Habent sua fata proverbia – A közmondásoknak megvan a saját sorsuk
Pro captu lectori habent sua fata libelli – az olvasó képességeitől függően a könyveknek is megvan a saját sorsuk, írta Terentianus Maurus a 2. század végén. Úgy tűnik, megállapítása a közmondásokra is érvényes – még Eszperantiában is.
Előző cikkünkben láthattuk, az eszperantó „nagyapja”, Mark Fabianovics Zamenhof és az eszperantó atyja, Lazar Markovics Zamenhof milyen különös hangsúlyt fektettek az eszperantó közmondások és így az eszperantó frazeológia alapjainak megteremtésére. A zamenhofi Proverbaro 2630 közmondásával valóban nem csekély mennyiségű, közmondásokba zsúfolt nemzetközi kultúrelemet foglal magába; ez egyúttal az eszperantó közösség saját kultúrvilágának magvát is jelenti.
Lazar Markovics Zamenhof – nyelvét megalkotván és útjára bocsátván azt – lemondott annak további irányításáról, melyről ezek után már az eszperantó beszélőközösség gondoskodott. Úgy tűnik, hasonló sors várt a Proverbaro közmondásaira is.
Az általában kötött formájú közmondások – maguk is adott esetben többszörösen összetett frazeológiai egységek lévén – a beszélők számára készen kapott panelekben közvetítenek bizonyos tartalmakat, anélkül, hogy a magának a beszélőnek kellene előállítania egy új szerkezetet. Fontos azonban, hogy – kultúra- és szituációfüggő mivoltuk miatt – a közmondások használata és értelmezése igen nagy körültekintést kíván. Nem anyanyelvi beszélők számára ez különös nehézséget okozhat, ami az eszperantó esetében csaknem minden nyelvhasználóra igaz.
(Forrás: Wikimedia Commons / Granville (Jean-Ignace-Isidore Gérard))
Mire jó az eszperantó közmondás?
Mindezek után joggal merül fel a kérdés: Eszperantiában kik, hol és miért használják és használhatják az eszperantó közmondásokat? – Általános megfigyelés, hogy a társalgás koherenciája érdekében számos frazeológiai elemet használnak a beszélők. Sabine Fiedler kutatásai szerint a beszélt eszperantóban hihetetlen változatossággal és formagazdagsággal virágoznak a frazeológiai egységek, de ugyanígy az eszperantó nyelvű sajtó és szépirodalom is bőven használja – és variálva továbbfejleszti – a meglevő frazeológiát. Cikkünkben – a rendelkezésre álló szerény kereteket tekintve – csupán egyetlen szempontot emelünk ki a sok lehetséges közül: a nyelvtanukást. Szerkezeti kötöttségeik miatt ugyanis a közmondások – több szerző egybehangzó véleménye alapján – hasznosak lehetnek a nyelvtanítás és nyelvtanulás során.
Az eszperantó egyik – talán a nyelvtanulók által is legismertebb, ugyanakkor legkevésbé kedvelt – vonása az úgynevezett tabellaszavak rendszere. A zamenhofi rendszerben ezek a szavak (hol, mikor, miért; ott, akkor, azért; mindenhol, mindig, mindenért; sehol, soha, semmiért; valahol, valamikor, valamiért stb.) egy meglehetősen zárt és mesterséges képzésű rendszert alkotnak. Az Proverbaro Esperanta közmondásainak nem kis hányada tartalmaz elemeket a tabellaszavak közül. Ezeknek a megtanulása segítheti a nyelvtanulókat e nagyon is mesterséges rendszer helyes és gyors elsajátításában – köszönhetően annak, hogy a közmondásokat számos alkalommal úgy lehet és érdemes tanulni, mint „verseket” (Marc Bavant).
(Forrás: Wikimedia Commons / Granville (Jean-Ignace-Isidore Gérard))
Malomkőről nyalja a kutya a lisztet
Miroslav Krleža (1893–1981) horvát író egyik regényében két férfi arról beszélget, hogy hol lehet nőkkel ismerkedni – ennek a gondolatmenetnek kapcsán hangzik el az a végkövetkeztetés, hogy bizony csak ott, ahol az ember a hétköznapjaiban is előfordul, saját környezetén belül, hiszen „malomkőről nyalja kutya a lisztet”, mert hát honnan máshonnan... Szegény ember vízzel főz, az eszperantó frazeológia pedig jobbára szintén onnan származik, ahonnan csak származni tud: a nyelvet körülvevő valóságból.
