Canetti megőrzött nyelve
A Spanyolországból való 1492-es kiűzetésük után a szefárd zsidók ladino nyelve évszázadokon át sikerrel állt ellen a nyelvcserének, nyelvvesztésnek és végső soron a nyelvhalálnak. A helyzet a 20. század során változott meg, a feléledő nemzeti nacionalizmusok és az antiszemitizmus, a rasszizmus következtében. Elias Canetti, az 1905-ben született és később német nyelven alkotó, irodalmi Nobel-díjassá vált író a ladinót és a szefárdok helyzetét ebben a történelmi pillanatban rögzíti számunkra „A megőrzött nyelv” című önéletrajzi írásában.
Cikkünk előző részében láthattuk, hogy az 1492-es kiűzetést követően a szefárdok nyelve hogyan marad fenn évszázadokig, milyen veszélyek fenyegetik a 20. századtól kezdve, s milyen esélyekkel néz a jövő kihívásai elé. A nyelv, mely a középkori spanyol dialektusain és részben az Ibériai-félsziget más neolatin nyelvein alapul, az évszázadok során azoktól elszigetelten és ezért eltérően is fejlődött tovább, így olyan vonásokat őrzött meg és olyan új jellegzetességeket szerzett, melyek nem jellemzőek a félsziget általunk ismert spanyol nyelvére. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Elias Canetti A megőrzött nyelv című kötetében példákat is találhatunk a nyelv 20. század elején jellemző állapotára.
A szefárdok az Oszmán Birodalomban
Korábban már láthattuk, hogy a szefárdok nyelvének évszázadokon át sikerrel történő megőrződéséhez nagyban hozzájárult az is, hogy környezetében nem volt csak egyetlen hivatalos nyelv, melyet az aktuális kormányzat ráerőltetett volna a nyelvi kisebbségekre és így a szefárdok nyelvére. A ladino az Oszmán Birodalom területén általában többnyelvű, városias közegben létezett, emiatt nem volt szükséges és célszerű lecserélni a sok közül épp egy másikra a ladinót. Canetti így ír e soknyelvű közegről:
Az Al-Duna menti Ruszcsuk, ahol születtem, gyerekszemmel csodálatos volt, és ha azt mondom, Bulgáriában van, nagyon hiányos képet adok róla, mert a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek népesítették be, egy napon akár hét-nyolc nyelvet is lehetett hallani. A többnyire vidékről jött bolgárokon kívül rengeteg török is élt ott, nekik saját városnegyedük volt, szomszédos a spanyol zsidók negyedével, a miénkkel. Voltak a városban görögök, albánok, örmények, cigányok is. A Duna túlsó partjáról románok jöttek át, dajkám, akire már nem emlékszem, szintén román asszony volt. És akadtak oroszok is.
(10. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / CC BY-SA 3.0)
Láthattuk, hogy az Oszmán Birodalom kínálta nyugalmas és békés lét szintén elősegítette a nyelv fennmaradását – az éppen függetlenedő Bulgária pedig még szintén hasonló feltételeket kínált:
A spanyol zsidók többsége még török állampolgár volt. A törökök alatt jól ment a soruk, jobban, mint a balkáni keresztény szlávoknak. De mert a spanyol zsidók között sok volt a jómódú kereskedőember, az új bolgár kormányzat is igyekezett jó viszonyt teremteni velük, és a hosszú ideig uralkodó Ferdinánd király a zsidók barátjának számított.
(11. oldal)
A Törökországhoz fűződő sajátos viszony a kötet későbbi oldalain is felbukkan. Canetti alig hatéves, amikor a család előbb Angliába költözik, majd 1913 és 1916 közt Bécsbe. 1915-ben, mikor még Románia semleges ország, de már javában zajlik az első világháború, a család meglátogatja Bulgáriát. Útban hazafelé, a román-bolgár határon azonban a román határőrök nem túl szívélyesek a családdal:
A román vámtisztviselők magatartását anyám azzal magyarázta, hogy török útlevéllel utazunk. A spanyol zsidók többsége megtartotta török állampolgárságát, valamiféle örökletes hűségből Törökország iránt, ahol mindig jól bántak velük. Anyám családja ellenben, amely eredetileg Livornóból származott, olasz védelem alatt állt, és olasz útlevelet használt. Anyám megjegyezte, hogy ha leánykori útlevelével, Arditti néven utazott volna, a románok nyilván másként bánnak vele. Állítólag kedvelik az olaszokat, mert a nyelvük is onnan ered. De legjobban a franciákat szeretik.
