Egy (ön)kritikus cseh Kárpátalján
Cikksorozatunk előző részeiben Illés Béla „Kárpáti rapszódia” című kötetét felhasználva kívántuk érzékeltetni azt a világot, mely az első világháború előtti és alatti Kárpátalját jellemezte, a cseh berendezkedés első éveivel bezárólag. Ekkor a terület az új Csehszlovákiához került. Az alábbiakban az 1920-30-as évek Kárpátaljájával ismerkedünk meg, egy – a területért és lakosaiért kiemelkedően lelkes, ugyanakkor önkritikára is hajlamos – cseh író, Ivan Olbracht segítségével.
Illés Béla, az anekdotázó szerző az előző két cikkünkben bemutatott Kárpáti rapszódia című művében elénk tárta a rendkívül színes etnikai összetételű, de annál szegényebb Kárpátalja életét. A történet a Monarchia utolsó évtizedeit beszéli el kb. az 1920-as évek elejéig, Gregory Zhatkovych (Zsatkovics Gergely), a csehszlovák Kárpátalja első ruszin származású hírességének felemelkedéséig és bukásáig.
Ivan Olbracht (eredeti nevén Kamil Zeman; 1882–1952) cseh író, publicista. Magyarul is számos kötete jelent meg: Átok völgye, Nikola Suhaj, Hegyek és évszázadok, A hódító, Anna, Régi szép idők, Jesenius színész különös barátsága, Vándorcirkusz.
A régió történetét innen folytatjuk – ezúttal a cseh író-publicista, Ivan Olbracht elbeszélésében. A szerző cseh létére már az első világháború idején katonaként különös szimpátiát érzett ruszin nemzetiségű katonatársai iránt. Első ruszin témájú írásai még ennél is korábban, már 1909-től kezdve jelennek meg, de a régió valódi irodalmi felfedezésére munkásságában a Kárpátaljára tett első, 1931-es utazását követően kerül sor.
Ungvár felfedezése után azonban sokkal autentikusabb, rusztikusabb, sokkal zsidóbb és ruszinabb vidékekre vonzza érdeklődése. 1933-ban megjelenik a (jobbára) ruszin témájú Nikola Suhaj, 1935-ben a Hegyek és évszázadok, 1938-ban pedig a kifejezetten zsidó témájú Átok völgye. E három írását egy kötetben, Kárpátaljai trilógia címen jelentette meg az Európa Kiadó 1987-ben. Írásaiból a ruszin és zsidó, Csehországhoz és még Szlovákiához képest is jóval szegényebb, ugyanakkor gyönyörű természeti környezettel megáldott Kárpátalja (Podkarpatská Rus) 1920-30-as évekre jellemző életébe kaphatunk bepillantást. Írásaiban nem kevés kritikával illeti az első világháború előtti magyar és az azt követő cseh(szlovák) uralmat, amelyek szerinte elsősorban felelőssé tehetők a térség szegénységéért és elmaradottságáért.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Zsidó gólesz
Ivan Olbracht magyarul Átok völgye címen megjelent írása eredetileg a Golet v udolí címet viselte. A cseh címben szereplő golet szó voltaképpen a héber galut, jiddis gólesz, ami ’diaszpóra, szétszóratás, szétszóródottság’ értelmű szó, az ortodox zsidók értelmezésében pedig ’száműzetés, számkivetettség’ értelmezése van.