A közmondások minden hasznossága ellenére Marc Bavant és Sabine Fiedler egyetérteni látszanak abban, hogy az eszperantó nyelvű közösség csak rosszul és kis mértékben ismeri és használja saját kultúrkincsének számító közmondásait. Sabine Fiedler saját kutatásai alapján arra a megállapításra jutott, hogy az eszperantisták körében a zamenhofi Proverbaro alig 7 százaléka vált aktívan használt elemmé. Egyes feltételezések szerint a közmondások lassú halálát az írásbeli kultúra terjedése jelenti (a nem eszperantó univerzumban is), mely feleslegessé teszi az ilyen, kötött formába öntött információkódolást. Ugyanakkor tény, hogy mivel sablonos jellegűek, klisészerűek, bizonyos társadalmi rétegek és csoportok előszeretettel használják őket, illetve a közmondásszerű kijelentéseket: a reklám és a politikai közbeszéd (l. dakota közmondások) egyaránt használja és kihasználja a közmondásokban rejlő lehetőségéket. A lózungok, jelszavak és egyéb frazeológiai „trükkök” remekül alkalmasak arra, hogy a hallgató figyelmét a tartalomról a formára irányítsák.
Fontos megjegyezni, hogy az eredeti zamenhofi közmondások között is szerepel több olyan, mely azonos gondolati elemet különböző formában fogalmaz meg. Hasonló jelenséggel az egyszerű frazeológia egységek szintjén is találkozunk – ennek oka nem utolsó sorban az, hogy a különböző anyanyelvű beszélők különböző megoldásokat részesítenek előnyben.
Mégis, az eszperantó közmondások Fiedler által jelzett háttérbe szorulása, a beszélők általi csekély mértékű ismerete és használata jelenti-e az eszperantó frazeológia hanyatlását? – Úgy tűnik, ennek pontosan az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Az eszperantó frazeológiai egységek csupán egyetlen forrását jelentik a Proverbaro közmondásai. A nemzetközi nyelv kultúrájának alapjaiban zsidó-keresztény kultúrkörhöz köthető eredete magától értetődővé teszi, hogy a Bibliából és a görög-római mitológiából és kultúrából mind a mai napig szüntelen áramoljanak frazeológiai egységek a nyelvbe (például mano manon lavas – kéz kezet mos).
(Forrás: Wikimedia Commons / Jan Lievens (1607–1674))
Fiedler számos eszperantó sajtóterméket, rádióműsort, szépirodalmi alkotást, kongresszusi felszólalást és egyéb szóbeli megnyilatkozást vizsgálva arra a következtetésfe jutott, hogy mindemellett az egyes beszélők saját anyanyelvükből ad hoc jelleggel is átvesznek kész szerkezeteket, azokat eszperantósítva. A Monato című eszperantó folyóiratból például egy orosz szerző tollából származó mondatot idéz:
En 1867 Usono aĉetis de Rusio Alaskon por 7,2 milionoj da dolaroj. Multaj opiniis, ke tio estis mono ĵetita al la vento.
’1867-ben az Egyesült Államok 7,2 millió dollárért megvette Oroszországtól Alaszkát. Sokan úgy vélték, ez kidobott pénz.’
(Monato 4/96, p. 22.)
A dolog érdekessége a ĵeti monon al vento kifejezés, amely szó szerint ’pénzt dobni a szélbe’, ami megfelel az orosz бросать деньги на ветер kifejezésnek. Ilyen jelenségekre azonban kutatók már természetes nyelvekkel kapcsolatban is felhívták a figylemet.
Az anyanyelvből történő „kölcsönzés”, tükörfordítás hatalmas mennyisége az eszperantóban már csak azért is indokolható, s teszi ebből a szempontból is különösen egyedivé Zamenhof nyelvét, mert egyrészt – lévén az eszperantó a beszélők csaknem mindegyike esetében második, tanult nyelv – óhatatalanul az anyanyelv befolyásolta struktúrák alatt áll; másrészt az eszperantó – talán az angol kivételével sokkal inkább, mint bármely más természetes nyelv – egy valóban nemzetközi méretű nyelvi hatás alatt áll: beszélői számos kultúrkörből és anyanyelvből merítenek; mindenki leginkább a sajátjából.