(137–138. oldal)
Spanyol gyökerek
Ahogy láttuk korábban, a zsidó-spanyol nyelvnek egészen a 20. század elejéig jelentős társadalmi és kommunikációs presztízse volt, ami szintén elősegítette a a nyelv fennmaradását. Arról, hogy a szefárdok a kisebbségi társadalom részeként mégis egyfajta kiváltságos helyzetben érezhették magukat, Canetti így ír:
A spanyol zsidók hovatartozása némiképp bonyolult dolog. Hívő zsidók voltak, a vallásközösség sokat jelentett nekik. Ez volt életük középpontjában, minden túlfűtöttség nélkül. Csakhogy különleges zsidóknak tekintették magukat, és ez spanyol hagyományaikkal függött össze. Az a spanyol nyelv, amelyet egymás között használtak, a kiűzetésük óta eltelt évszázadok során vajmi keveset változott. Néhány török szóval gyarapodott mindössze, de ezek felismerhetően török szavak maradtak, és csaknem mindig tudtak helyettük spanyol kifejezést. Spanyolok voltak az első dalok, amelyeket hallottam, énekeltek régi spanyol románcokat is, de a spanyol öntudatosság volt az, ami a gyermekre szinte ellenállhatatlan hatást gyakorolt. Naiv felfuvalkodottságukban lenézték a többi zsidót, a todesco kifejezés mérhetetlen megvetést tartalmazott, az askenázi, azaz német zsidót jelölték vele. Todescá-t feleségül venni elképzelhetetlen volt, és nem emlékszem egyetlen ilyen vegyes házasságra sem a ruszcsuki családokban [...].
(11. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Richard Andree (1835–1912) )
Az antiszemitizmus azonban (s ez a második világháború a szefárdok életét érintő egyik fő tanulsága is) nem tesz különbséget askenázi és szefárd között. Antiszemitizmussal azonban a fiatal Canetti csak Bécsben, 1913-1914 táján találkozik először, amikor osztálytársával, az askenázi Paul Kornfelddel ballagnak együtt hazafelé:
Egyszer, amikor hazafelé ballagtunk, egy kölyök csúfolódva ránk kiabált: „Zsidrákok!” Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. „Nem számít” – legyintett Kornfeld, akinek ezt sűrűn a fejéhez vágták, talán a feltűnő járása miatt. Engem még soha nem zsidózott le senki, ilyesmi sem Bulgáriában, sem Angliában nem volt szokás. Elmeséltem anyámnak, aki a szokott rátarti módján intézte el a dolgot: „Ez csak Kornfeldnek szólt. Rád nem vonatkozik.” Nem mintha vigasztalni akart volna. Egyszerűen nem vette magára a gúnynevet. Szerinte mi különbek voltunk, nevezetesen spanyol zsidók.
(108. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Ludwig Grillich (1856–1926))
Bécs híres – Hitler által a Mein Kampfban is név szerint megemlített és csodált – antiszemita (és magyarellenes) polgármestere az a Karl Lueger volt 1897 és 1910 között, akinek az alábbi mondást tulajdonítják: „Hogy ki a zsidó, én mondom meg”.
Canetti már a háború utáni Zürichben él, amikor az 1919-1921-es ott töltött iskolaéveiről saját spanyol identitásáról egy földrajzóra elmesélése kapcsán az alábbiakat jegyzi meg:
Dél-Amerikánál tartottunk, Schoch [a földrajztanár] a nagy térkép előtt állt, egyenként szólított ki bennünket, hogy mutassuk meg a folyókat és nevezzük is meg őket. Éppen rám került a sor, amikor az említendő folyók között a Rio Desaguadero is szerepelt. Helyesen mondtam ki a nevét, ami nem volt nagy művészet, hiszen gyerekkorom óta az agua (víz) szót hallottam jóformán a leggyakrabban. Schoch kijavított, mondván, hogy a folyó neve Rio Desagadero, az „u”-t itt nem szabad kiejteni. Én ragaszkodtam az „aguá”-hoz, mire megkérdezte, honnan tudom. Nem hagytam megingatni magam, én csak tudom, vágtam rá, utóvégre spanyol az anyanyelvem. Az egész osztály színe előtt vitatkoztunk, egyikünk sem engedett, dühös voltam, hogy nem akarja elismerni a spanyol nyelvhez való jogomat. Schoch kifejezéstelenül és mereven, de elszántabban, mint amilyennek valaha is láttam, egyre azt ismételgette: a folyó neve Rio Desagadero. Néhányszor még egymás fejéhez vágtuk a kétféle kiejtést, Schoch arca egyre merevebbé dermedt, ha nála lett volna a pálca, amellyel mutogattam, bizonyára rám csap vele. Végül támadt egy mentő ötlete, és ezzel küldött a helyemre: „Dél-Amerikában ezt másként ejtik ki.”