Kárpátalja életében – egészen a második világháborúig – a zsidóság arányait tekintve is rendkívül nagy számban képviselteti magát. Mivel ilyen jelentős számarányú etnikai csoportot alkotnak, nem csoda, ha Olbracht figyelme automatikusan rájuk irányul. Átok völgye című kötetében tehát a kárpátaljai zsidóság életét tárja elénk az új Csehszlovákiában – vissza-vissztekintve a magyar közelmúltra. A kötet egésze hangulatát tekintve talán leginkább egyfajta kárpátaljai Hegedűs a háztetőn: az író figyelme elsősorban a vidéki zsidóság felé irányul. Azt mutatja be, ahogyan az ortodox, már-már anakronisztikus falusi zsidóság szembesül a polgári Csehszlovákia jelenével. A kárpátaljai völgyek góleszében alkalmunk van betekintést nyerni egy olyan – azóta letűnt – világba, melyben a gojok közt élő zsidók „Git morgn”-t mondanak egymásnak, a melamed a héderben tanít; ahol a bóher, cicisz, tochesz, samesz, mikve, ganef, kóvet, minhórec, kélev, sakter és béder még nagyon is élő és használt fogalmak, kifejezések.
Ez a közösség – földrajzi elszigeteltsége mellett – csak úgy maradhat fenn, ha ősi világképét napi szinten ápolja és őrzi a rá leselkedő külvilág mindent elsöprő újításával szemben. A változás azonban ott ólálkodik a hegyek alján: egyre közelebb és közelebb jön az 1920-30-as években, hogy aztán a második világháború szinte teljesen átalakítsa és eltörölje az évszázados-évezredes világképet.
S hogy ez a világ mennyire meseszerű, a csehszlovák és világtörténelem fő sodrától mennyire a hegyek közé szakadt és elszigetelt, már-már szürreális, azt mi sem jellemzi jobban, mint az, amikor egy „felvilágosult, cionista” zsidó – a helyi suszter – arról tart előadást, hogy a föld gömbölyű. A valóság, mely odakint ólálkodik, goj valóság – nem zsidónak való:
– És tényleg igaz, hogy a föld gömbölyű?
– De hiszen bizonyítékok vannak rá!
– Goj bizonyítékok!
(103. oldal)
A valóság és az új erőviszonyok kellő fel nem ismerése látszik akkor is, amikor Sáfár Józseftől Ivo Karadžič megkéri annak lánya, Hanna kezét a kötet egyik, talán leginkább magával ragadó írásában, a Sáfár Hanna szomorú szeméről című részben. Az ateista valóság már a hithű zsidó ajtaján kopogtat, az pedig nem érti a helyzetet:
Az öregember szeme kidülledt.
– Nem értem, mit mond, kedves uram – suttogta.
– Nem vagyok zsidó, Sáfár úr.
Az öregember arcából lassanként minden szín eltűnt. És a szeméből minden fény. Kezével lassan az asztal szélébe kapaszkodott. Fölállt. Tenyerével az asztalra támaszkodott, úgy hajlongott előre-hátra, és szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe. [...]
– Maga... maga nem zsidó?
– Nem.
– Kikeresztelkedett? – Ez a kérdés úgy hangzott, mintha fojtogatott torokból törne föl.
– Felekezet nélküli vagyok.
– Bocsásson meg, jó uram, nem értek jól csehül. Azt jelenti az, hogy nem hisz a mi egyetlen Istenünkben?
– Úgy van.
– Az még rosszabb, uram.
És Sáfár József ugyanolyan lassan, ahogy felállt, ismét leült. Fejéhez kapott. Hallgatott. A csapás, mely olyan nagy magasságból sújtott le rá, túlságosan hirtelen érte. Szívverése meglassult, szeretett volna meghalni.
– Akkor hát mit keres itt, uram? – suttogta alig hallhatóan, mélységesen lesújtva.
(155–156. oldal)
S ha ez a zsidó világ magával ragadja az író fantáziáját az Átok völgyében, nem kevésbé lelkendezve ír az ugyanolyan valószerűtlen, meseszerű ruszin világról Nikola Suhaj című kötetében.
Ruszin parasztok és betyárok
A szerző a Nikola Suhaj című kötet Alsókalocsa című fejezetében így ír az egymás mellett és egymással élő ruszinokról és zsidókról:
Ruszin pásztorok és favágók, zsidó iparosok és kereskedők élnek itt. Szegény zsidók és jobb módú zsidók, szegény ruszinok és még szegényebb ruszinok.