(Forrás: Wikimedia Commons / Granville (Jean-Ignace-Isidore Gérard))
Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Fiedler hasonló frazeológiai importról számol be az ido és az interlingua esetében is – mindkettő mesterséges nyelv, melyek azonban az eszperantó népszerűségéhez és elterjedéséhez képest jóval szerényebb eredményeket tudnak felmutatni.
Ne krokodilu! – Ne krokodilkodj!
A zamenhofi örökség, az egyetemes kultúrkincsből való merítés és az egyéni, ad hoc megoldások mellett az eszperantó frazeológiai gazdagodásának további – és szempontunkból talán a legérdekesebb – forrását jelentik azok a belső keletkezésű szerkezetek, melyeknek megértéséhez és alkalmazásához ismerni kell az eszperantó szociokulturális hátterét. Ha például valaki eszperantóul eszperantó közegben megemlíti a fina venko ’végső győzelem’ kifejezést, kevéssé valószínű, hogy a jelenlevő eszperantisták közül bárki is elsőként például Herman Wouk Végső győzelem című kötetére asszociálna. A könyv és a szerző ugyan szintén egyfajta végső győzelemről beszél – a második világháború kapcsán. Ezzel szemben az eszperantó fina venko eszperantó szociokulturális hátteréből fakadóan azt a pillanatott hivatott jelölni, amikor Zamenhof nyelve a világ nagyobbik részén második, közvetítő nyelvvé válik.
Hasonlóan érdekesek a Ne krokodilu! – ’Ne krokodilkodj!’ kifejezéshez fogható sajátosan eszperantó frazeológiai megfogalmazások is. A kifejezésnek – ha az ember nincs birtokában a kellő eszperantó szociokulturális ismereteknek – önmagában természetesen semmi értelme nincs. Ha azonban rendelkezünk a megfelelő ismeretekkel, tudjuk, a krokodili ige jelentése ’eszperantó közegben két azonos anyanyelvű beszélő az eszperantó helyett saját anyanyelvét használja’. A Ne krokodilu! tehát valami ilyesmi: Csak eszperantóul!
(Forrás: Wikimedia Commons / Granville (Jean-Ignace-Isidore Gérard))
A sajátosan eszperantó világképet tükröző kifejezésnek valóságos családja alakult ki: aligatori ’aligátorkodik’: két, különböző nyelvű eszperantista közül az egyik a másik anyanyelvén beszél eszperantó helyett; kajmani ’kajmánkodik’: két, különböző nyelvű eszperantista egymással nem eszperantóul, nem egymás anyanyelvén, hanem olyan nyelven beszél, mely egyiküknek sem anyanyelve; lacerti ’gyíkkodik’ jelentheti, hogy különböző nyelvű eszperantisták egymás közt nem eszperantóul, hanem más mesterséges nyelven beszélnek, de azt is, hogy két, csak hasonló nyelven beszélő eszperantista (cseh, szlovák; olasz, spanyol) mindegyike saját anyanyelvén beszél az eszperantó helyett, bízván a nyelvek közti közelségből fakadó megértésben; gaviali ’gaviálkodik’ jelentése: eszperantóul beszélni akkor, amikor nem eszperantóul beszélők is jelen vannak, akiknek nyelvét egyébként beszéljük, de így kirekeszthetjük őket a társalgásból. Arról már nem is szólva, hogy ezek a kifejezések másodlagos jelentéseket is nyertek és nyerhetnek, ami jelentésük további finomodását idézi elő.
Láthatjuk, hogy az eszperantó frazeológia nagyon is élő rendszere – a zamenhofi alapokon, de azt jelentős mértékben meghaladva – napi szinten termeli ki magából az újabb és újabb frazeológiai egységeket, melyeknek eredete különböző ugyan, de sok közülük kizárólagosan eszperantó tulajdonságokkal rendelkezik.
Felhasznált irodalom
Baghy Gyula: Eszperantó nyelvkönyv. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968.
Bavant, Marc: Proverboj: uzoj kaj interpretoj
Fiedler, Sabine: Pri Esperanto-frazeologio. In: Esperantologio/Esperanto Studies 1, (1999), 48–51.
Fiedler, Sabine: A fraseoloxía do esperanto. In: Cadernos de Fraseoloxía Galega 12, 2010, 127–139.
Fiedler, Sabine: Phraseology in planned languages. In: Phraseologie/Phraseology. Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung. An International Handbook of Contemporary Research. 2. Halbband. Vol. 2., 779–788., de Gruyter, Berlin, 2007.