(305. oldal)
Bár az kétségtelen, hogy a dél-amerikai spanyol, a félszigeti spanyol és a ladino között számos különbség van fonetikai szempontból is, a tanár – ennél a pontnál – természetesen tévedett.
Canetti és az ő megőrzött anyanyelve
A soknyelvű közegben, de zsidó-spanyol identitással felnövő Canetti, aki életének első hat évét tölti csak Bulgáriában, de Nobel-díjas íróként már német nyelven alkot, így ír az anyanyelv és más nyelvek viszonyáról:
Szüleim egymással németül beszéltek, hogy én ne értsem. Velünk, gyerekekkel, az egész rokonsággal és a barátainkkal spanyolul beszéltek. Voltaképpen ez a kissé ódon veretű spanyol volt nálunk a köznapi nyelv, később is gyakran hallottam, és soha nem felejtettem el. A cselédlányok csak bolgárul tudtak, és alighanem főként tőlük tanultam meg én is bolgárul. De mivel bolgár iskolába soha nem jártam, és Ruszcsukot hatéves koromban elhagytam, hamarosan tökéletesen elfelejtettem. Korai gyermekéveim minden eseménye spanyolul vagy bolgárul zajlott le. Később nagyrészt németre fordultak át bennem. Csak a különösen drámai események, talán csak az emberölés meg a gyilkosság és a hasonló szörnyűségek maradtak meg spanyol nyelven, de ezek aztán nagyon pontosan és kitörölhetetlenül. Minden egyebet, tehát az emlékek zömét, kivált ami bolgár volt, mint például a mesék, németül őriztem meg.
Hogy ez pontosan hogy történt, nem tudom megmondani. Sejtelmem sincs, hogy ez vagy amaz mely időpontban, milyen alkalommal fordult át németre.
(17–18. oldal)
Elias Canetti 1981-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Legfontosabb írásai között meg kell említeni az alábbiakat: Káprázat, Tömeg és hatalom, A megőrzött nyelv, A hallás iskolája, A szemjáték, Marrákes hangjai, A túlélő.
Szerencsénkre rövid mondatok és néhány szó erejéig a könyvben Canetti anyanyelvén is olvashatunk olyan példákat, melyek remek képet adnak a 20. század elejének ladino nyelvéről. Ami a fonetikai sajátosságokat illeti, a szefárdok nyelvére is jellemző a szóvégi, hangsúlytalan helyzetben levő magánhangzók zártabbá válása; erre példát Arditti nagyapa szájából hallhatunk-olvashatunk. Egy alkalommal megkérdi az ifjú Eliast, melyik nagyapját szereti jobban, mire az – némi habozás után „mindkettőt egyformán” opcióval próbál meg kibújni a választás ódiuma alól. Erre Arditti nagyapa így szól:
„Fálsu!” – ’Csaló!’ A hangsúlyos á-t hosszan elnyújtotta, amitől a szó fenyegető, egyszersmind panaszos csengést kapott, máig is a fülemben van, mintha csak tegnap jártam volna nála látogatóban.
(28. oldal)
A ladino falsu a spanyol falso helyett áll. A névmások használata kapcsán is találunk példákat a spanyoltól való eltérésre. Egy helyen például Bucco bácsi, Canetti apjának legidősebb bátyja e szavakkal áldja meg a kis Eliast:
„Yo ti bendigo, Eliachicu, Amen!” „Megáldalak téged, kis Éliás, ámén!”
(22. oldal)
Egy másik helyen, amikor édesanyjával elmennek meglátogatni annak apját, Canetti Arditti nagyapját, a kis Elias anyja így szól saját apjához, Canetti nagyapjához:
„Li beso las manos, Señor Padre!” – mondta anyám. – „Csókolom a kezét, apámuram!”
(28. oldal)
A fenti két példában a ladino ti és li névmások a spanyol megfelelőik, te és le helyett állnak. De lexikai sajátosságokra is bukkanhat az olvasó:
„Volt egy lelkes, egyszersmind gyengéd szó, amelyet sűrűn hallottam: la butica. Így hívták a boltot, az üzletet, ahol nagyapám és fiai napjaikat töltötték.”
