Házisárkányok és kerti törpék
A párkapcsolatokban a nők gyakran házisárkányokká, a férfiak pedig kerti törpékké válhatnak. Mit rontunk el? Miért káros bízni a szerelem elsöprő erejében, és miért nem a párkapcsolat a boldogság legfőbb forrása – Aszalós Péter pszichológus válaszol.
Valójában ma egy olyan álpatriarchális társadalomban élünk, amelyben a nők jelentős része mindinkább házisárkánnyá válik, miközben sok férfi egyre zsugorodó kerti törpének érezheti magát: ezek a kényszerű szerepek valamennyi érintettre rombolóan hatnak – összegzi többéves szakmai tapasztalatát Aszalós Péter pszichológus. A párkapcsolatok javítására szakosodott, önismereti tréningeket vezető szakember az MTI-Pressnek elmondta a jelenségről, hogy több lépésben lezajló, hosszas folyamatról van szó, amelynek alapja a férfiak általános elbizonytalanodása, az utóbbitól pedig az egész euró-atlanti kultúrára jellemző hagyományos férfi uralom megrendült.
A látszat fenntartása egyre kínosabb, amitől a nők is frusztráltak. Ugyanis a megálmodott erős, magabiztos, minden helyzetet uralni képes férfi helyett a nők sok esetben életük párjának mostanság – a pszichológus szavai szerint – valójában „egy gyámolításra szoruló kisfiúnak rebegik el a boldogító igent, aki önállóan még egy szöget sem képes beverni a falba”. A jó feleségnek nem csupán szeretőként, háziasszonyként, anyaként kell helytállnia, hanem ennél is fontosabb feladat a párja önbizalmának állandó megerősítése. Naponta érzékeltetnie kell vele, hogy „drágám, nem vitás, te vagy a legjobb”. Ha e biztatás szívből jön is, sok nő mégiscsak csalódott. Ez a magában elnyomott érzés pedig párját illetően fokozódó elégedetlenségben nyilvánulhat meg. Elfojtott dühe zsörtölődésig fajul, ami pedig – rossz esetben – kezdeti lépés az elsárkányosodáshoz –magyarázza Aszalós Péter.
(Forrás: Wikimedia Commons / Ville Miettinen / CC BY 2.0)
Kényeztetési verseny
A szakember szerint a férfiúi önbecsülés a mai világban ezer sebből vérzik. Régen mint családfenntartót eleve egyfajta tisztelet övezte a férfit. A kétkeresős modellben viszont megrendült az ezen alapuló tekintély. Az értékrend általános zűrzavarában a munka is – mint az önbecsülés másik fontos pillére – veszített értékéből, társadalmi presztízse zuhant.
„Az egyéni valós teljesítmény helyett a pénz a mérce. Nem számít, hogy a sikeres vállalkozó miként vagyonosodik, csak legyen alatta egy gallytörő ráccsal felszerelt luxus terepjáró. Így pedig a jól végzett munka jutalmát adó elismerés is vékonyabban csordogál, kevésbé táplálja az önértékelést. Ebben a helyzetben a fiúgyerek sokszor – még ha nem is csonka családban cseperedik – mintaként maga előtt csak egy állandó megerősítésre szoruló, gyötrődő, önmagával viaskodó apát lát. E halovány háttérre támaszkodva kellene majd később óriásként megküzdenie a világgal” - érzékelteti a folyamatot a szakember.
Mint kifejti, az apahiányos társadalom a gyerekben állandósítja a belső bizonytalanságot, aki emiatt gyakran az anyja szoknyája mögött keres menedéket. A mama pedig – csupa jó szándékból – hajlamos lehet érzelmileg bekebelezni a szeme fényét, ezzel viszont megfosztja a felnőtt férfivá válás esélyétől, bizonyos értelemben kasztrálja őt. A pszichológus megemlíti, hogy a primitívnek mondott afrikai törzseknél ez nem így van, náluk ősi beavatási szertartás keretében választják el a serdülő gyereket az anyjától. A fiú a fájdalom elviselésének próbáján átesve már megbecsült felnőttként térhet vissza a családi kunyhóba. A nyugati országok szokásmódja szerint pedig 18 éves korában a fiatal elköltözik otthonról, és megkezdi az önálló életet.
„Nálunk ez másként alakult. A paraszti kultúrán alapuló szemléletmód – és persze az egzisztenciális akadályok – következtében a fiatal felnőtt tovább élvezi a szülői gondoskodást. Aminek sok pozitív hozadéka is lehet. De egyik hátránya a kisfiú szerep elhúzódása, ami késlelteti a személyiség teljes kiérlelődését. Ennek hiánya pedig a párkapcsolat döccenőinek fő forrása. Ráadásul gyakran az anyós és a meny között a fiú birtoklásáért fű alatt dúló érzelmi harcnak is az ifjú férj a legfőbb kárvallottja. A kényeztetési verseny közepette könnyen beleragadhat a kisfiú szerepbe, e közösen megformált törpétől viszont nem várható el a felelős döntések meghozatalának képessége” – húzza alá Aszalós Péter.
(Forrás: Wikimedia Commons / Walter J.Pilsak / GNU-FDL 1.2)
Felszáll a rózsaszín köd
Az együttélés különféle üzemzavarai persze nem új keletű jelenségek, a maiak előtt néhány generációval azonban még gyakran szőnyeg alá söpörték a bajokat. A társadalom nem nézte jó szemmel a válást, ezért a házastársak végigszenvedtek egy életet, vagy megtanultak egymáshoz alkalmazkodni. Így is előfordult lázadás, az 1920-as években például a Tisza menti falvakban gyakran a zsarnokoskodó, érzelmi analfabéta férjek megmérgezésével szabadultak meg a kétségbe esett asszonykák.
„Ma a meneküléshez ilyen drasztikus lépésre nincs szükség, a megváltozott társadalmi elvárás nyomán könnyedebben túlléphetnek egymáson a felek – jegyzi meg a szakember. – A rossz párválasztás azonban manapság még inkább a szerelem mítoszának felnagyításában gyökeredzik. A szerelem elsöprő erejében bízó, a vak hittől vezérelve összeálló pároknál általában két év elmúltával bekövetkezhet az illúziós válság. A rózsaszín köd felszáll, a királyfiról kiderülhet, hogy béka, a királylány pedig valójában vérszívó boszorkány. A kapcsolat romjain ott toporog egy csalódott házisárkány és lámpással a kezében egy picinyke törpe.” A tragédia megelőzéséhez – vagy olykor a romok közös eltakarításához – Aszalós Péter szerint a legbiztosabb út a felnőtt személyiség kiérlelődésén át vezet.
„Nagy tévedés, hogy a boldogság legfőbb forrása a párkapcsolatban rejlik – mutat rá. – A boldogság alapja lényegében a belső biztonság, autonóm látásmód, belső függetlenség kérdése. Az egészséges, kiegyensúlyozott, biztos érzelmeken nyugvó párkapcsolatban a partnerek nem egymáson próbálják leverni saját hiányosságaikat, hanem két szabad, autonóm személyiség köt egymással életre szóló szövetséget.”