Fel a fejjel! – bajban vagyunk
Az iskolai nyelvoktatás helyzete sokak szerint talán még romlott is. Szégyenkezés helyett teendőnk van, mégpedig az oktatáspolitikával elfogadtatni azt, hogy az eredményesség érdemi javításához, nem a problémák szőnyeg alá söprése, hanem az iskolai nyelvoktatási gyakorlat nagyon gyors tényszerű feltárása, a valós helyzettel való szakszerű szembenézés vezet el.
Az alábbi írás reakció Dohár Péter a nyesten nemrég megjelent Lehajtott fejjel című írására. A szerző, Rozgonyi Zoltán a Nyelvtudásért Egyesület elnöke.
Dohár Péternek egy dologban van igaza, de abban nagyon: „Éva néni Tinnyéről, aki a Balatonnál messzebb nem is vágyik” szerint biztosan nincs nagy baj a magyarok nyelvtudásával. Már ugye, ha nincs olyan unokája, aki pár év múlva érettségizik, mert akkor meg szerinte is van. Vagy lesz, akkor, mikor a felvételihez kérni fogják tőle a nyelvvizsgát.
Dohár Péter évtizedeken át sokat tett a magyarok nyelvtudásáért, és tehet továbbra is, ha mélabús dohogás helyett – hasonló alapossággal, ahogy angolóráját tervezi meg – az Eurobarométer őt irritáló számai mögé néz, és segít továbbgondolni mindazt, ami azokból kiolvasható, vagy mondjuk azokból az eredményekből, amiket az Oktatási Hivatal frissen közzétett általános iskolai nyelvi mérései mutatnak.
Az Eurobarométer felmérése valóban önbevalláson alapult, ezért valószínűleg nagyon pontatlan. De ebből nem feltétlenül az a szakmailag igényes következtetés, hogy akkor nem is kell foglalkozni vele, mint inkább az, hogy a megállapításait a helyükön kell kezelni.
Valóban nem túl értelmes kérdés, hogy a magyarok 35 vagy 42 százaléka beszél-e legalább egy idegen nyelvet, dohogás helyett én inkább azt kérdezném, hogy van-e az ilyen felmérésben mégis releváns infó (van). Például olyan, hogy a nyelvtudásban évtizedek óta kitartóan az utolsók közt vagyunk. Vagy például olyan, hogy a kvázi-többnyelvűség (meg gazdasági fejlettség) szempontjából velünk összevethető országokhoz (mondjuk Portugáliához, Olaszországhoz, Görögországhoz, Lengyelországhoz) képest hol állunk mi.
Dohár Péter abban biztosan téved, hogy a közeli nyelvek egyértelműen torzítanák a kimutatást, hiszen akkor például az általa éppen erre példaként hozott Portugália nem tanyázna velünk együtt kitartóan az utolsó három hely egyikén.
A felmérésben – mely messze többet vizsgál mint hogy „beszél-e ön legalább egy idegen nyelvet…” – valószínűleg azok az igazán elgondolkodtató adatok, amelyek arról szólnak, hogy országonként miért tartják fontosnak, indokoltnak a nyelvek ismeretét, illetve az, hogy ténylegesen mire is használják ezeket a nyelveket a hétköznapok során.
Még tartalmasabb kép kerekedik talán abból, ha emellett eltűnődünk az első alkalommal elvégzett 6. és 8. osztályos országos általános iskolai mérések eredményén, azon, hogy mekkorák a különbségek főváros és községek között például ennek adataiban.
Az „Éva néni Tinnyéről, aki a Balatonnál messzebb se…” példája helyett talán mégis több munícióval szolgálna azon gondolkodni, hogy a felsőfokú végzettségűek hol tartanak nyelvtudásban, és azon, hogy a Diplomamentő program ellenére a nyelvvizsgátlan (és így diplomátlan) végzettek száma idén is nőtt, hiába segített át pár ezer főt, a több mint 3 milliárd forintos program. Esetleg azon, hogy mi lesz a vidéki kisvárosi, falusi nyolcosztályos általános iskolát végzők továbbtanulási esélyeivel 2020 után annak fényében, amit az Oktatási Hivatal nyolcadikosok körében végzett, országos A2-es szintű felmérésének részletes adatai mutatnak.
Dohár Pétert régóta tisztelem és mélyen egyetértek vele abban, hogy szégyenkezni nincs okunk. Bajban viszont vagyunk, nem pár vitatható számadat miatt, hanem azért, mert a magyar iskolások szülei által legfontosabbnak ítélt készségek, tárgyak (idegen nyelv és informatika) oktatása riasztóan gyenge eredményességű.
