Több, mint nyelvtan
A nyelvtanóra sok mindenre jó, amire nem használják, amire viszont használják, az szinte semmit sem ér. Friss ötletek, hasznos kérdések a Magyartanárok Egyesületének konferenciájáról.
Sima és dupla, hullámos, szaggatott és pöttyözött vonallal aláhúzott szavak. Ágrajzok. Táblázatok. Zölddel aláhúzott definíciók. Lista a publicisztikai stílus jellemzőiről. Sokunk nyelvtanfüzete így nézett ki – ha volt egyáltalán nyelvtanóránk. Mert általában le voltunk maradva irodalomból.
(Forrás: Wikimedia commons)
A tanárok számára is kérdés
A konferencia mottójául egy Erasmustól vett idézet szolgált: „...az egy grammatika is bőven elég, hogy kínzókamrává változtassa az életet”
Az MTA Nyelvtudományi Intézetének folyosóin számtalan magyartanár hömpölygött december 11-én, szombaton. Schiller Mariann, a Mire való a nyelvtanóra? című konferencia egyik szervezője a tömeget látva megerősödött abban, hogy jól választottak címet: sok kolléga számára probléma, mit kezdjenek ezzel a tárggyal. A rendezvény mottóját is jól választották meg a szervezők: diák és tanár gyakran együtt szenved az anyanyelvi órán. A délelőtti előadások olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyeket a hagyományos nyelvtanórák hanyagolnak, pedig a diákok számára érdekesek lehetnének.
A mai kínoknak jórészt történelmi okai vannak – mutatott rá Margócsy István irodalomtörténész. A magyar nyelv 1792 óta kötelező tantárgy Magyarországon. Azért vezették be, hogy Magyarországon magyarul lehessen művelni a tudományokat. Addig ugyanis a tudomány nyelve kizárólag a latin volt. Idealizált rendszert készítettek a nyelvről, azt tanították a diákoknak. Ha a nyelvszokás nem illett a rendszerbe, inkább a beszédet igyekeztek az elmélethez igazítani. Az elméletek változtak, a szemléltetőeszközök is fejlődtek, a tanítás szemléleti alapja azonban – minden látszat ellenére – a régi: elméletközpontú. 220 éves nehéz örökséget cipel a vállán a szakma.
É. Kiss Katalin szerint a nyelvtan lehet érdekes, ha a tanár is izgalmasnak találja és rejtvényfejtésként mutatja be a diákjainak. A diákok szeretnek felfedezni, magyarázatokat keresni és találni, játszani. Még az is kiderülhet, hogy a magyarban van kettős tagadás: csak nem az olyan fajta mondatokra kell gondolni, hogy Senki soha nem segít nekem, ha ugyanis a mondatot átfogalmazzuk és elemezzük, azt látjuk, hogy itt csak a nem tagad, a névmások vele vannak egyeztetve. A Nem Éva nem segít nekem már valódi kettős tagadásos mondat. Más kérdés, milyen gyakran mondunk ilyesmit.
Nádasdy Ádám előadása önmagában is igazolta, hogy lebilincselően lehet tárgyalni egy olyan – klasszikusan unalmasnak tartott – témát is, mint a morfémák egymáshoz illeszkedése. Ki gondolná például, hogy a Dörmögő Dömötör nyelvészetileg releváns lap? Egykori levelező rovatában, a Fickó és Mackó üzeniben egyes szavakat képek helyettesítettek, s a képekhez – ha kellett – hozzábiggyesztették a toldalékot is. Ez agglutináló nyelvben – mint amilyen a magyar is döntően – könnyen megy, hiszen a toldalékok szinte önálló életet élnek, csak „ragasztani” kell őket. Egy olyan nyelvben, ahol a dolgot elszigetelten megnevező forma (szakszóval alanyeset vagy nominativus) nem esik egybe a a tővel, ez már nehezebben működik. Ha egy házat ábrázoló kép mellé odatesszük az -at végződést, akkor kiolvashatjuk úgy, hogy a kép alapján kimondjuk a tövet (ház-), ill. a betűkből a toldalékot (-at). A latinban ez nem működne, hiszen ott a megnevező forma domus 'ház', ebből azonban csak a dom- a tő. Ha a ház mellé odaírnánk az -um végződést, akkor domusum jönne ki, holott az alak helyesen domum 'házat'. A vicces, életközeli példák és a logikus felépítés mellett az előadó szakmája iránt érzett rajongása mozgatta meg a hallgatóságot.
