Kommunista-szabadkőműves, keresztény-nemzeti és semleges eszperantó
„Az eszperantót igen sokszor éri az a vád, hogy – nemzetközi lévén – a kommunisták nyelve. Ezen naiv, vagy leginkább stupid beállításra csak azt felelhetjük, hogy az eszperantó éppúgy nem tehet arról, hogy mire használják, mint az újságpapír, melyre a Nemzeti Újságot, vagy a Népszavát nyomják, mint a kés, mellyel ölni, kenyeret szelni és operálni is lehet.”
Az eszperantó tankönyvek hazai történetét tanulmányozva korábban már olvashattunk arról, hogy a két világháború közötti Magyarországon nem csupán a munkásmozgalom elkötelezett hívei közül kerültek ki olyan eszperantisták, akik eszperantó tankönyveket is írtak, de voltak olyanok is, akik történetesen éppen az eszperantóban láttak olyan nyelvi lehetőségét, mely akár a trianoni békediktátum revíziójában is segíthet. Csupán kiegészítő megjegyzés: más, magyar tervezésű, nemzetközi(nek szánt) világnyelv szerzője is kiállt a revízió mellett, mely gondolat propagálására természetesen saját tervezésű nyelvét vélte a legalkalmasabb eszköznek.
Keresztény eszperantó
Egy online portál közelmúltban megjelent, az eszperantó nyelvet is érintő cikkét olvasva a gyanútlan olvasónak esetleg az a felületes benyomása alakulhat ki Zamenhof nemzetközi nyelvéről, hogy a kommunizmus és az eszperantó olyasfajta ördögi relációban állnak egymással, hogy emiatt az eszperantót semmilyen magára valamennyire is adó becsületes, keresztény-nemzeti érzelmű magyar ember nem használhatja. Említett írás szerint olyan, már-már a fekete mágián alapuló kötés van kommunizmus (horribile dictu: szabadkőművesség!) és eszperantó között, mint Tolkien világában Szauron és az általa a Középfölde feletti uralom érdekében megalkotott „Fekete Nyelv” között. Itt csupán arra emlékeztetnénk, hogy Hitler már a Mein Kampfban kifejtette hasonló téziseit a zsidóság és az eszperantó kapcsolatáról.
Kommunizmus és eszperantó, nácizmus és eszperantó kapcsolatát a szakirodalom a már korábban idézett és jelen cikknél is jóval részletesebben tárgyalja, így – a terjedelmi korlátokat figyelembe véve – az alábbiakban csupán néhány olyan érdekességre hívnánk fel a figyelmet, melyről a két világháború közötti Magyarország sajtója is beszámolt az eszperantóval kapcsolatban.
A Budapesti Hírlap 1928. június 26-i számában röviden tudósít arról, hogy magalakult az Országos Magyar Katolikus Eszperantó Egyesület (OMKEE) – mely egyébként 1944-ig működött.
A katolikus eszperantisták már igen hamar felbukkantak a nemzetközi mozgalomban; egy Emile Peltier (1870–1909) nevű francia katolikus pap már 1903-tól kiadta elöljárói engedéllyel az Esperanto Katolika c. lapot, majd 1905-ben az első, Boulogne-sur-Mer városában tartott eszperantó világkongresszuson misét is tartott, 1906-ban pedig már ugyanezt eszperantó nyelven is megtehette. Peltier munkásságára még X. Piusz pápa is apostoli áldását adta. Az első katolikus eszperantista kongresszusra 1910-ben Párizsban került sor, ahol megalakult az azóta is létező Nemzetközi Katolikus Eszperantista Szövetség. A Budapesti Hírlap 1928. szeptember 26-i számában Zöldy István az OMKEE alelnökeként „A latin nyelv” címen a Levelek rovatban megjelent cikkében arra reflektál írásában, hogy Budapesti Hírlap egy korábbi számában „a napokban tartott nemzetközi gyűlésen a magyar kormány képviselője latin nyelven üdvözölte a világ minden részéből fővárosunkba érkezett orvosokat”. Zöldy kiemeli, hogy az általa hivatkozott, korábban megjelent cikk írója is anakronizmusnak érzi 1928-ban a latin ilyen jellegű használatát, majd azt írja:
Hogy a magyarságnak, e társtalan, igazságtalanul eltiport maroknyi népnek nagyon sok mondanivalója van a nagyvilág számára, azt mindanyájan szomorúan együttérezzük a cikkíróval s valljuk azt, hogy ’minden nyelvet és minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy elmondjuk azt, aminek az elmondását a múltban elmulasztottuk’.
Zöldy István cikke további részében kiemeli, hogy nagy várakozással tekintenek a következő évben, 1929-ben Budapesten megrendezendő eszperantó világkongresszus elébe is, mely kongresszusról a hazai eszperantó tankönyvek történetét bemutató sorozatunkban már olvashattunk.
