulságos előadások mellett valóban sor került egyfajta találkozásra az anyanyelvi nevelés keretein belül. De nem csupán szakemberek találkoztak itt. Az oktatási problémák gyökereinek különböző aspektusai, okai és megoldási lehetőségei is összeértek egy remek hangulatú, ám annál komolyabb hangvételű konferencia jóvoltából.
@El Vaquero: A cikkben szerintem az van, hogy ahol [e] vagy [ö] lehet, ott az utóbbi, a labiális, az [ö] a jellemző. A „labiális” nem az [f], [p], [m]-re vonatkozik.
@szigetva: jó, nem csak előtte, valóban szarul fogalmaztam át.
„A köznyelvi e ~ ö váltakozást mutató alakok közül általában a labiális jellemző (föl, söpör, zsömle), de a hangsúlyos ö-zés nem.”
Nem értem, a példák mindegyikében hangsúlyos az a szótag, ahol [ö] van. Vagy mit jelent a „hangsúlyos ö-zés”?
@El Vaquero: „Főleg ez a labiálisok előtti e~ö váltakozás tetszik.” ???
A fonetikai része érdekes, ilyenről lehetnének még cikkek. Főleg ez a labiálisok előtti e~ö váltakozás tetszik.