Megkérdőjelezetlen értelmetlenségek
A délutáni kerekasztal-beszélgetés arról szólt, hogy milyen módszerekkel lehetne jó anyanyelvi órákat tartani. Schiller Mariann Bánréti Zoltánnal, Raátz Judittal, Balázs Gézával és Kálmán Lászlóval beszélgetett. Mindnyájuknak van gyakorlata taneszközök fejlesztésében.
Az egyik legnagyobb probléma az, hogy a taneszközök és a tanárok is magától értetődőként mutatnak be olyan modelleket, rendszerezéseket, amelyekről nincsen szakmai konszenzus a nyelvészek között. Ráadásul gyakran nemcsak az a kérdés, hogy valamit – pl. a magyar határozók rendszerezését – hogyan kellene megtanítani, hanem az is, hogy kell-e egyáltalán. A megszokás olyannyira nagy úr, hogy gyakran még a tankönyvszerzőnek is nehézséget okoz, ha meg kell fogalmaznia, mi a célja az adott fejezettel. Pedig ha öncélúan tanítunk, a diák joggal fogja értelmetlennek érezni a magolást, a sok gyakorlást. A magyar iskolarendszer leszoktat a kérdezésről. A tanárok nem díjazzák az „órát megzavaró” problémafelvetéseket. Tudományos(nak nevezett) ismeretek tanítása zajlik, de nem olyan módon, ahogyan a tudomány működik.
A tudomány ugyanis nem a kőbe vésett igazságok halmaza: inkább az állandó kérdések, rácsodálkozások és kudarcok terepe. Sok elmélet születik, majd megcáfolódik, sőt: egy időben is számtalan elmélet verseng egy-egy kérdéssel kapcsolatban. Ezzel szemben a nyelvtankönyvek döntő hányadában például előbb jön a táblázat és a magyarázat a toldaléktípusokról – ez lenne „az igazság” –, aztán a feladatok, hogy a gyerek begyakorolhassa a készen kapott rendszert. Ez leszoktat a kritikus személetről, a jelenségek megfigyeléséről, értelmezéséről.
A többi résztvevőtől markánsan különböző véleményt fogalmazott meg Balázs Géza, aki szerint botrányos, hogy egy gyereknek három nyelvtankönyve is van (tankönyv, munkafüzet, feladatgyűjtemény). Mint elmondta, a csoportmunkás órát csupán showműsornak tartja, a vetélkedőszerű játékok semmire sem jók, viszont fogalmi rendszerezés nélkül semmit sem lehet megérteni. Elismerte, hogy a határozók rendszerezésével neki is problémái vannak, de szerinte a mostani felosztás „jól tanítható”.
Bánréti Zoltán és Kálmán László saját tankönyveiben a szokásos megközelítés fordítottját alkalmazza: előbb jönnek a nyelvi példák, a gyakorlatok, a tanárral való együtt gondolkodás lehetősége, aztán az összefoglalás, a magyarázat – ha lehetséges. Vannak ugyanis esetek, amikor a tudomány csak felvet kérdéseket, de nem tudja egyértelműen megválaszolni őket. A vizsgálódó megközelítés nem csak a tanulók nyelvről alkotott képére hat. Aki Bánréti vagy Kálmán módszerével tanulja a nyelvtant, más órán is kérdez, kíváncsiskodik. Ez a tanárnak is nagyobb kihívás. A tanárok egy része azonban nem ehhez van szokva, és nem tud mit kezdeni a helyzettel, sőt, panaszkodik a „kezelhetetlen” gyerekekre.
