és a nyelvi sokszínűség megőrzéséről
Franciaországban
Értékeljük a szándékot
Franciaország ugyan elfogadta a kisebbségi vagy regionális nyelvek európai chartáját, de 1999 óta nem tudta ratifikálni azt. Az egyetlen hivatalos nyelv ugyanis a francia, és alkotmánymódosítra lenne szükség ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Mit lehet tehát tenni?
Korábban már írtunk arról, hogy az ország központosítottsága miatt sokáig igencsak rájárt a rúd Franciaországban a regionális és kisebbségi nyelvekre. A helyzetre jellemző, hogy 1951-ig, az úgynevezett Deixonne-törvény elfogadásáig kellett várni ahhoz, hogy tanítani lehessen a regionális nyelveket és a dialektusokat az iskolákban. Az átütő változásra azonban mindmáig várni kell...
A helyzet furcsaságát mi sem példázza jobban, mint az, hogy Franciaország ugyan 1999-ben aláírta a Kisebbségi vagy regionális nyelvek európai chartáját, de máig nem ratifikálta azt. Sőt, a charta 85 ajánlásából csak 39 végrehajtását vállalta, ami alig több, mint a csatlakozás feltételét jelentő minimum 35. A charta ratifikálása egyébként azért aggályos, mert bizonyos pontjai ellenkeznek a francia alkotmánnyal, amely kimondja, hogy az ország egyetlen hivatalos nyelve a francia. Továbbá, ha speciális jogköröket adnának egyes csoportoknak például a nyelvhasználat terén, az sértheti a köztársaság osztatlanságának és a francia nép egységességének elvét.
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
2013 tavaszán aztán Aurélie Filipetti kulturális és kommunikációs miniszter felkavarta az állóvizet: összehívott egy egyeztető bizottságot, amely azt a feladatot kapta, hogy felmérje a kisebbségi és regionális nyelvek helyzetét Franciaországban, valamint hogy dolgozzon ki javaslatokat a regionális nyelvek, és egyáltalán az ország nyelvi sokszínűségének megőrzésére. A bizottság négy hónap múlva, 2013. július 15-én elő is állt egy szakmai jelentéssel (Redéfinir une politique publique en faveur des langues régionales et de la pluralité linguistique interne – Új politika a regionális nyelvek és a nyelvi sokszínűség érdekében), és összességében arra jutott, amit eddig is sejtettünk: bár történtek előrelépések a charta 1999-es aláírása óta, a regionális és kisebbségi nyelvek még mindig visszaszorulóban vannak Franciaországban, továbbá alkotmánymódosítás nélkül nehéz a további lépések jogi kereteit megteremteni. A helyzet persze árnyaltabb ennél, lássuk, miért!
A mai helyzet
A jelentés tehát diplomatikusan fogalmaz, amikor azt mondja, hogy az eddigi lépések csak korlátozott eredményeket hoztak. Ennek persze nemcsak a nyelvpolitikai környezet az oka, hanem a mobilitás és a vegyes házasságok nagy száma is. Sok szülő ugyanis már nem adja tovább a gyerekkorában beszélt kisebbségi vagy regionális nyelvet a gyerekeinek. A megfigyelést a számok is alátámasztják: a franciák 26 százaléka beszélt gyermekkorában a francián kívül más nyelvet, de mára már ez az arány csupán 14 százalék körül van, azaz a többnyelvűeknek több mint a fele felnőtt korára csak a franciát tartja meg a mindennapi életében.
(Forrás: media.namx.org/)
A megoldás kidolgozását az is nehezíti, hogy Franciaország európai részén és az úgynevezett tengeren túli területeken összesen 75 nyelvet beszélnek (ebből 28-at Új-Kaledóniában), és mivel ezen nyelvek más és más státuszúak, a francia államnak is más a felelőssége a védelmükben, így különféle stratégiákat is kell kidolgoznia a megőrzésükre.