5-10 éve még lehetett arról vitákat olvasni, hogy na de minek is kellene nekünk erőltetni a nyelvtudást, nyelvvizsgát, mikor a többségnek sose kell, “Balatonnál messzebb úgyse…”
Mostanra ezek a vélemények eltűntek a közbeszédből, és jó okkal, csak körül kell nézni. Az iskolai nyelvoktatás összes baja viszont maradt, sokak szerint a helyzet talán még romlott is. Szégyenkezés helyett tehát teendőnk van, mégpedig az oktatáspolitikával elfogadtatni azt, hogy az eredményesség érdemi javításához nem “Stratégiának” nevezett lázálmok papírra vetése, nem a problémák szőnyeg alá söprése, hanem az iskolai nyelvoktatási gyakorlat nagyon gyors tényszerű feltárása, a valós helyzettel való szakszerű szembenézés vezet el.
Ezzel a cikkel azért már nagyobb fokban értek egyet, mint a Dohár-félével. Egyedül a vége torzít, hogy nincs okunk szégyenkezni. De, van. Ugyanis lehet rossz a nyelvoktatás, de ott van az internettel ma már az egyéni nyelvtanulás lehetősége is, így a legtöbb embernél az önszorgalmon is múlik. Tudom, hogy szűklátókörűség saját példával jönni, de pl. nekem is csapnivaló nyelvtanáraim voltak, ha csak azt tanultam volna, amit a nyelvórákon tanítottak, én sem tudnék megszólalni vagy köszönni az egyik általam tanult nyelven sem. Sajnos a legtöbb honfitárs lusta ilyen tekintetben, élik a kis magyar életüket a magyar kulturális burokban, és nincs is rá igényük, hogy nyelveket beszéljenek. Még egy feliratos filmet vagy sorozatepizódot sem hajlandó a legtöbb ember megnézni, mert az milyen ciki, meg az úgy nem szórakozás, wtf.. Ha meg nyelvtanulásra is adják a fejüket, az is csak azért van, hogy az érettségihez, felvételihez, diplomához meglegyen a nyelvvizsga, és ilyenkor sem az a cél, hogy használható nyelvtudásuk legyen, hanem épp csak annyit tanulnak, hogy a nyelvvizsga meglegyen, utána már nem érdekes.
Mondjuk az angliai lengyelek még rosszabbak ennél is, persze ők nem Angliába, hanem Lengyelország II.-be jönnek ide ki haza, így az angolozás kizárva, mert mi a fenének az a mai világban, mikor minden lengyelül van, ja, várjunk csak, nem, mert jenkiül. Valóban feleslegesen terhelnék túl magukat szellemileg szegények.
Portugáliával való együttanyázásunk oka ugyanaz: a magasfokú funkcionális analfabétizmus, ami ott ráadásul még valódi analfabétizmussal is társul nagyon szegény vidékeken.
@Sultanus Constantinus: Sajnos ez igaz, de ezt a problémát nagyjából meg lehetne oldani azzal, ha jó könyvek lennének videóval, audióval, szájbarágós tanári kézikönyvvel, ami meg is magyarázza a megoldásokat és a tanári utasításokat is megadja. Járhatóbb és gyorsabb út, mint megpróbálni elérni, hogy a legokosabbak tanárnak menjenek.
@Szalakóta: Ez szerintem csak a 30 éve regnáló kommunikatív szemlélet helyi vadhajtására igaz. Értsd: makogjanak a gyerekek párban egymással olyasmiről, amiről nincs is véleményük, amihez nem rendelkeznek megfelelő szókinccsel. Tanár járjon körbe. Ha frontálisan történik, legyen megalázó is. Tanár éreztesse, hogy ciki, hogy valaki nem tud a génkezelt eperről beszélni. Így semmi esély az érettségire. Hangosan ismételni 50-en is lehet például.
Az osztálylétszámok növelése rontja a nyelvtanulás hatékonyságát. Mennyit beszélhet egy 10 fős csoportban egy gyerek az órán? És mennyit egy 20 fős csoportban?
Ahogy El Vaquero kommentelőtársam is szokta mondani, sok esetben még a tanár sem beszéli (jól) a nyelvet, aki tanítja, tisztelet a kivételnek: elvégzett egy hároméves gyenge tanárképzőt valahol egy vidéki kisvárosban, hogy legyen legalább egy diplomája, aztán elmegy nyelvtanárnak egy általános iskolába. És még én is kijavítom az angolját a középfokú nyelvvizsgámmal (és még úgy is, hogy régóta nem használtam a nyelvet). Ezek után mit várunk?