A gyarmat neve: Kárpátalja
Cikksorozatunkban Kárpátalja és népeinek modern kori történetének irodalmi feldolgozásaival foglalkozunk: az előző részekben a magyar Illés Béla Kárpáti rapszódia és a cseh Ivan Olbracht Kárpátaljai trilógia című gyűjteményes kötete alapján nyerhettünk betekintést a térség 19. század végi és 20. század eleji történetébe. Az alábbiakban Ivan Olbracht segítségével azt vizsgáljuk, hogyan befolyásolta a helyi lakosság sorsát a kor és a térség két legmeghatározóbb nemzete: a magyar és a cseh.
Amikor a rendkívül színes etnikai összetételű, ugyanakkor még a dualizmus korabeli Magyar Királyság viszonyain belül is kifejezetten szegény kárpátaljai térséget az első világháború és az azt követő zűrzavaros időszakot követően formailag már az Ausztriával kötött Saint-Germain-i, 1919. szeptember 10-i békeszerződés az új Csehszlovákiának ítélte, sokak reménye szerint új távlatok és egy jobb élet lehetősége nyíltak meg a térség és lakói előtt. Az új Csehszlovák Köztársaság a Monarchia egykori területén osztozó utódállamok között talán vitathatatlanul – a kor viszonyai szerint – legdemokratikusabb országa volt, gazdasági ereje pedig szintén kimagasló az utódállamok között.
A Podkarpatská Rus néven Csehszlovákia autonóm részévé váló Kárpátalja – úgy tűnik – olyan esélyeket kap az új állam részeként, hogy rövid időn belül képesnek tűnik évszázados lemaradásának ledolgozására. A valóság azonban egészen más. Sorozatunk korábbi részében már láthattuk, hogy Podkarpatská Rus első ruszin kormányzója, Gregory Zhatkovych (Zsatkovics Gergely) már 1921 májusában lemond pozíciójáról, amikor szembesül azzal, hogy Kárpátalja nem partner, hanem kvázi gyarmat Prága számára.
A saját nemzetével is rendkívül kritikus hangot megütő cseh író-publicista, Ivan Olbracht a harmincas évek elején többször is jár Kárpátalján: e látogatásaiból születnek a helyi zsidóság életét bemutató Átok völgye és a helyi ruszinok életével foglalkozó Nikola Suhaj című szépirodalmi alkotásai, illetve a jelen cikk szempontjából talán legérdekesebb Hegyek és évszázadok című cikkgyűjteménye, melyet 1935-ben publikál. Ebben a kötetben Ivan Olbracht a kárpátaljai bajok legfőbb okaként a magyar és az azt követő cseh uralmat tünteti fel.
A magyar Kárpátalja egy cseh szemében
Az 1930-as években a többször Kárpátaljára látogató Ivan Olbracht a helyi ruszin és zsidó közösségekkel érzett rokonszenve mellett erős kritikai észrevételeinek is hangot ad, amikor is a cseh (és az azt megelőző magyar) uralmat ostorozza. A kritikus szemű cseh író Hegyek és évszázadok című művében így ír a Trianon előtti magyar uralomról:
Az önálló és oszthatatlan állam gondolatának megvalósítása során a magyarok Kárpátalja elmagyarosítására törekedtek, különösen a számukra oly kedvező politikai viszonyok között. A magyar állam nemzetiségi politikájáról helytelen elképzeléseink vannak, amelyek a háború előtti magyarellenes jelszavakban gyökereznek, amelyeket leginkább a „féktelen hunok” kifejezéssel jellemezhetünk. De a magyarok a maguk elnemzetietlenítési politikáját sokkal átgondoltabban és sokkal ötletesebben valósították meg, mint ahogy hisszük, és mint ahogy azt a mostani államapparátus teszi.