A 21. eszperantó világkongresszust követően pedig 1929. szeptember 22-én a Budapesti Hírlapban arról olvashatunk, hogy Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros-hercegprímása elfogadta az Országos Magyar Katolikus Eszperantó Egyesület felkérését arra nézvést, hogy elvállalja a szervezet díszelnöki pozícióját. Ahogy arról a lap 1936. október 8-i számában olvashatunk, Serédi Jusztinián később ismét elvállalja a pozíciót, ahogy hozzájárul ahhoz is, hogy 1938-ban eszperantó katolikus világkongresszust rendezzenek Budapesten.
(Forrás: Roland_von_Bagratuni, Wikimedia Commons, CC BY-SA 2.5)
Nem csupán a katolikus eszperantisták, hanem a reformátusok is kivették részüket a nemzeti ügy propagálásában. A Budapesti Hírlap 1938. október 29-i száma arról tudósít néhány nappal az első bécsi döntés előtt, hogy a „Keresztyén Eszperantó Liga magyar csoportja 15 országba eszperantó nyelven körlevelet küldött szét, amelyben rámutat a magyar református egyháznak az elszakított felvidéki területeken felgyülemlett sérelmeire és felszólítja a külföldi szervezeteket, hogy érezzenek együtt a szenvedő felvidéki magyarokkal.”
A két világháború közti Magyarországon nem csupán az esztergomi érsek volt annak az OMKEE-nek a díszelnöke, mely szervezet alelnöke nyíltan kiáll az eszperantó magyar ügy melletti alkalmazásában, de – ahogy láttuk – Budapest még eszperantó világkongresszust is rendezett.
1929: Magyarország és az eszperantó
Az 1929-es kongresszusról, melyről már szóltunk a hazai eszperantó tankönyvek történetét bemutató sorozatunkban, szintén részletesen olvashatunk a hazai sajtó, így a Budapesti Hírlap oldalain. A lap 1929. augusztus 4-i számában pl. egyebek mellett arról, hogy összesen 37 országból érkeztek eszperantisták Budapestre (így Romániából, Bulgáriából, Lengyelországból, Csehszlovákiából, de Japánból és Kínából is). A cikkben egyebek közt ez áll:
A magyar kormányt Kazy Károly báró miniszteri tanácsos, a székesfővárost Berczel Jenő alpolgármester képviselte s rajtuk kívül megjelent Calice gróf osztrák követ, Kienast svájci követ, Bonzle német követségi tanácsos, Szalay Gábor báró vezérigazgató és Radisics Elemér miniszteri tanácsos, a Magyar Külügyi Társaság képviselője.
Miközben a sajtó a 20-as és 30-as években többször is írt arról, hogy az eszperantó nyelvet és szervezeteket kommunista propaganda terjesztésére használták fel, 1929-ben a 21. eszperantó világkongresszus megnyitóján Kazy Károly a kormány, Berczel Jenő a főváros nevében mondta el üdvözletét az összegyűlt – és vélhetőleg nem kommunista agitátor – eszperantistáknak, majd Réthey Ferencné, a Pro Hungária Nők Világszövetségének elnöknője „díszes magyar ruhában eszperantó nyelvű beszédében kérte a megjelenteket, hogy szeressék meg a sok szenvedést látott magyar nemzetet”.
A kongresszust az a Mihalik József elnökölte, aki később, 1938-ban megjelent eszperantó tankönyvében egyebek között azt írja: „Saját erőnkből nem vagyunk képesek visszaszerezni, amit elveszítettünk, fel hát, szerezzünk barátokat az eszperantóval is, hogy azok is segítsenek feltámasztani mindannyiunk legfőbb vágyát: Nagymagyarországot!”.
A kongresszusi bevezető beszéd után pedig (melyet az eszperantó himnusz követett), Baghy Gyula elszavalta Al nova bordo (Új part felé) című eszperantó költeményét, mely a cikk írója szerint „frenetikus hatást ért el”.
A kongresszus folytatása sem kevésbé izgalmas: „A nyelv megalapítójának, Zamenhof dr.-nak öccse, Félix Zamenhof és a leánya, Lidjy [sic!] Zamenhof mutatkoztak be ezután a kongresszus előtt”, majd egyebek közt táviratilag üdvözölték Horthy Miklós kormányzót, József Ferenc királyi herceget, Bethlen István grófot, Klebelsberg Kunó grófot, Zichy Gyula gróf kalocsai érseket, Lukács György volt kultuszminisztert és Ripka Ferenc főpolgármestert is.
