Keleti nyitás 1900 körül
A keleti nyitás politikájának gondolata már a 19. század végén foglalkoztatta azt az Inger Károlyt, aki kalandos életútját Szulejmán ibn Inger Abdullah néven fejezte be. Hazája sorsáért aggódó hazafi vagy politikai kalandor, akit ráadásul cserbenhagyott a magyar diplomácia? Bárhogy is legyen, Magyarországnak nem lett gyarmata Szomáliában.
1904-ben egy különös könyv lát napvilágot Magyarország gyarmata Szomáliföldön címmel. Szerzője ezzel a felkiáltással fordul az olvasóhoz:
Magyarország kell hogy megvesse lábát Keleten, ha biztosítani akarja jövőjét. [...]
Ébredj álmaidból, oh szeretett hazám!
Ébredj fel és tekints a felkelő napra, ragadd meg végre bátran és biztosan az alkalmat, mert tied a Kelet az isteni jóakarat révén.
És ha tied a Kelet – akkor tied is lesz a vezérszerep az osztrák-magyar birodalomban!
A szerző, Szulejmán ibn Inger Abdullah 1860-ban született Temesváron Inger Károly néven.
A szomáli emír
Inger nagyapja 48-as katonaként a világosi fegyverletétel után Törökországba emigrál. A fiatal Inger a Monarchiában szintén katonapályára áll, ám – nem bírván a boldog békeidők tétlenségét – a kalandvágyó katonatiszt előbb maga is Törökországba megy. Az ottomán hadsereg tisztjeként kerül Afrikába is, ahol hamarosan muzulmán hitre tér, egyúttal egy helyi törzs fogságába esik. Kalandos úton jut el a fogságból a Mahdi szolgálatába, majd karrierje hamarosan páratlan fordulatot vesz:
A szudáni kalifa által »emírré« neveztetvén ki s általa a számos európai rablóhadjárat következtében álmaiból felrázott szomáli törzseknek ajánlva lettem, ezektől megbízást kaptam országuk minden ügyének vezetésére. Feladatom az volt, hogy egy országot, melynek területe másfélszer akkora mint Ausztria-Magyarország s melynek lakossága 5-6 millió, a czivilizáczióval és az európai kereskedelemmel »mint független országot, mint szabad népet« összeköttetésbe hozzam. A dolog természetében rejlik az, hogy én első sorban Magyarországra gondoltam, annál is inkább, mivel a szomáliak ezen terveimmel teljesen egyetértettek.
Így lettem én az afrikai tevehajcsárból a szomáliak vezetője.
(Forrás: Wikimedia Commons / CIA)
1897-ben a „szomáliak vezetője”, Szulejmán ibn Inger Abdullah levelet ír az akkori magyar miniszterelnöknek, Bánffy Dezsőnek. E levélben kifejti, hogy az általa vezetett Szomáliföldnek „európai ellenségei” is vannak (akkor már az olaszok, a franciák és a britek is megjelentek gyarmatosítóként a vidéken), akikkel azonban a szomáli nép sikerrel képes felvenni a szárazföldi küzdelmet. Amire szükség van, az kereskedelmi összeköttetés Magyarországgal és egy ezt megerősítő politikai támogatás. Az e levelet követő budapesti tárgyalások után 10 évre szóló kereskedelmi egyezmény születik Magyarország és a Szulejmán ibn Inger Abdullah vezette Szomáliföld között. A folytatásról így ír Szomáliföld emírje:
Körülbelül 40 európaival, kik Szomáliföldön mint instruktorok és hivatalnokok működtek volna, és a 20 főből álló mohamedán kíséretemmel elindultam. Magammal vittem a szükséges fölszereléseket, eszközöket, hat hónapra való élelmet és 50 darab Mannlicher-fegyvert 15,000 darab tölténnyel. Hajórakományaink rendben voltak és láttamozva lettek a fiumei angol konzultól.
Az eredeti terv az volt, hogy Szomáliföld keleti, ekkor még európaiak által nem uralt partvidékén szállnak partra és onnan hatolnak a szárazföld belseje felé. A késedelmes indulás miatt azonban a hajónak meg kell állnia a brit fennhatóság alatti Ádenben. Az itteni angol hatóságok azonban azt kérik Ingertől, hogy igazolja kapcsolatát a magyar kormánnyal. Mivel a budapesti hatóságok válasza csak nem érkezik meg, Inger – elkerülendő a további konfliktus veszélyét – a francia fennhatóság alatti Dzsibutiba hajózik, ám a francia hatóságok szintén firtatják expedíciójának a magyar kormánnyal való kapcsolatát.
(Forrás: Wikimedia Commons / Encyclopædia Britannica 11th ed., Vol. 25)
Valamely oknál fogva Budapest semmilyen megkeresére nem reagál, mire a franciák az expedíció tagjait kitoloncolják, felszerelését pedig elárverezik. A balsikerű akció után Inger ismét Budapesten van, ahol megkísérli kideríteni, mi is volt az oka a magyar kormány hirtelen pálfordulásának. Meggyőződésévé válik, hogy a döntő pillanatban a magyar kormányzat nem merte nyíltan felvállalni az Ausztriától független expedíciót. Évekkel később így ír erről:
Szegény hazám, mily nagy szolgálatot tehetnék neked, ha saját földieim és hatóságaim jobban meg tudnának védeni és segíteni.
Inger azonban annak ellenére, hogy a hazai sajtó és közvélemény is inkább hajlamos kalandorként tekinteni rá, nem hagyja magát és Szomáliát.