Az Egan névre Kárpátalján ma is élénken emlékeznek. És jó szívvel. Egant a magyar kormány a század legelején úgyszólván teljhatalommal ruházta föl, és a mai Kárpátaljára küldte, hogy azt elmagyarosítsa. Egan Ede okos és művelt ember volt, s tudta, hogy feladatát nem teljesítheti csupán korbáccsal és csupán azzal, hogy az országrészt elárasztja magyar szolgabírókkal, csendőrökkel, pénzügyőrökkel, bírókkal és adóvégrehajtókkal. Tudta, hogy azzal sem érne el semmit, ha nyakra-főre magyar iskolákat alapítana, és beléjük kényszerítené a nem magyar gyerekeket. Hanem, ha sikert akar elérni, előbb meg kell nyernie a népet. De hogyan? Az egyetlen lehetséges módon: azzal, hogy megszabadítja legalább a legnyomasztóbb nyomortól. És azt is megállapította, hogy mi okozza ezt a nyomort: a nagybirtok és a finánctőke. Csakhogy a magyar kormánykörökben akkor másfajta, azaz hazafias-keresztény terminológiát használtak, és Egan a földjáradékot a schönborni nagybirtokon folyó cseh „Beamtenwirtschaftnak” a pénztőkét „kazár” (azaz zsidó) uzsorának nevezte.
(379–380. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Egán Ede – a kötet magyar fordításában végig és következetesen Egan Ede – Kárpátalja 19. század végi és 20. század eleji történelmének talán egyik legmeghatározóbb figurája, aki az úgynevezett hegyvidéki akcióban Kárpátalja modernizálására törekszik. De ki is ő? És kik a kazárok? És kik a Schönbornok?
Egán Ede és a hegyvidéki akció
A 19. század végén a helyi ruszin lakosság nyomorúsága következtében az Amerikába történő kivándorlás oly tömeges méreteket öltött, hogy arra még a budapesti hatóságok is felkapták fejüket, s 1897-ben megszervezték az úgynevezett hegyvidéki akciót, melynek élére Egán Ede kerül. Ha belegondolunk, hogy még 1910-ben, Egán Ede hegyvidéki akcióját követően is a kárpátaljai ruszin lakosság 89 százaléka élt mezőgazdaságból, a hat éven felüli lakosságnak pedig alig 28 százaléka tudott olvasni, a ruszin származású középiskolások száma alig érte el a 100 főt, a főiskolásoké a tucatot, a félezernyi ruszin értelmiségi 95 százaléka pap és tanító volt, s az is elmagyarosodott, úgy értékelhetjük, hogy a földművelésügyi minisztérium miniszteri biztosaként a hegyvidéki akciót megkezdő Egán Ede azon szavai, melyekkel a kárpátaljai viszonyokat 1898-ban jellemzi, helytállóak: „A rutén kérdés ma elsősorban gyomor-kérdés, s csak másodsorban nemzetiségi kérdés”.
Hogy ki Egán Ede és mit is tett ő Kárpátalja ruszin lakosságát illetően, hallgassunk meg ezúttal egy másik szerzőt, Bonkáló Sándort, aki Kárpátalja 1939-es visszacsatolását követően (A rutének (ruszinok) címmel) kiadott könyvében így ír:
A kormány Egán Edét (1851–1901), a kiváló közgazdászt állította a hegyvidéki akció élére. Egán alapos tudású, lelkes, önzetlen, talpig férfi volt. Komolyan és lelkiismeretesen teljesítette feladatát. 1898. március 28-án tartotta meg az akció szervező gyűlését és utána azonnal megindította nép- és országmentő munkáját. [...] A Schönborn-uradalomtól 25 évre kibérelt 12,622 hold földet és ezt 41 községben 4303 igénylő közt osztotta szét olcsó havi bérért. A helyes gazdálkodás elsajátítása végett Beregben három mintagazdaságot létesített, 1899-ben pedig Alsóvereckén hathetes gazdasági tanfolyamot rendezett a kárpátaljai értelmiség számára.