A kongresszus ideje alatt Lidia Zamenhof a baháizmusról tartott előadást: a baháizmus, az eszperantó és Lidia Zamenhof kapcsolatáról korábban már szintén olvashattunk. Az érdeklődők ezt követően meghallgathatták Zöldy István, Kökény Lajos, Herodek Károly és Bánó Miklós felszólalásait is: utóbbiak nevével is találkozhattunk már a hazai eszperantó tankönyvek történetét feldolgozó sorozatunkban. Zöldy Istvánról pedig, aki 1878-ban született Nagyigmándon, s aki már az első világháború előtt eszperantista volt, azt is tudhatjuk, hogy posta-tisztviselőként és katolikus eszperantistaként is sokat tett az eszperantó és Magyarország érdekében: Mihalik József mellett ő volt az 1929-es budapesti Eszperantó Világkongresszus egyik szervezője.
Revizionista eszperantó
Zöldy István és Mihalik József egyaránt lehetőséget láttak az eszperantó nemzeti ügy érdekében történő alkalmazása terén. A Budapesti Hírlap 1933. február 26-i számában pedig az alábbi cikkben további érdekességekről olvashatunk e téren:
A magyar revíziós gondolat elérte már az északi sark-kört is
Magyar ügyvéd új eszperantó módszerének diadala az északi országokban
Ritka vendége volt szerkesztőségünknek. A svéd Öregrund városából érkezett és meglátogatott bennünket Lantos Ernő, az eszperantó-nyelv egyik régi harcosa és meglepő dolgokat mondott el. Előadta, hogy Északon jelenleg Szilágyi Ferenc dr. hazánkfia, a párizsi eszperantó-nyelvi bizottság tagja, ismert szakíró, bámulatos eredményeket ér el új módszerű nyelvoktatásával és előadásaival, amelyek révén – szeptember óta – ma már egész Svédország illetékes tényezői megismerkedtek a magyarsággal, törekvéseinkkel és legszentebb céljainkkal...
Az eszperantó a revíziós eszme egyik leghatásosabb fegyvere
Szilágyi Ferenc dr. jogász, aki azonban már régen eljegyezte magát az eszperantóval és élete legfőbb céljául tűzte ki, hogy a legelterjedtebb nemzetközi nyelv útján pionírja legyen a magyar revíziós gondolatnak – szerte Európában. Célja elérése érdekében feltalálta a vetített képekkel és film útján való nyelvtanítást és olyan meglepő sikereket ért el, hogy ezek híre eljutott Északra, az eszperantó legszívesebben látott hazájába is. Módszere és új nyelvkönyve a ’La simpla Esperanto’, – amelyből tizenhat óra alatt lehet elsajátítani Zamenhof Lajos dr. lengyel orvos találmányát, az eszperantót, – annyira felkeltették az érdeklődését, hogy meghívták Svédországba.
A cikk a továbbiakban beszámol arról, hogy Szilágyi több előadást tartott szerte Svédországban, de Hollandiában és Franciaországban is: Szilágyi Ferencről és az általa kifejlesztett nyelvoktatási módszerről pedig korábban, a hazai eszperantó nyelvkönyvek történetét bemutató sorozatunkban szintén olvashattunk.
Mussolini és az eszperantó
Különösen érdekes mindezen előzmények után a Makói Újság 1938. november 30-án megjelent cikke, melyben nem csupán azon vád elutasításáról olvashatunk, hogy az eszperantó a kommunisták nyelve lenne, hanem arról is, hogy határainkon túl egy ugyancsak nem kommunista vezető szintén látott lehetőséget az eszperantó saját céljaira történő alkalmazásában. Mivel a cikk kiválóan összegzi az eszperantó kifejezetten nem kommunista indíttatású felhasználási lehetőségeit, azt hosszabb terjedelemben idézzük:
Az eszperantót igen sokszor éri az a vád, hogy – nemzetközi lévén – a kommunisták nyelve. Ezen naiv, vagy leginkább stupid beállításra csak azt felelhetjük, hogy az eszperantó éppúgy nem tehet arról, hogy mire használják, mint az újságpapír, melyre a Nemzeti Újságot, vagy a Népszavát nyomják, mint a kés, mellyel ölni, kenyeret szelni és operálni is lehet.
Évekkel ezelőt valóban nagy propagandát fejtett ki a szovjetrádió az eszperantó nyelv segítségével, amióta azonban 1935-ben az olaszok az eszperantót szintén felvették a propaganda eszközei közé, a szovjetrádió beszüntette eszperantó nyelvű adásait és helyette nemzeti nyelveken folytatja földalatti munkáját.
Az eszperantó ma már a fasiszták nyelvévé lett és hogy az eszperantót vallásos célokra is fel lehet használni, mutatja az a tény, hogy hazánkban is ’Katolikusok csillaga’ címen részben eszperantó nyelvű katolikus folyóirat jelenik meg.
