Irodalomtanítás egy viktoriánus korban
A lovagi szűzies szerelmes költemények helyett lehetne akár pajzán verseket is tanítani a középiskolában? Miért nem egyféleképpen mesélhető el a magyar irodalom története? Miért a spenót a magyartanárok és az irodalmárok kedvenc zöldsége? Mindezekre a kérdésekre választ kaptunk a Magyartanárok Egyesülete legutóbbi konferenciáján.
„A mai gyerekek már nem olvasnak” – sopánkodnak sokan. Okolják ezért a tévét, az internetet, a médiát és összességében mai, rohanó világunkat. Pedig valójában nem is annyira új ez a jelenség. Emlékezzünk csak vissza! Generációk nőttek fel olyan okos kiadványokon, mint a 100 híres regény, a 44 híres eposz vagy a 77 híres dráma. Generációk olvasták ki tankönyveikből A kőszívű ember fiainak a tartalmát. Sokan kutatták izgalommal a Mohácsy Károly-féle tankönyvükben, hogy a Karamazov-fiúk közül végső soron ki is az apagyilkos. Az órákon pedig bele lehetett süppedni a jó meleg unalomba, míg a katedráról felhangzott Zrínyi Miklós vagy Juhász Gyula életrajza.
Lehetne ez másképp is? Például elképzelhető, hogy hetedikben ne Jókait és Arany-balladákat olvassanak a gyerekeink, hanem valami olyasmit, ami érdekli is őket – például kamaszokról és a kamaszlétről szóló novellákat vagy esetleg a Harry Potter-sorozat valamelyik kötetét? – Vannak magyartanárok, akik ilyesfajta eretnek gondolatokat forgatnak a fejükben évek, évtizedek óta. Sőt mi több, meg is valósítják ezeket az ötleteket. A Magyartanárok Egyesülete régóta küzd a magyartanítás megújításáért. Tevékenységüknek köszönhető például az, hogy egyre inkább terjed az a nézet a magyartanárok között, hogy a hagyományok és az irodalomtörténeti kronológia ellenében elsősorban a diákok érdeklődése és életkori sajátosságai mentén kellene kiválasztani a kötelező olvasmányokat. Ennek szellemében rendszeresen tartanak konferenciákat, továbbképzéseket, nyári táborokat magyartanároknak és érdeklődőknek. (Közel egy éve a nyest is beszámolt a nyelvtantanításnak szentelt konferenciájukról.) Rendezvényeiken tanulhatunk új elméleteket, megközelítéseket, módszereket. – Mindezt annak érdekében, hogy az újabb generációk ne szokjanak le teljesen az olvasásról. A 2011. november 19-én rendezett konferencia azonban egyedülállónak mondható az Egyesület történetében.
Természetesen nem a színvonal, a résztvevők vagy a rendezők voltak mások. A helyszín is a már szokásosnak mondható Kossuth Klub volt. Az eseményt egyedülállóan nyomasztóan a közelmúlt oktatáspolitikai döntései árnyékolták be. Arató László, az Egyesület elnöke már megnyitójában hangsúlyozta, hogy a konferencián nem akarnak politizálni, de a konferencia után estébe nyúlóan lesz arra lehetőség, hogy a résztvevők megvitassák az új köznevelési törvény elleni tiltakozás lehetőségeit. Amíg pedig mi a magyartanárokkal – akik megtöltötték a Kossuth Klub nagytermét – az irodalomtörténetről szóló előadásokat hallgattuk, a parlamenti képviselők épp a köznevelési törvény parlamenti vitájának fáradalmait pihenhették ki.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Új spenót – ínyenceknek
A konferencia elején elhangzott kérdésfelvetés jogos: Minek a történetét is mondja el egy irodalomtörténet ma: a társadalomét, műfajokét, konvenciókét, problémákét, géniuszokét, kultúrákét? És mit kezdhet a középiskolai irodalomtanítás az új irodalomelméleti munkákkal? Beépíthetőek-e a tanításba, és ha igen, hogyan? – A konferencia délelőtti programja két nagyobb egységből állt. Mindkettő egy-egy, a közelmúltban megjelent magyar irodalomtörténet köré szerveződött. A meghívott vendégek a szerzők, illetve a szerkesztők: neves irodalmárok voltak.