(Forrás: Wikimedia commons)
Bánréti Zoltán azt is kiemelte, hogy a tudományosság nem azt jelenti, hogy szakzsargont tanítunk. A diákok – és a szülők – gyakran elrettennek a sok szakszótól és definíciótól, ami a tankönyvekben szerepel, holott alig van szükség néhány szóra ahhoz, hogy megfelelő módszerekkel akár a generatív mondattant is meg lehessen tanítani. Ha az órán alkalmazott módszer és megközelítés eleget tesz a tudományosság kritériumainak, a diák szinte észrevétlenül rászokik a tudományos gondolkodásra.
Balázs Géza különvéleményt fogalmazott meg a helyesírással kapcsolatban is. Schiller Mariann felvetésére, miszerint nem kellene a földrajzi nevek helyesírását minden részletbe menően tanítani, azt a költői kérdést tette fel, hogy hova jutna a társadalom, ha a helyesírásból nem lenne kötelező mindazt tudni, amit ma. „Ezt meg kell tanulni, és kész” – foglalta össze álláspontját.
A beszélgetés végén szóba került a helyesírás kérdése is. A szülők –
és a magyartanárok is – gyakran erősen túlértékelik ennek szerepét, s elsajátítására helyezik a legnagyobb hangsúlyt. A ma érvényben lévő akadémiai szabályzat elavult nyelvtani szemléleten alapul, nehezen tanulható, sőt: önellentmondásoktól sem mentes. Kálmán László ennek kapcsán felvetette: nem kellene-e Simonyi Zsigmond példáját követni, aki 1903-ban az akadémiaitól eltérő, egyszerűsített iskolai helyesírást tett közzé? Rendszere gyorsan terjedt, újításait pedig később az Akadémia is átvette, a magyarul írók nem kis megkönnyebbülésére.
Nem a tudományosság a lényeg
A vitát szemináriumok követték, melyek során a tanárok olyan módszerekkel ismerkedhettek meg, melyeket az oktatás során a gyakorlatban is alkalmazhatnak.
Bartha Csilla Szociolingvisztikai érzékenyítés a nyelvtanórán című szemináriumán arra hívta fel a figyelmet, hogy a tanítás során nemcsak a tudományos gondolkodást kell elsajátíttatni, sőt, fontosabb a mindennapi kommunikációs helyzetekkel foglalkozni. Például meg kell ismerni más kulturális hátterű emberek életét is – lehetőleg gyakorlatok segítségével. Hasonló szellemben folyt a másik két szeminárium is. Horváth Beáta Nyitott vagy zárt? A szöveg fogalma a médiatérben szemináriumán bulvárhírek és hozzájuk tartozó képek vizsgálatával tágult a tanítható szövegek köre, és azt keresték a jelenlévők, milyen hagyományos nyelvtani tananyag keretei bővíthetők evvel. Molnár Cecília Mondatokból szöveget? – Nyelvtani fogalmak és a szövegértés-szövegalkotás címen ismeretterjesztő szövegeken mutatott be olyan szövegfeldolgozási gyakorlatokat, melyek során az elméleti ismeretátadás helyett gyakorlati úton juthatnak el a tanulók nyelvi jelenségek megértéséhez.
A rendezvényt szervező Magyartanárok Egyesületének egyik célja értelmet adni a nyelvtanórának. A hasonló alkalmi rendezvények mellett rövidebb táborokat, hosszabb továbbképzéseket is szerveznek hasonló szellemben.
@Rako: Ismétlem: egész más a "nyelvtantanítás" (nyelvi nevelés), és más a nyelvtanítás. Az a konferencia, amiről itt a nyest.hu tudósított, a "nyelvtantanításról" szólt.
Bizony, a magyarban nagyon sok esetrag-szerű toldalék van, változó, hogy ezek közül ki hányat nevez "esetrag"-nak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy sem a nyelvi nevelés, sem a nyelvtanulás esetében nincs értelme ezeket a toldalékokat külön, mint olyanokat megtanulni. Az idegennyelv-oktatás ma használt, a régieknél sokkal hatékonyabb módszerei ilyet egyáltalán nem csinálnak, a nyelvi nevelés keretében meg pláne nincs értelme felsorolás-szerűen megtanulni őket. Ha már, akkor a nyelvi nevelés során lehet játszani velük, megfigyelni őket, esetleg még azon is el lehet gondolni, hogy melyik milyen értelemben tekinthető "esetnek" (főleg a tanult idegen nyelvvel összehasonlítva), sok érdekességet lehet megfigyelni velük kapcsolatban, amik a tanuló épülését szolgálják, egyetlen dolgot nem érdemes, sőt, ellenjavalt: a felsorolásukat megtanulni.