(13. oldal)
A bolt jelentésű spanyol tienda szó helyett a szefárdok nyelve sajátos, a spanyoltól különböző lexikai sajátosságként a katalán botiga szót is megőrizte. További lexikai sajátosság a mai spanyol mezquino (’zsugori, fösvény’) szó eredeti, arab(os) alakjában való megőrzése:
„Arditti nagyapa mizquin, vagyis zsugori, de erről egy szót se merészeljek szólni anyámnak.”
(29. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Pouget)
Török eredetű szóátvételre is találunk példát a kötetben, amikor szintén Arditti nagypapát látogatja meg a kis Eliás:
Egyetlen vigaszom a bagcsé, a ház mögött elterülő gyümölcsös- és rózsakert volt, ahova anyám ilyenkor bevitt.
(28. oldal)
Jól felismerhető itt a török kert jelentésű bahçe szó. Amikor pedig veszekedésre kerül sor a gyermek Elias és unokanővére, a szintén gyermek Laurica között, a vita olyannyira elfajul, hogy a pár éves Elias „baltát ragad”, s azt kiabálja: „Agora vo a matar a Laurica! Agora vo a matar a Laurica!” – „Most megölöm Lauricát! Most megölöm Lauricát!” – Az emberölés szerencsére elmarad, erkölcsi tanulsága is van a történetnek, de nyelvileg azért különösen érdekes a fenti mondat, mert az agora ’most’ szó egyrészt a mai spanyolban ahora (szemben a galego és portugál agora megfelelőjével), másrészt, ami szintén a galego és a portugál sajátja, de nem a mai spanyolé: a vo igealak. Ez nem más, mint az ir ’menni’ igének az egyes szám első személyű alakja, mely ige az ir+a+infinitivo szerkezetben a mai spanyolban a közeljövő (l. az angol going to+infinitive, a portugál ir+infinitivo vagy a francia aller+infinitive) kifejezésére szolgál. A spanyolban négy olyan ige van, mely a kijelentő mód jelen idejének egyes szám első személyében rendhagyó módon y-ra végződik és nem o-ra, ezek egyike a voy ’megyek’ (ladino vo), de ezek közül egyik sem kapja meg a ladinóban az y-t. Fenti mondat mai spanyol nyelven úgy lenne: Ahora voy a matar a Laurica!
A kötetben szereplő viszonylag kevés példa alapján is szép látleletét kapjuk a 20. század eleji ladino nyelvnek, mely annyi évszázadon át sikerrel fennmaradt, s mellyel kapcsolatban csak remélhetjük, hogy kiállja az idők további próbáját és képes megfelelni a modern kor kihívásainak.
Felhasznált irodalom
Elias Canetti: A megőrzött nyelv. Egy ifjúkor története. Európa, Budapest, 1982.
Elterné Czöndör Klára: A szefárd zsidók nyelve a történelem tükrében. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Piliscsaba, 2007.
Tisztelt Bulgaristan!
Köszönöm a – pozitív és negatív – kritikát. Nem kívánok minden egyes felvetésére külön reagálni, de azt hiszem, kissé félreértette a hozzászólásomat. Én egy kivétellel – melyet alább részletezni fogok – sehol nem állítottam, hogy a cikk ellentmond annak, amit leírtam, csupán pontosítottam néhány információval. Történetileg nem mindegy például (legalábbis szerintem), hogy egy adott nyelvi sajátosság egy másik dialektusból/nyelvből kerül-e a szóban forgó változatba, vagy pedig belső változás útján alakul ki/át, amely később megkülönböztető jeggyé válik más – konzervatívabb – dialektusoktól.
A "vo" (és társai: "do", "so", "estó") igealakkal kapcsolatban viszont eltérő véleményen vagyunk. Megítélésem szerint teljesen irreleváns ugyanis, hogy ezen alakok végére -y vagy -u félhangzó került-e, ettől még a ladino alak egyikhez sem fog közelebb állni: sem a portugál-galiciaihoz, sem a modern spanyolhoz. Ahogy a modern spanyolban ezek végéhez -y járult (amely a nyelvtörténészek szerint az hay > ha y [< habet ibi] analógiájára jött létre), a portugál-galiciaiban -u, ami éppúgy nem vezethető vissza az eredeti latin igealakokra (vado, do, sum, sto). Bizonyára a portugálban is valamelyik ige volt ezek közül a meghatározó, s annak analógiájára ragozódik így a másik három E/1. alakja. A latin "vado" alakból elvileg levezethető a "vou" (vado > vao > vau > vou, vö. [au] > [ou]: pl. auru(m) > ouro), de nem tudom, hogy így történt-e.