Az állattenyésztés fejlesztésére 1600 tehenet és 500 anyajuhot hozatott a földmíveseknek 4-5 évi törlesztési kötelezettség mellett. Útépítéseknél 500 munkást helyezett el.
A hitelviszonyok rendezése céljából hitelszövetkezeteket alapított.
(159. oldal)
A hitelkérdés kapcsán azonban – Bonkáló Sándort idézve – Egán Ede veszélyes terepre téved:
A hegyvidéki akció működését mindenáron meg akarták akadályozni a zsidó korcsmárosok és szatócsok. Fájt nekik, hogy eljön az idő, amikor nem uzsorázhatják ki többé a falusi népet és így nem kerül dobra a rutén földecskéje és háza.
Ismeretlen erők állandóan üldözték az akció munkásait. [...]
Ilyen előzmények után történt, hogy Egán 1901. szeptember 20-án hirtelen meghalt. Állítólag véletlen szerencsétlenség volt halálának az oka, a rutén nép azonban ma is azt hiszi, hogy aljas bosszú áldozata.
(160. oldal)
Egán Ede tehát első lépésben a szegényparaszt ruszin földműveseket kívánja – a hegyvidéki klíma által nyújtott körülmények közti – megfelelő földhöz, munkalehetőséghez és ezáltal megélhetéshez juttatni. Mivel a helyi birtokviszonyokat egyértelműen a Schönborn-család hatalmas latifundiuma és a rá alapuló földbérleti rendszer jellemzi, Egán Edének ezzel kell valamit kezdenie.
A Schönborn-uradalom: egy kárpátaljai latifundium
A Rákóczi-szabadságharc bukása után a Rákóczi-család munkácsi birtokait a kincstár 1726-ban a Schönborn-családnak adja. A hatalmas birtok Bereg vármegye közel 70 százalékát foglalta magában; a 19. században mintegy 440 ezer katasztrális holdon – több mint 2530 km² (!) – terült el. Bonkáló Sándor – már idézett művében – így szól a kárpátaljai ruszinság minden bajának okairól:
A ruténség elszegényedésének a Rákóczi-féle szabadságharc leverését követő földelkobzás, a súlyos adóteher és a Gácsországból beszivárgott kazárok uzsorája volt a főoka.
(158. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Petro Vlasenko / CC BY-SA 3.0)
A beregvári Schönborn-kastély 1895-ben épült, 12 bejárata, 52 terme és 365 ablaka van, az év hónapjai, hetei és napjai szerint.
A kritikus szemű Ivan Olbracht jól látja meg, hogy a magyar társadalom szerkezete a 19. század végén viszonylag kevés mozgásteret enged egy Egán Ede-féle akcióhoz. Olbracht így ír Egán lehetőségeiről:
[...] Magyarországon a schönborni nagybirtokokat nem bántotta, és nem is bánthatta, ez magától értetődik. [...] A földbirtokosok azelőtt a legelőket és termőföldeket zsidóknak adták bérbe, és a zsidók, természetesen nyereséggel, mégpedig rendszerint uzsoranyereséggel, kisebb egységekre osztva továbbadták a gazdáknak. Egan ezt a közvetített bérbeadást megszüntette, a földet, a völgyben fekvő réteket és a hegyi legelőket az állam nevében maga bérelte ki, és csupán költségtérítésnek megfelelő bérért adta tovább a parasztoknak. És kollektív alapon mezőgazdasági szövetkezeteket létesített. Hegyvidéki éghajlathoz szokott oberinntali szarvasmarhákat hozatott be, hitelbe eladta őket a falusiaknak, és drákói szigorral büntette azt, aki másfajta bikával hágatta meg a tehenét. [...] És a mezőgazdasági munkák szünetelésének idejére minden évben megismétlődő szezonmunka-lehetőséget biztosított a hegylakóknak a magyar Alföldön. Mindezzel nagy érdemeket szerzett a kárpátaljai nyomor enyhítése terén.