Igaz, a görög katolikus keresztény ember a világért se enne péter-páli böjtkor tejes ételt, és a zsidó inkább elpusztulna, semhogy olyan borbúl igyék, amelyet goj érintett, de hosszú évszázadok alatt már megszokták egymás furcsaságait, a vallási gyűlölködés idegen számukra, és ha a ruszin nevet is a zsidón, hogy nem eszik szalonnát, kalappal a fején ebédel, és péntek este drága gyertyákat éget haszontalanul, ez a nevetés jóhiszemű, és ha a zsidó meg is veti a ruszint, amiért egy csúnya módon kivégzett emberhez imádkozik, és egy félholdon ülő nőt (méghozzá nőt!) tisztel Úristenének, ez a megvetés elvont jellegű. Éppen olyan jól belelátnak egymás rituális rejtélyeibe és vallási ceremóniáiba, mint egymás konyháiba és szobáiba, és ha a gazda reggel eljön a zsidó kézműveshez, aki éppen Úristenével beszélget, a mester nyugodtan a vállán hagyja a csíkos taleszt, homlokán a tefillinkockát, bal karján a tefillinszíjakat, jó reggelt kíván a szomszédnak, és részletesen kialkussza vele a szekérvásárlás, bocskorfoltozás vagy ablaküvegezés díját, az Örökkévaló nem siet, megvárja őt. Az élet egymásra utalta a ruszint és a zsidót. Eljárnak egymáshoz, adósai egymásnak egy kis kukoricaliszttel, pár tojással, takarmány, fogat, munka és készpénzkölcsön fejében is tartoznak egymásnak. Ilyen a helyzet hétköznap. De óvakodjatok attól, hogy gondolatot dobjatok közéjük! Abban a pillanatban kétféle agy, kétféle idegrendszer áll egymással szemben. És a két Isten villámokat szór egymásra.
Mindez persze csak a szegény zsidókra vonatkozik, iparosokra, fuvarosokra, kis szatócsokra vagy olyan emberekre, akikről senki nem tudja, miből élnek. Ami a gazdag zsidókat illeti [...], ezeket ruszin és zsidó egyformán gyűlöli. De míg a ruszinok gyűlölete nem haladja meg az ő egyébfajta ellenszenveik mértékét, a zsidóknál ez a gyűlölet szenvedéllyé vált, melyet az irigység tövise ösztökél.
(199–200. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / С.Смирнов / GNU-FDL 1.2)
Ruszin és zsidó lakosság békés egymás mellett éléséről a szerző később így ír, nem hallgatva el kritikai megjegyzéseit saját, cseh nemzetével szemben:
A zsidó burzsoázia annak idején pálinkával és gazdasági erejével hatalmában tartotta az egész országrészt, és kizsákmányolta. Ennek ellenére az itteni nép sohasem volt antiszemita. És most sem az, amikor az antiszemitizmust Nyugaton már régen leküzdötték, vagy új, nem vallási formában újjáélesztették. Itt nem voltak pogromok, mint a szomszédos Lengyelországban, Romániában és Oroszországban. Az itteni nép, földműveléssel és pásztorkodással foglalkozván, még nem érte el azt a fejlődési fokot sem, hogy versenyre keljen a zsidókkal, tehát az antiszemitizmus stádiumáig még nem jutott el. A zsidó nélkülözhetetlen és pótolhatatlan volt. Ő volt az egyetlen gazdasági szervező. Az egyetlen pénzember. Az általános tudatlanságban és tájékozatlanságban az egyetlen informált ember, legalábbis gazdasági téren. Szükségük volt tehát rá. És ha gyakran szidták is, és a téli estéken szívesen mondtak el olyan meséket, amelyekben a rablók zsidókat öltek (persze ugyanilyen gyönyörrel mesélték a keresztény urak legyilkolásáról is), és ha ki is nevették furcsa szokásai miatt, szüntelenül eljártak hozzá: munkáért, földbérletért, pénzért, áruért, pálinkáért, tanácsért. És