Létezik olyan ház, ami hasonlít Hitlerre?
Látott már bele egy fatörzs mintázatába valamilyen formát? Fedezett már föl olyasmit, amit Önön kívül még soha senki? – Ha igen, tudja, miről beszélünk. Ez az apofénia.
Észrevette már, hogy a felhők néha érdekes formákat rajzolnak ki? Látott már olyan követ, kavicsot, ami valamilyen állat alakját vette föl? Kihallotta már a város zajaiból valamilyen dallamot? Érezte, hogy rezeg a telefonja, de mégsem hívta senki? Fedezett már fel iskolai tankönyvön asztalba karcolt péniszt? – Ha igen, akkor az agya teljesen jól működik! Ez a jelenség ugyanis teljesen természetes; apoféniának nevezik a pszichológiában. Ezzel magyarázható például, hogy egy ház homlokzatában sokan Hitler arcát fedezik fel...
Nemrégiben írtunk arról, hogy mennyire befolyásolja az észlelésünket az, hogy számítunk-e valamire, hogy mire állítjuk be magunkat. Az apofénia esetében is hasonló működést tapasztalunk: ha keressük a mintát, meg is találjuk, még ha nincs is ott.
Apoféniának nevezik azt a teljesen spontán módon kialakuló észlelési reakciót, amelyben véletlenszerű, egymással össze nem függő jelenségeknek értelmet, jelentést tulajdonítunk. Az ember szereti a jelentéses dolgokat, szereti a mintázatokat, ugyanis azok segítik őt a tájékozódásban, segítenek szűrni és értelmezni a bejövő információkat, segítenek megjegyezni, megtanulni a dolgokat. Éppen ezért teljesen spontán keressük ezeket a fajta mintázatokat, és ha már keressük, rendszeresen meg is találjuk őket... Aztán, minél meglepőbbet találunk, annál könnyebben jegyezzük meg ezt az esetet. Ez pedig arra sarkall minket, hogy tovább keressünk... Ez tehát egy önerősítő folyamat.
(Forrás: The Guardian)
A dolognak persze megvan a hátulütője is: ha rendszeresen ott látunk dolgokat, ahol nincsenek, vagy ha ott hallunk hangokat, ahol nincsenek, mégis valósnak képzeljük őket, akkor az már hallucináció. Éppen a skizofrénia kezdeti tüneteit vizsgálta Claus Conrad német neurológus, amikor leírta az apofénia jelenségét 1958-as munkájában; őtőle származik az elnevezés is.
A túlvilág hangjai?
Konstantīns Raudive lett parapszichológus 1965 nyarán megpróbált kapcsolatba lépni a halottakkal. A módszere a következő volt: éjszakánként magnószalagra rögzítette egy elhangolt rádió hangjait, majd a felvett, több órányi zajt visszahallgatva értelmes szavakat, túlvilági üzenetet keresett benne. Az elhunytak azonban eleinte nagyon visszafogottak voltak: nem beszéltek. Raudive azonban nem adta fel a keresést, így egy idő után meghallotta a hangokat, amiket keresett.
(Forrás: The Guardian)
Hónapokkal később az volt a benyomása, hogy emberi hangokat hall, amiket elkülöníteni ugyan nem tud, de összességében érteni vélte őket. Ezek után újrajátszotta, lassította a felvételeket, és minden hallhatóvá vált... Az egyik kazettán például egy nemrégiben elhunyt ismerőse szólalt meg angol, francia és német szavakat használva. Érdekes módon az elhunyt lelkek olyan nyelveken is tudtak, amiken életükben nem... Raudive édesanyja például (aki lett volt), egyérdekes keveréknyelven beszélt, amelyben voltak spanyol, olasz, svéd, standard lett és a dialektusából származó lett elemek is.
Raudive kutatásai nagy sikert arattak, bár amikor munka közben próbálták lefilmezni, nem beszéltek olyan érthetően a lelkek – a forgatócsoport és a nézők legnagyobb csalódására. Később Raudive munkásságát több pszichológus is tanulmányozta. A felvételeken azonban minden hallgató mást hallott, így azt valószínűsítették, hogy a hangok a hallgató képzeletének szüleményei. Raudive túlvilági beszélgetései mégis érdekesek a pszichológia szempontjából: jól illusztrálják az apofénia jelenségét, azaz azt, amikor kitartó keresés után ott is mintázatot, értelmet találunk, ahol nincs.
Para vagy normál?
Az apofénia, ahogy az fentebb már kiderülhetett, az agyunk normális működésének természetes és spontán következménye. Az azonban nem mindegy, milyen mértékűek ezek a tapasztalatok, és az sem, mennyire vagyunk képesek rájuk reflektálni. Az apofénia ugyanis ténylegesen kiinduló összetevője a hallucinációnak.
Sanford Mintz és Murray Alpert klasszikus kísérletében a pszichiátriai betegek több mint 80 százaléka hallotta Bing Crosby White Christmas című dalát elektromos töltések hangjában. Azoknak, akik most azt gondolják magukban, hogy „jó, de a pszichiátriai betegeknek nincs kapcsolatuk a valósággal”, eláruljuk, hogy a kísérlet teljesen egészséges résztvevőinek 40 százaléka is hallotta ugyanezt a dalt a zajban.
Forrás
Az elmebaj és a normalitás közti különbséget nem a skizoid tünetek erőssége vagy gyakorisága, hanem az afelett gyakorolt tudatos reflexió jelenti.
Ha valakinek vad asszociációi vannak, de azokat képes helyükön kezelni, és hétköznapi, teljes életet élni, akkor nem őrültről, hanem potenciális zseniről beszélünk. Ahogy Salvador Dali megjegyezte, "az a különbség köztem és egy őrült között, hogy én nem vagyok őrült".