Gondatlan volt az MTA?
A magyar helyesírás szabályozásában számos elem kifogásolható, de azért nem biztos, hogy mindenről az MTA tehet. Vannak dolgok, melyek nem az ő hatáskörükbe tartoznak.
Vannak esetek, amikor valami nem jól van úgy, ahogy van. Ilyenkor elkezdjük keresni a felelőst. Megtalálni azonban nem mindig könnyű, és időnként azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy van-e?
Ilyen kérdést feszeget Péter nevű olvasónk is:
A nagy és kis kötőjel helyes használatát hogy lehet értékelni egy kézzel írt iskolai dolgozatban?
Ha már bevezette használatát az Akadémia, miért nem gondoskodott róla, hogy a magyar billentyűzeten minden trükk nélkül be lehessen pötyögni?
Végül: ki találta ki ezt a marhaságot és mi szükség van rá? A 19. században volt divat, hogy az idegen neveket lefordították (pl. Verne Gyula), de hogy egy repülőgép típusjele magyarul más legyen, mint angolul... (F–86 szemben az eredeti F-86-al).
Az első kérdés igen érdekes, nem tudjuk a választ. Nyilván vannak esetek, amikor nyilvánvaló, hogy a kötőjel hosszú, vagy nyilvánvaló, hogy nem az, de számos olyan eset is elképzelhető, amikor vitatható, melyikről van szó. Ráadásul más a helyzet, ha csak az egyik szerepel a szövegben, mint akkor, ha mind a kettő legalább egyszer egyértelműen azonosítható (ilyenkor van összehasonlítási alap). Ha a kettő összekeverhető, az sem feltétlenül helyesírási, sokkal inkább szépírásbeli (külalakbeli) kérdés, ugyanúgy, mint amikor nem világos, hogy az ı-n pont van-e, vagy vessző. Ha ilyen problémáink vannak, akkor legegyszerűbb, ha kézírásunkban tudatosan olyan jelölést vezetünk be, melyek jól megkülönböztethetőek (pl. az egyiket ferdén vagy kissé kunkorodó véggel írjuk, vagy a pont helyett karikát használunk.
Persze ez a kérdés nem csak akkor merül fel, ha kézzel írunk: lehetnek olyan betűkészletek, melyekben a különbség nem nyilvánvaló. Az ilyeneket jobb kerülni, ha a helyesírásnak jól megfelelő írásképre törekszünk.
A nagykötőjel az ötvenes években jelent meg a szabályzatban, ebben az időben még óriási ősszámítógépek sem voltak Magyarországon, nemhogy bárki arra gondolt volna, hogy fél évszázad múlva szinte minden otthonban és munkahelyen megtaláljuk őket. A könnyen gépelhető nagykötőjelről tehát nem az MTA-nak kellett volna gondoskodnia, hanem azoknak, akik a billentyűzetet szabványosították. Megjegyzendő azonban, hogy a számítógépes billentyűzetek előzményeként szolgáló írógép-billentyűzeten nemhogy nagykötőjel nem volt (ezt két, közvetlenül egymás után gépelt kiskötőjellel pótolták – a megoldás, bár kiszorulóban van, számítógépen ma is él), de í, ú és ű sem. Ez utóbbi ellen egyébként többen tiltakoztak, nyelvművelők ennek tulajdonították az [í], [ú] és [ű] kiszorulását, de legalábbis ingadozását is a beszédben. Ez persze így butaság, de tény, hogy a helyesírás elbizonytalanodásával járhatott, ha valaki túl sokat gépelt, ill. olvasott gépelt szöveget. A kései írógépeken, ha körülményesebben is, de ezeket is gépelni lehetett.
Az írógépeken egyébként nem volt 1 és 0 sem, helyettük az l-t és az O-t használták. A háztartások többségében azonban nem volt írógép sem. Az írógéppel kapcsolatos problémák leginkább az olyan alacsony számú kiadványoknál jelentkeztek, melyeknél a gépelt oldalakat sokszorosították. Ezeknél előfordult, hogy a hiányzó ékezeteket külön kézzel húzták be – természetesen még a sokszorosítás előtt. Természetesen az ilyen ügyekre az akadémiának nem volt ráhatása.
Péter azt is szeretné tudni, hogy „ki találta ki ezt a marhaságot”. Mint azt korábban megírtuk, a nagykötőjelet Benkő Loránd kezdeményezésére vezették be, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan milyen funkcióban javasolta Benkő, és mely funkciókat kapott mások javaslatára. A nagykötőjel megjelenése önmagában még nem biztos, hogy probléma, sőt, kifejezetten előnyös is lehetne. A jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a 15-20. oldalon azt jelentené, hogy ’valahol a 15. és 20. oldal között; kb. a15. és 20. oldal környékén’, míg a 15–20. oldalon azt, hogy ’a 15.-től a 20. oldalig’. Más kérdés, hogy a gyakorlatban ez mennyire érvényesül – tapasztalataink szerint jó helyesírók sem használják következetesen. (Az pedig tényleg minimum megmosolyognivaló, hogy eredetileg fordítva kellett használni őket.) Mindenesetre a helyesírás szabályozásáért az MTA osztályközi bizottsága felelős, mely nem a Nyelvtudományi Intézethez tartozik, hanem az akadémia különböző osztályai és intézetei küldenek bele tagokat. A bizottság neve és feladatköre az elmúlt évtizedek során többször változott, jelenleg a Magyar Nyelvi Bizottság nevet viseli.