(380. oldal)
A földkérdés megoldásának első, kezdeti lépései után a hitel- és uzsorakérdés rendezése került napirendre, amivel viszont – szerzőink egyhangú véleménye szerint – a ruszinok érdekében a helyi zsidóság érdekei szenvedtek sérelmet.
Kazárok és zsidók
Egán Ede a ruszinok helyzetének előmozdítása érdekében könnyen fedezhető hitellehetőséget is kíván adni a földműves lakosságnak. Ivan Olbracht így ír ennek hatásairól:
Hitelszövetkezeteket alapított, amelyek kiváltották a gazdákat a falusi uzsorások karmai közül, és olcsóbb hitelt nyújtottak, fogyasztási szövetkezeteket szervezett, szabott árakat állapított meg, és lehetetlenné tette a „kazároknak”, hogy pálinkával, petróleummal, sóval, ecettel, szeggel és női ruhaanyaggal uzsoráskodjanak. [...] Így kezdődött a kárpátaljai pénzgazdálkodás és kereskedelmi élet első szervezőinek, a zsidóknak a nyomora. A bűnük az volt, hogy nem sajátították el a korszerű módszereket, s olyan primitív módon nyúzták meg áldozataikat, mint őseik a középkorban. És bár szervezettségükkel meg azzal, hogy szavazataikat a magyar kormánypártoknak adták el, újra kiemelkedtek nyomorukból, az Egan-kormány előtti gazdaságukat soha többé nem nyerték vissza.
(380–381. oldal)
Ivan Olbracht a ruszinok barátjaként azonban nem a zsidók ellensége, s mint ilyen, művében felemeli szavát a kirekesztő szándékkal kazároknak nevezett kárpátaljai zsidókat ért antiszemita támadás ellen is. A kazár elnevezés kapcsán Olbracht utal Bartha Miklós híres Kazár földön című, 1901-ben megjelent művére is, mely – vélhetőleg – ideológiai alapot kínált az alábbiakban olvasható gondolatmenethez. S úgy tűnik, az ideológia annyira sikeres, hogy azt még a csehek is alkalmazzák a háború után:
Egan, a kárpátaljai zsidóság ádáz ellensége kazároknak nevezi az ottani zsidókat. Azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kirohanásait a hazafias érzelmű magyar zsidók ne tekintsék ellenük irányuló támadásnak, és ne sértődjenek meg miattuk. A kazárok egy tatár törzs tagjai voltak, akik valamiféle tévedés folytán Mózes hitét vették fel, és az Árpád vezette hét törzzsel együtt érkeztek Magyarország területére, ahol a Felső-Tisza mentén telepedtek meg, és csak szégyent hoztak a valódi zsidókra, akik erre nem szolgáltak rá. Nem tudom, honnan vette Egan és Bartha ezt az elméletet, és azt sem, hogy ez mennyire megalapozott, csak azt tudom, hogy a kárpátaljai zsidók és a többi kelet-európai zsidó között nincs semmi különbség, és ha ez előbbiek nem zsidók, hanem kazárok, akkor minden bizonnyal kazárok a budapesti bankárok és a Mózes-hitű debreceni kereskedők is. Mégis e megtévesztés politikai átlátszósága ellenére a vele kapcsolatos magyar terminológiát – nyilván azonos okokból – a cseh újságírás is átvette, azzal akarva bókolni a prágai zsidóknak, hogy ők viszont a legtisztább spanyol arisztokrata vérből származnak, és így őket a legkevésbé sem érintik azok az intézkedések, amelyekkel az államapparátus még erősebben meg akarja szorongatni a kárpátaljai kazárokat.