Elsőként az elmúlt évek egyik legnagyobb adag spenótjával ismerkedhettünk meg. Az „új spenót”-nak becézett kiadvány A magyar irodalom történetei című háromkötetes vállalkozás. Becenevét a „klasszikus spenót”-tól örökölte, ami nem más, mint az 1964-ben megjelent sok kötetes marxista irodalomtörténet. Ez pedig nevét színe, népszerűsége és éltető ereje után kapta. Ezen nőttek fel, és erősödtek megannyi Popeye-ként a ma tanító magyartanárok. A hatvanas évek óta ugyanis egészen a kétezres évekig nem született újabb, átfogó irodalomtörténet magyar nyelven. A „neospenót” megírása tehát történelmi vállalkozás, lássuk, hogy sikerült!
(Forrás: http://free-extras.com)
Minden alkalommal, amikor irodalomtörténtet kezdünk írni, el kell gondolkodnunk néhány alapvető kérdésen: Hogyan határozhatjuk meg, hogy mi a műalkotások lényege? Mit tekintünk fontosabbnak: a szépséget vagy inkább az újdonságot? Egyáltalán: Mit nevezhetünk műalkotásnak az irodalomban, a polcon sorakozó halott lapokat, vagy azt az eseményt, amikor a könyvek kinyílnak a műveket értő-értelmező-élvező emberek előtt? – Az első előadó, Kulcsár Szabó Ernő irodalomtudós, akadémikus ezekre a kérdésekre adott lehetséges válaszokat Az irodalomtörténet mint önmaga problémája című előadásában. Különböző korok elméletalkotóitól származó eltérő válaszokat idézett fel, és ezzel rámutatott, hogy ezekre a kérdésekre persze ma is meg kell találniuk a lehetséges válaszokat az irodalomtudósoknak, akik irodalomtörténet-írásra adják a fejüket. Végső soron azt kell eldönteniük, hogy minek is a története az irodalomtörténet.
(Forrás: Tamás Ferenc)
Egy lehetséges választ adott erre a kérdésre a délelőtt második szereplője, Jankovits László, a Pécsi Tudományegyetem docense. Konyhamesterként ő is közreműködött az új spenót első kötetének elkészítésében. Az ősköltő rovásától a fekete vásznakig című szórakoztató előadásában nagyon komolyan vette a feladatot: valóban magyartanároknak szólóan mutatott be egy olyan korszakot, ami sokszor gondot okoz a középiskolai tanításban: ez pedig a régi magyar irodalom időszaka. Olyan problémákat és témákat emelt ki a korszakból, amelyeket közel lehetne vinni a kamaszokhoz; példaként említette, hogy a lovagi költészet helyett középkori pajzán diákénekeket is lehetne olvasni kilencedik osztályban. Mindezt annak reményében, hogy „a malacságok mellett a mívesség is talán megmarad, és egyszer előtérbe kerül”. Előre megírt előadása tele szellemes és sokszor ironikus utalásokkal biztosan sok tanár érdeklődését felkeltette. Spontán utalása a „viktoriánus prüdériára” pedig hangos, bár cseppet sem felszabadult nevetésre ingerelte a közönséget.
(Forrás: Marten Gimp)
A szekció végén pedig betekintést nyerhettünk a spenótkészítők boszorkánykonyhájának legmélyebb bugyraiba is az Egy kísérleti irodalomtörténetről című előadással. Veres András irodalmár, az új spenót egyik főszakácsa némi kiábrándultsággal tekintett vissza az új irodalomtörténet megszületésének folyamatára, jóra is, rosszra is egyaránt. A közönség megtudhatta, amit nyílván addig is sejtett, hogy spenótot főzni nem könnyű mesterség. Elmagyarázta, hogy a 2000-es években miért nem egységes története, hanem történetei vannak a magyar irodalomnak. Mesélt a szerkesztők és a szerzők súrlódásairól. Minden esetre kóstolás előtt hangsúlyozta az elkészült új spenótról, hogy kísérleti alkotás.
(Forrás: Tamás Ferenc)
Második fogás
A szünet utána a közönség jóllakottan térhetett vissza, hogy megismerje a másik irodalomtörténeti kézikönyvet. Vagy tankönyvet? – „Rossz a kérdésfelvetés” – mondta első előadónk, Gintli Tibor irodalmár, aki maga is jelentős középiskolai tanítási tapasztalattal rendelkezik. Számára nem áll szemben egymással az iskola és a tudomány világa. Ennek szellemében készítették el az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő kézikönyvek sorozat magyar irodalomról szóló, 2010-es kötetét, amelynek Gintli a főszerkesztője. Már Kéziköny és/vagy (?) tankönyv című előadása elején megfogalmazta hitvallását, miszerint lehetséges egyszerre közérthetőnek és szakszerűnek lenni. Állítása szerint az új kiadvány egyszerre használható tankönyvként és tudományos igényű kézikönyvként is. A szerkesztés során célja tehát az volt, hogy egy terminológiailag gazdaságos és következetes, közérthető és átfogó képet nyújtó munkát készítsen. Az új spenót sokszínűségéhez képest ez kissé egyhangúnak tűnhet, ugyanakkor Gintli azt is hangsúlyozta, hogy nem akartak egyoldalúak lenni, eltagadni a létező és teljesen természetes nézetkülönbségeket. Az minden esetre biztosnak tűnt, hogy míg a spenót elsősorban az ínyenceké, addig a Magyar irodalom című kötet szélesebb közönség számára is bátran fogyasztható.