Egyetértünk Péterrel abban, hogy az AkH 263. d) pontja valóban abszurd:
Nagykötőjelet használunk géptípusok stb. betű- vagy szó- és számjelzése között: T–34, TU–154; Szojuz–14, Apollo–11; stb.
Különösen abszurd ez azért, mert a szabály szerint az idegen elnevezéseket is át kell írni (eredeti nyelven a szabályzatban szereplő példákat is kiskötőjellel vagy külön kell írni: T-34, TU-154, Szojuz-14, Apollo 11). Ezt a szabályt a magyar nyelvhasználók feltehetőleg mindig figyelmen kívül hagyták, például a ZX81-et valószínűleg soha nem írta senki ZX–81-nek, a Commodore 64-et sem Commodore–64-nek, a Fiat 500-at sem Fiat–500-nak stb.
(Forrás: Wikimedia Commons / Mike Cattell / CC BY 2.0)
Szerencsére a nemsokára megjelenő új helyesírási szabályzatban ez a szabály már nem fog szerepelni – a nagykötőjelet azonban nem törölték, sőt újabb funkciókkal terhelték. Legalábbis ha a madarak igazat csiripelnek – az MTA ugyanis hivatalosan továbbra sem hajlandó közölni, mi változik a szabályzatban.
Ez az egész nagy kötőjelezés felvet sokkal mélyebb problémákat is. Kinek szól egyáltalán a szabályzat? Mert lehet, hogy az akadémia eredetileg nem otthonra és kisiskolásoknak szánta, hanem kiadóknak, sajtónak, tudományos életben, ahol publikáláskor rendelkezésre áll a félkvirtmínusz. Másrészt miért kell egy helyesírási szabályzatban tipográfiai szabályokról rendelkezni? Jobb lenne ezeket mellőzni, az állampolgárok nincsenek felkészülve ilyen finomságok kezelésére, ráadásul kézíráskor értelmetlen is alkalmazni.
Egyébként érteni vélem a szabályzat logikáját, eredetileg azért kötőjelezte a típusjelzéseket, hogy látszódjon: a név és a szám összetartozik. Azt viszont nem értem, hogy ehhez miért a nagykötőjelet választották, amely betűvel és számmal közvetlenül egybeírva oltári ocsmányul fest tipográfiailag. Valaki nagyonmagyartanárka találhatta ezt ki, mert épp olyanja volt aznap. Nagyon helyes, hogy ezeket az elavult agyrémek kikerülnek a szabályzatból.
„a ZX81-et valószínűleg soha nem írta senki ZX–81-nek, a Commodore 64-et sem Commodore–64-nek”
Ennek muszáj voltam utánanézni. Reprezentatív felmérésre nem vállalkoztam, csak felütöttem néhány korabeli művet, szerencsére elég sokat bedigitalizáltam. ZX–81 formát nem találtam, de külön és egyben egyaránt előfordul. A 64-es viszont előfordul Commodore-64 (diviz, rövid kötőjel) és Commodore–64 (félkvirtmínusz, hosszú kötőjel) formában egyaránt. Hasonlóképpen VIC20, VIC 20, VIC-20, VIC–20, HT1080Z, HT 1080Z és HT–1080Z, viszont a ZX Spectrumot csak külön írták.
Az MTA ott hibázott, hogy ha nincs ráhatásuk a számítógépiparra, akkor csak simán törölni kellett volna a hosszú kötőjelet.. Főleg hogy szinte senki nem használja, és kézírásban sem igazán értelmezhető... Grafikusként néhányszor találkoztam a dologgal kapott szövegnél, annyira fölöslegesnek és modorosnak tartom hogy simán átjavítottam rövidre...
"A jelenlegi szabályozás értelmében ugyanis a 15-20. oldalon azt jelentené, hogy ’valahol a 15. és 20. oldal között; kb. a15. és 20. oldal környékén’, míg a 15–20. oldalon azt, hogy ’a 15.-től a 20. oldalig’."
15-20. oldalon
15-20. oldalnál ?
@Karuso: Kérdés, hogy ezt mennyien tudják, figyelik. A Hajdú Péter és Domokos Péter által írt népszerű kézikönyvet pl. gyakran csak Hajdú–Domokosként emlegetik. Volt olyan egyetemi hallgató, aki úgy vélte, hogy Hajdú Domokos írta...
Vannak esetek, amikor egyértelműen szükséges. Pl. szerzők neve között: Hadrovics–Gáldi. Így ugyanis egyértelmű, hogy két személyről van szó.