(Forrás: Wikimedia Commons / Nationaal Archief)
Szomáliából Biharba
1900-1903 közt a britek három sikertelen katonai offenzívát is indítanak a független szomáli törzsek ellen, amikor is a „szomáli emír” újabb ötlettel áll elő: 1903. október 25-én ismét felveszi a magyar állampolgárságot és újabb kereskedelmi akciót szervez Szomáliföldre. Érvelése ennél a pontnál különös csavart vesz:
Tény azonban, hogy Szomáliföld az enyém! Erre jogot adnak Európa és az egész világ előtt a nemzetközi törvények. Én voltam az első európai, ki ott megvetette lábát s kivel a bennszülöttek szilárd alapokon álló egyezményeket kötöttek. És mindezekből kifolyólag tény az, hogy azon percztől kezdve, amelyben én a magyar állam kötelékébe visszaléptem, Anglia nem Szomáliföld, hanem Magyarország ellen harczol. Mert Szomáliföld és az ott harczoló szomáliak a jog és törvény szerint az én személyemmel hazám, Magyarország birtokába mentek át. Azok a szomáliak tehát, kik ma függetlenségükért Anglia ellen harczolnak, azok a magyar szent koronához tartozó férfiak és az általuk védett terület magyar föld.
E sajátos érvelés dacára Inger második expedíciója sem jár nagyobb sikerrel az előzőnél: hajóját már Arábiában feltartóztatják, onnan Szuezbe deportálják. Innen folytat elkeseredett levelezést ügye képviseletében az osztrák–magyar hatóságokkal – hiába. 1904-ben aztán feladva terveit végleg hazatér Magyarországra, kiadja Magyarország gyarmata Szomáliföldön című kötetét. Afrikai évei alatt vélhetőleg ugyanakkor jelentős vagyont halmozott össze, mert birtokot vásárol a ma Romániához tartozó Bihar megyei Nagypapmezőn, ahol megőrizve nevét és muzulmán hitét 1935-ben bekövetkezett haláláig él, a helybeliek legnagyobb megelégedésére. Egy 1905-ös újságcikk így ír róla:
Szolimán emír nagyon komolyan fogja fel a földesúri kötelességet, mely nemcsak abban áll, hogy birtokának minél nagyobb hasznát lássa. A környékbeli szegény nép az idei, kegyetlenül hideg télben nagyban élvezhette az ő jóságát, amennyiben megengedte, hogy a vidék parasztsága erdőségeiből ingyenfát vághasson. Most pedig azon fáradozik az emír, hogy magyar iskolát állítson fel az elhagyott falvak számára, ahol teljesen pallérozatlanul nő fel az ifjú nemzedék. Bizony tősgyökeres földesúrnak példát ad az emír, aki különben magyar születésű, magyar érzésű ember.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ingoman (James Dahl))
A kis Rasz Tafari
Néhány nappal 1935-ben bekövetkezett halála és az Etiópia elleni olasz agresszió előestéjén Inger egy interjúban egy 1896-os, Afrikában lezajlott történetre így emlékszik vissza:
Csapataim megütköztek az angolokkal, és kénytelenek voltunk a túlerővel szemben meghátrálni. Szükségem volt Abesszínia segítségére. Nem késlekedtem, és egyenesen II. Menelik császárhoz siettem, aki azonban közölte, hogy tárgyalásban áll az angolokkal. Ezután a mai négus édesatyját, a harrari kormányzót kerestem fel. Fia, a kis Rasz Tafari látogatásom idején még négyéves gyermek volt, aki sokáig ült térdemen lovagolva. Ki gondolhatta ekkor, hogy ezt a csöppséget 1928-ban Abesszínia császárává fogják kikiáltani?
(Forrás: Wikimedia Commons)
Hogy az Inger által 1935-ben elmondottak megfelelnek-e a valóságnak, nem tudni. Ha viszont igen, akkor külön érdekesség, hogy 1896-ban Inger nem csupán azt nem láthatta előre, hogy a térdén lovagló gyermek, koronázása előtti nevén Rasz Tafari Makonnen később Hailé Szelasszié néven Etiópia császára lesz, de nyilván még arról sem tudhatott, hogy a későbbi négus koronázás előtti nevéből – Rasz Tafari (rasz ’fej, főnök, herceg’) – származik a Jamaicában az 1930-as években kialakult rasztafári mozgalom elnevezése is, mely az etióp uralkodótól várta Afrika felszabadulását. Az megint más kérdés, hogy a kis Tafari 1896-ban még csupán a nemesi származású fiúgyermekeknek kijáró lij ’gyermek’ titulust viselhette, a rasz címet csak később kapta, 1910 körül, amikor Harrar kormányzója lett.
Bárhogy is legyen, Hailé Szelasszié nem vált Afrika felszabadítójává, és Inger Károly (Szulejmán ibn Inger Abdullah) minden próbálkozása ellenére Szomáliában sem jött létre magyar gyarmat.
Források
Gróf Kőnigsegg Lajos: Szoliman ben Darja. Miért nem lett Afrikában magyar gyarmat? Littoria, Budapest, 1993
Suleyman ibn Inger Abdullah: Magyarország gyarmata Szomáliföldön. Hivatalos és eredeti levelezések. A Pesti Lloyd-társulat könyvnyomdája, Budapest, 1904
Szélinger Balázs: Magyarország és Etiópia. Formális és informális kapcsolatok a 19. század második felétől a második világháborúig. Doktori értekezés. Szeged, 2008
Tardy Lajos: Régi hírünk a világban. Gondolat, Budapest, 1979