meghallgatták a tanácsait. Meghallgatják ma is, inkább, mint a papok vagy a helyi értelmiségiek tanácsait, mert ezek túlságosan elvont módon beszélnek velük, vagy úgy, ahogy csak vasárnap délelőtt szokás. A konkurencia terén a zsidókkal csak a ruszin értelmiség első nemzedéke került szembe, elsősorban az ügyvédek és az orvosok, de gazdasági területen csak a cseh kereskedők és iparosok, akik ki szerették volna szorítani a zsidókat még azokból a pozíciókból is, amelyeket sikerült megtartaniuk, ők hozzák ide a már idejét múlt és erejét vesztett antiszemitizmust is. A másutt annyira bevált vérvád vádja Kárpátalján nem vált be, teljesen csődöt mondott, nyoma sem volt itt hagyományos vonzerejének. Az pedig, hogy itt vallási jelszavakkal nem lehetett zsidóellenes harcot kezdeni, részben a görög katolikus papok és a pravoszláv pópák érdeme. Végtére is a zsidó volt a faluban az egyetlen, aki európai színvonalat megütő lakásban lakott, az egyetlen civilizált férfiú, akivel beszélgetni és kaláberezni lehetett. De a papok és a pópák szívesen részt vettek a zsidók üzleti vállalkozásaiban is.
(385. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Addvisor)
Ennek az egymásra utaltságban élő világnak oszlopos védelmezői, legendás alakjai a ruszin betyárok. Ilyen volt a hucul származású Oleksza Dovbus a 18. században, és ilyen volt az utolsó igazi ruszin betyár, Nikola Suhaj is. Az utolsó betyár (1898–1921) harcolt az első világháborúban, majd az azt követő zűrzavaros időszakban sodródott a betyáréletbe. 1921-ben aztán valóságos hajtóvadászat indul Nikola és öccse, az alig 15 éves Jurij ellen:
Jurij korát az apja becsülte tizenöt évre, a hivatalos iratok szerint tizenhat-tizennyolc éves volt.
(428. oldal)
Végül három volt társuk öli meg a testvéreket 1921. augusztus 16-án, baltával:
A tett utáni éjszaka a csendőrök, miután a három gyilkostól értesültek a történtekről, a főtörzsőrmester vezetésével fölmentek az erdőbe, és szitává lőtték a holttesteket, mert oly hosszú fáradozás után nem voltak hajlandóak lemondani arról a dicsőségről, hogy ők tették ártalmatlanná a Suhajokat. [...]
Fönnmaradt a halott fivérek fényképe. Keresztben fekszenek egymáson, mintha egy szarvasvadászat trófeái lennének, testükön két puska és egy tábla látható a következő felírással: „Suhaj vége 1921.8.16.
(428–429. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ivan Olbracht Átok völgye és Nikola Suhaj című köteteiből betekintést nyerhetünk a csehszlovák Kárpátalja életébe, a ruszinok és zsidók elzárt, de a külvilág egyre erősebb betolakodásától veszélyeztetett világába. Nikola Suhaj, az utolsó betyár 1921-es halála egyúttal egy új korszak kezdete is: ez a kor, a csehszlovák kormányzat két világháború közötti időszaka azonban egyre erőteljesebben alakítja át ezt a régiót. A kárpátlajai cseh berendezkedésről olvashatunk a folytatásban részletesebben, s ebben nagyban támaszkodunk majd a Kárpátaljai trilógia harmadik kötetére, a Hegyek és évszázadok című cikkgyűjteményre, mely – szemben az Átok völgye és Nikola Suhaj anekdotázó írásaival – sokkal inkább tényirodalom.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ojin / GNU-FDL 1.2)
Felhasznált irodalom
Ivan Olbracht: Kárpátaljai trilógia – Átok völgye/Nikola Suhaj/Hegyek és évszázadok. Európa, Budapest, 1987.