Vannak olyan nyelvek, amelyeket csak Franciaországban beszélnek, így ezekkel kapcsolatban a francia állam felelőssége óriási. Ilyen a breton, a korzikai és az okcitán. Kicsit más a helyzet az olyan nyelvek esetében, amelyeket egy határokon átívelő területen beszélnek, hiszen itt Franciaországnak együtt kell működnie más országokkal, főleg, ha azokban él több beszélő. Ilyen a Spanyolországban elterjedtebb baszk és katalán. Hasonló a helyzete a nyugati flamand nyelvjárásnak és az elzászinak, amelyek ugyan nem azonosak a hollanddal vagy a némettel, de a hollandiai vagy németországi nyelvpolitika is sokat tehet a megőrzésükért. Megint más a helyzet, ha az adott nyelv nem őshonos Franciaországban, de máshol államnyelv, így a kihalás veszélye kevésbé fenyegeti. Ilyen a lengyel, a portugál, az arab, a berber, a török, a vietnámi, a kínai, és egyes afrikai nyelvek. Végül pedig a legmostohább helyzetben az úgynevezett árva nyelvek vannak, amelyek nem őshonosak Franciaországban, de máshol sem ismerik el őket államnyelvként. Ilyen a jiddis, a zsidó-spanyol vagy ladino (a Spanyolországból a 15. században kiűzött szefárd zsidók nyelve), és – meglepő módon – a nyugati örmény, amelyet Örményország nem ismer el hivatalos nyelvként.
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
A jelentés szerint nyelvek közül a legjobb helyzetben a baszk és a korzikai, a legrosszabban az okcitán van. Problémát jelent az is, hogy nem minden nyelvből tehető a középfokú oktatásra feljogosító tanári vizsga, illetve a tanárok eloszlása gyakran véletlenszerű: van, ahol hiába lenne igény a szülők részéről, nem indul oktatás regionális nyelven, mert épp nincs tanár, vagy fordítva: tanár éppen lenne, de kereslet nincs hozzá.
De mit lehet tenni?
A jelentés általános és konkrét irányelveket is megfogalmaz. Fontos lenne például megismertetni az ország polgáraival a regionális nyelveket és tudatosítani bennük, hogy ezek nemzeti értéket képviselnek. Azaz fontos lenne, hogy ne legyen ciki valamilyen regionális nyelven vagy dialektusban megszólalni. A kisebbségi vagy a határmenti nyelvek beszélőit is bátorítani kell a nyelvük megőrzésére, hiszen a többnyelvű polgárok erősíthetik az országok közötti gazdasági és kulturális kapcsolatokat.
Helyi szinten ki kell állni amellett, hogy a regionális nyelvek megjelenjenek a helyi médiában, közlekedésben és közintézményekben. Minden nyelvről mihamarabb kell készülnie szótárnak, nyelvtannak és nyelvkönyvnek is. A neveket nem szabadna franciásítani, azaz ha egy a francia ábécében nem szereplő ékezet van bennük, azt meg kell hagyni.
Ami az oktatást illeti, el kell érni, hogy minden nyelvből lehessen tanári vizsgát tenni, továbbá tisztázni kell a regionális és az idegen nyelvek tanításának viszonyát. Ez több okból is fontos lenne: egyfelől, ha választani lehet közöttük, a jobb boldogulás reményében a gyerekek többsége az angolt választja, ez azonban nem lehet alternatívája a regionális nyelvnek. Lehetővé kell tehát tenni a háromnyelvű oktatást is, azaz hogy bizonyos intézményekben a francia mellett egy másik világnyelv és egy regionális nyelv legyen az oktatás nyelve. Másfelől azt is érdemes lenne tudatosítani és kihasználni, hogyha egy regionális vagy kisebbségi nyelv hasonlít egy idegen nyelvre, hiszen megkönnyítheti utána annak elsajátítását, például az elzászi a németét, a nyugati flamand a hollandét, vagy az arab dialektusok a klasszikus arabét.
(Forrás: superstock.com)
Konkrét lépésként a bizottság egy a regionális és kisebbségi nyelvek védelméről szóló nyelvtörvény elfogadását javasolja, ami nem járna alkotmánymódosítással, valamint ezt kiegészítenék egy Nyelvi Törvénykönyvvel (Code des langues), amelyben összefoglalnák a regionális nyelvekre vonatkozó törvényeket és normákat.
Hamarosan kiderül, hogy a gyakorlatba való átültetés is gyorsan fog-e menni...
Forrás
Vers une nouvelle politique publique en faveur des langues régionales?