(Forrás: Tamás Ferenc)
A következő előadásban a kötet egyik szerzőjétől, Vaderna Gábortól meglepő részleteket is megtudhattunk. Például azt, hogy ez az új irodalomtörténet nem „az időtlen zsenik története”, mint ahogyan azt az iskolában megszokhattuk. Ott szerzők követik egymást időrendben, és őket falakként választják el egymástól a korszakhatárok. Ennek eredménye, hogy nem biztos, hogy mindannyiunk számára elsőre világos, hogy miért romantikus E. T. A. Hoffmann és Petőfi. Mi bennük a közös? – A fiatal irodalmár Antropológia és irodalomtörténet című szakszerű előadásából kiderült, hogy az új kötet sokkal inkább a művek története, így tehát előfordulhat, hogy Arany János különböző korszakokban keletkezett művei egészen különböző fejezetekbe kerülnek, és így más megvilágítást kapnak, mint amit megszokhattunk. Íme egy újabb izgalmas, jórészt járatlan terep az irodalomtanításnak!
A zárszó pedig az egész iskolai irodalomtörténet-tanítás koncepcióját kérdőjelezte meg, sőt porba döntötte. A konferencia délelőtti előadásainak méltó lezárását adta ezzel Margócsy István, aki Variánsok lehetséges és létező irodalomtörténetekről című nagyszerű és élvezetes előadásában az irodalomtörténet-írás történetén keresztül mutatta be ennek a mesterségnek a nehézségeit és a sajátosságait. Rengeteg példával illusztrálta, szinte kézzelfoghatóvá tette, hogy az irodalomtörténet megalkotása szükségszerűen kitaláció, fikció. Nincs objektív, igaz irodalomtörténet: ilyesmit kár is remélnünk és felesleges is számon kérnünk az irodalmárokon. Ezzel közvetetten mutatott rá annak abszurditására, hogy az iskola az egyetlen hely, ahol ennek az ellenkezőjét sugallja a tananyag: a történetiség mindenek feletti objektív valóságát, ami szükségszerűen marad „holt ismeret”, amiből nem válik élmény.
(Forrás: Tamás Ferenc)
Hogy csináljunk mégis élményt a történetből?
De akkor nézzük praktikusan: Hogyan tehető élményszerűvé az irodalom és annak a története a diákok számára? – A Magyartanárok Egyesületének programjain már szokásosnak mondható délutáni műhelyszemináriumok mindegyike ezt a problémát állította a középpontjába. A közönség négy, egymással párhuzamosan működő műhely közül választhatott.
Arató László Nagytörténet helyett kis történetek címmel azt mutatta meg, hogyan szólítják meg egymást egymástól történetileg igen távol eső művek, és hogy ezek milyen módszerekkel taníthatók együtt, és mi az ilyenfajta feldolgozás haszna. Fenyő D. György Korszakbevezetés mozaikmunkában címmel egy együttműködésen alapuló tanítási-tanulási módszer alkalmazását mutatta meg az irodalomtörténet tanításában. Horváth Beáta a Kazinczy–Berzsenyi levélváltás módszertani lehetőségeit mutatta meg. Schiller Mariann pedig azzal a kérdéssel szembesített minket, hogy milyen céllal is tanítunk életrajzokat a XXI. században, amikor a legtöbb lexikális információ egyetlen kattintásnyira van tőlünk.
A fentiekből látható, hogy a politizálás elkerülése a nap folyamán sikerült. A szakmai kérdések szerencsére felülkerekedtek a napi politikán. Mégis sokaknak lehetett az az érzése, hogy sok elhangzó mondatot feltételes módban kellene értelmezni. Ki tudja, mit hoz az új Nemzeti Alaptanterv? Ki tudja, milyen tankönyvek jelennek meg a jövőben? És ki tudja, mi fér majd bele abba a maradék 10% „módszertani szabadságba”, amit a köznevelési törvény engedélyez a tanároknak a tantervi előírástól való eltérésben?