(383. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Budapest : Révai - Salamon Nyomda)
Hogy ezek a „kazárok”, a „galíciai jöttmentek”, a kárpátaljai zsidók hogyan szenvedték meg a 20. század politikai változásait, kezdve az Egán-korszaktól a cseh uralmon keresztül a második világháborúig, sorozatunk későbbi részeiben még meglátjuk. Most azonban vessünk egy pillantást az Egán-korszak oktatáspolitikájára is.
Oktatásügy az Egán-korszakban
Miután a gazdaság területén meghozta első intézkedéseit, Egán Ede hozzálát az oktatás (és a magyarosítás) kérdéséhez. Ivan Olbracht így ír erről:
Egan a gazdasági intézkedések után hozzáfogott az iskolahálózat kiépítéséhez. Politikailag a görög katolikus papokra támaszkodott. [...] Egan reformjai nem hoztak igazi fordulatot, amely gyökeres megoldást eredményezett volna, de mégis mélyreható reformok voltak, és végrehajtásuk során Egan tagadhatatlanul mély rokonszenvet tanúsított a szegények iránt. Intézkedéseit országszerte elismeréssel fogadták. [...] Egan egyedül a nemzetiségi és a politikai célkitűzéseket tartotta fontosnak, hiszen a kormány ezért küldte ide. Ebből a szempontból nézve azonban az eredmény nulla volt.
Egan egy nemzedék töredékét megtanította magyarul. Ez volt minden. Mert a nyelvről nemcsak az iskola dönt, hanem sokkal inkább az, hogyan szidjuk a tilosba tévedt üszőt, vagy éjszakai lólegeltetés közben hogyan tesszük a szépet kedvesünknek. A ruszinok ruszinok maradtak, és a háború alatt illojálisan viselkedtek „jótevőikkel” szemben. A csehek nyelvükben, és középkori kultúrájukban olyan érintetlenül találták őket, mint amilyenek Egan előtt voltak. A görögkatolikus papok, az iskolák, a hitelszövetkezetek, a fogyasztási szövetkezetek és az oberinntali szarvasmarhák ellenére.
(381. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Hugo Gerhard Ströhl (1851–1919))
Ahogy azt már Bonkáló Sándor fenti idézetében olvashattuk, Egán Ede máig tisztázatlan körülmények között – saját vadászpuskájától származó lövéstől – váratlanul meghal, az alig elindult hegyvidéki akció elején. Ugyanerről Olbracht így ír:
Egan nem fejezhette be művét. Egy éjszaka lőfegyver okozta halálos sebből vérezve találtak rá az úton vadászkocsija mellett. Noha halálhírének elterjedése után a zsidók a szokottnál hangosabban dicsérték az Urat a zsinagógákban, és a legmélyebb áhítattal fejezték ki hálájukat Neki, és noha mindenféle gonosz híresztelések kaptak lábra, amelyek Kárpátalján még ma is tartják magukat, a nyomozó szervek csaknem tökéletes biztonsággal megállapították, hogy Egant a kocsiról való leugráskor érte a halálos lövés véletlenül elsült vadászpuskájából.
(381–382. oldal)
Egán Edének kevés idő állt rendelkezésére, hogy enyhítsen a térség nyomorán. Ivan Olbracht szemében nem minden kritikától mentes ez az időszak, de azt még ő is elismeri, hogy ez idő alatt Egán Ede olyan intézkedéseket hozott – szerény, rendelkezésére álló eszközeivel –, melyekre még harminc év távolából, cseh szemmel is elismeréssel lehet tekinteni. S ahogy az a folytatásból kiderül, a cseh író saját nemzetének az 1920-as, 30-as években Kárpátalján végzett tevékenységére talán még kritikusabb szemmel tekint.
Felhasznált irodalom
Bonkáló Sándor: A rutének (ruszinok). Franklin-Társulat kiadása, é. n.
Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia. Európa, Budapest, 1987.
Magyarország története 1890–1918 – 1–2. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.
Remek!