@Kalmán: Így van.
A németben négy, a latinban öt és ha jól emlékszem az oroszban eset van.
Azok a magyar-nyelv könyvek, melyeket eddig láttam olyasmiről beszélnek, hogy a magyarban 24 eset ven, mert a ragokat esteknek számítják.
Ez pedig megkeveri a magyarul tanulni akarókat.
Mint a napokban ebben és más hasonló cikkben olvastam, pontosan az ilyenfajta nyelvtan-tanítást szeretnék sokan megváltoztatni, azzal, hogy a szabályok csak később , a példák után jönnének.
Ez kellene a határokon túliaknak is.
Szerintem nem tankönyvekre van szükség, hanem modern módszerekre: olyanokra, melyek az interneten elérhetők, letölthetők.
Ha valaki magyarul akar tanulni, de csak kevés ideje van arra, akkor jobb ha egy mp3-lejátszóval a fülében bárhol tanulhat.
A kiejtést is lehetne interaktívan gyakorolni. A fontos az lenne, ha ezt az oktatásügyi minisztérium (vagy más hivatalos szerv) venné a kezébe. elkészítenék az anyagot és mindenütt hirdetnék. A Kárpátmedencében tömbben élők jobb helyzetben vannak, de ott is, épp úgy mint Európa más részein, és a többi földrészen is számos magyar, magyar származású él diaszpórában.
Nem szabad engedni, hogy ezek elvesszenek.
Ha nincs akarat, akkor persze az eszközök sem segítenek, de ha nincs eszköz, akkor hiába az akarat.
De hiába van mind akarat, mind eszköz, ha az utóbbi nehézkes, idejét múlta és ráadásul még nehezen hozzáférhető is.
@Rako: Nem szabad összekeverni a "nyelvtantanítást" (helyesebben: nyelvi nevelést) a nyelvtanítással, az idegen nyelvek oktatásával. (Ha jól értem, amiről Rako beszél, az lényegében a magyar mint idegen nyelv oktatása (hiszen "tört magyarságot" említ). A nyelvtanítás módszerei hatalmas fejlődésen mentek keresztül az elmúlt 50 évben, és ez Magyarországon is érezhető; a "nyelvtantanítás" (nyelvi nevelés) módszerei azonban Magyarországon az elmúlt 300 évben nem sokat változtak. Ami a határon túliak nyelvi nevelését és nyelvoktatását illeti, egyetértek abban, hogy nincs a számukra jól használható taneszköz, és ez nagyon nagy hiányosság. Jó lenne, ha áldoznának rá pénzt és szellemi kapacitást, de egyelőre nem látom, hogy ki tenné ezt meg.
Nagyon érdekes meglátásokról számol be ez a cikk.
De persze ezek mind a MO-i nyelvtanoktatás problémái.
De a magyarság ötöde a határokon kívül él, nagy részüknek nincs is lehetősége magyar nyelvtanórákon részt venni.
Ha pedig a hagyományos nyelvoktató könyveket veszik kezükbe, a különböző nyelvtani szakkifejezések inkább zavaróak, mint segítők.
Nagyon sok ember van úgy, hogy nem szeret hibásan beszélni, így inkább nem beszél tört magyarsággal. Ez pedig a kívülre zárt magyarok nyelvi gyilkossága.
Tehát egy olyan, állandóan online elérhető magyar nyelvtanoktatási oldalt kell kifejleszteni, melí mind a magyarországi, mind a világban szereteszét élő, magyarul tanulni akarók számára használható.
Ezt a problémát gyakorlatból ismerem, mert 56 óta kint élek, s a fiaim, de mások is szeretnének jól megtanulni magyarul, de még nem találtak olyan lehetőséget, hogy ezt a többi elfoglaltságuk mellett meg tudják tenni