Azt pedig, hogy az eszperantó kiválóan alkalmas a hazafias propagandára, a nemzeti fasiszta kormány és zseniális feje, Mussolini mutatta meg. Legfőbb ideje lenne, ha a magyar rádió vezetősége is belátná, hogy ez a semleges nyelv kiválóan alkalmas magyar nemzeti propaganda célokra. Olyan egyének, akik ennek az eszmének még a tárgyalásától is mereven elzárkóznak, nem méltóak a magyar rádió vezetésére és inkább rájuk illik a hazafiatlan jelző, amelyet olyan gyakran szeretnének komoly nemzeti alapon álló eszperantistákra rásütni.
Mi, akik az eszperantó segítségével igen távoli országokba, sőt világrészekbe is eljuttatjuk nemzeti propaganda iratainkat, méltányosabb bánásmódot érdemlünk, kívánunk, sőt követelünk. Hagyjanak már egyszer fel azzal a bornírt kijelentéssel is, hogy az eszperantisták jelvényében éppen olyan 5 ágú csillag van, mint a szovjetében. Igen, 5 ágú, de nem vörös színű, hanem zöld. A szovjet még a világon sem volt, amikor az eszperantisták már 30 éve (1907-től) használták ezt a jelvényformát. Ha pedig az ötágú csillag kizárólag a kommunistáké, akkor miért ragyog minden olasz tiszt gallérján és sapkáján az ötágú ’stella d’Italia’?
Mussolininak az Eszperantóval kapcsolatos néhány intézkedéséből láthattuk, hogy ez a nagy államférfiú milyen komolyan veszi az Eszperantót és mindent elkövet, hogy azt a nemzetközi propaganda szolgálatába állítsa. Mussolinire pedig, azt hiszem, senki sem mondhatja, hogy nemzetközi!
Több józan ésszel, megértéssel, több méltányossággal kezeljék az Eszperantót és a magyar eszperantistákat, akik nagy nemzetközi összeköttetésüknél fogva nem a hordó tetejéről, hanem csendes, sokszor sok kiadásba kerülő munkával, tudásukkal, képzettségükkel, kikristályosodott világnézetükkel szereznek megbecsülést saját maguknak és tiszteletet hazájuknak.
1935. augusztus 17-én a Budapesti Hírlap arról számol be, hogy a fasiszta Olaszországban megrendezett 27. eszperantó világkongresszus egyik sztárvendége Géczy Fazekas Klára zongoraművésznő volt, aki amellett, hogy számos darabot előadott, a kongresszus alkalmával saját, Mussolininek dedikált „Eszperantó induló” című zeneművét is eljátszhatta, melyet a Duce a római magyar nagykövetségen keresztül köszönt meg; a 27. világkongresszus egyéb érdekességeiről korábban pedig már szintén olvashattunk.
A semleges eszperantó
Fentiekhez képest azonban nem árt rámutatni a Budapesti Hírlap 1929. augusztus 8-i számában „Az eszperantó nyelv és a politika” címen napvilágot látott rövid kis közleményre, melyre minden bizonnyal felkapták fejüket az eszperantót kommunista-szabadkőműves vagy éppen keresztény-nemzeti célokra felhasználni kívánó olvasók is:
A Nemzeti Eszperantó Egyesületek Központi választmánya a következő nyilatkozat közlését kéri: ’Bizonyos idő óta az eszperantó ellenségei igyekeznek azonosítani az eszperantó nemzetközi segédnyelv általános propagandáját egyes pártemberek ténykedésével, akik az eszperantót gyakorlatilag bizonyos társadalmi célok elérésére használják. Az eszperantó mozgalomnak az eszperantó propagálására 36 nemzeti egyesület által választott nemzetközi központi választmánya, amely Genfben székel és közel százezer eszperantistát képvisel a világ minden részéről, határozottan kijelenti, hogy csupán az eszperantó bevezetését célzó programja teljesen semleges a politika, a vallás, a faj, vagy társadalom ügyeit illetően és leghatározottabban szembehelyezkedik azokkal az állításokkal, melyek csak akadályozzák a nemzeti nyelv mellett egy könnyen megtanulható semleges segédnyelv általános elfogadását.
A Makói Újság fentebb idézett cikkének szerzője, Gauder Andor szemléletes példája alapján a papír sem tehet arról, mit nyomtatnak rá, de a kés sem tehet arról, mire is használják. Gauder Andor maga is elismeri, hogy az eszperantót bárki bármire használhatja – s ez nem a nyelv hibája. Az eszperantóról, annak ideológiai hátteréről a sajtóban még napjainkban is megjelenő téves állításokkal kapcsolatban pedig Gauder Andor szavaival élve csupán azt mondhatjuk: ezek „naiv, vagy leginkább stupid” kijelentések.
Források:
Budapesti Hírlap
Enciklopedio de Esperanto. Hungara Esperanto-Asocio, Budapest, 1986
Makói Újság