A neolatin nyelvekkel foglalkozó kötetek szenvedélyes gyűjtőjeként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a cikkben idézett mindkét kötet (Canetti: A megőrzött nyelv és Elterné Czöndör Klára: A szefárd zsidók nyelve a történelem tükrében) a birtokomban van. El Mexicano – kinek munkásságát nem lehet nem értékelni –felvetései alapján néhány dolognak utána is néztem.
El Mexicano (aki saját bevallása szerint eléggé szívügyének érzi a spanyol nyelvről szóló témákat) első felvetésével kapcsolatban Elterné Czöndör Klára kötetének 82-83. oldalán ezt írja: „a rendelkezésre álló szefárd forrásanyagok alapján a nyelv fő jellegzetességeit a következőképpen foglalhatjuk össze:
• a zsidó-spanyol nyelv alapjait elsősorban a XV. század végi és a XVI. század eleji kasztíliai-andalúz nyelvváltozat adja, vagyis az Antonio Nebrija híres Gramática de la lengua castellana című művében leírt preklasszikus kasztíliai nyelv, bizonyos archaikus jelenségek megőrzésével a nyelv fonetikai, morfoszintaktikai és lexikai szintjén;
• a nyelv más ibér-román, nem kasztíliai (katalán, aragóniai, leóni, portugál, galíciai stb.), valamint francia és olasz elemeket is tartalmaz”
A kötet 90. oldalán ezt olvashatjuk: „A zsidó-spanyol nyelvben a hispán, nem kaszítliai nyelvi elemek előfordulása a kiűzöttek különböző (földrajzi) származási helyével magyarázható. Köztük nemcsak kasztíliaiak és andalúzok voltak, hanem Katalónia, Valencia, Aragónia, a régi Leóni Királyság, Asturia, Galícia és Portugália szülöttei is, akik ugyan elfogadták a kasztíliai-andalúz nyelvi normát, de a különféle félszigeti dialektusokból és nyelvekből is átvettek számos elemet.”
El Mexicano azon állítása, hogy a középkori „castellano medieval” közelebb állt a félsziget többi neolatin nyelvváltozatához, minden kétséget kizárólag helytálló – a cikkben megfogalmazott állítás ugyanakkor vélhetően nem mond ellent annak, amit a téma szakértő szerzője, Elterné Czöndör Klára állít.
2) El Mexicano (aki saját bevallása szerint eléggé szívügyének érzi a spanyol nyelvről szóló témákat) második felvetésével kapcsolatban Elterné Czöndör Klára kötetének 90. oldalán ezt olvashatjuk (a szefárd nyelv leírása, a nem kasztíliai eredetű nyelv vonások felsorolása kapcsán): „Ugyancsak dialektális, leóni nyelvi jelenségnek tekinthetjük az o és e magánhangzók hangsúlytalan vagy szóvégi helyzetben felső nyelvállásúvá, zárt magánhangzóvá válását (> u/i) az Oszmán Birodalomban a szefárd nyelv nyugati változatát beszélők körében, elsősorban a bukaresti és a boszniai dialektusban: comis ’comes’, persiguir ’perseguir’, gatu ’gato’, peru ’pero’. Ez a jelenség az északi ibér-román dialektusokban fordul elő, Astúriában, Aragóniában, Leónban, Galíciában, valamint Portugáliában és Katalónia egyes területein.” Ez kísértetiesen összecseng El Mexicano saját állításával: „Mindazonáltal lehet, hogy mint elszigetelt jelenség, igaz, de ez esetben ugyanez elmondható a spanyol nyelvjárásokról is.” Hogy Canetti nyelvemlékei mennyiben „elszigetelt jelenségek”, nem tudhatom, de Elterné, a fenti cikk és El Mexicano utóbbi észrevétele közt nem látok ellentmondást, ha pedig csak a hozzászólás kedvéért szól hozzá az ember, azt is megértem.
Nem voltam rest, megnéztem Canetti a cikkben is szereplő (a falsu ’falso’ példát idéző) szövegrészletének eredeti német változatát: „Falsu- Falscher!, wobei er den starken Ton auf dem a lange hinauszog, das Wort klang drohend und klagend zugleich, ich habe es im Ohr, als wäre ich gestern bei ihm zu Besuch gewesen.” (Elias Canetti: Die gerettete Zunge. Fischer Taschenbuch Verlag, 1979, 26. oldal). Úgy tűnik tehát, hogy a cikk szerzője által idézett, Canetti által használt szefárd nyelvben – amelyről nem mellesleg a cikk szólni hivatott! – a cikk nem állít valótlant akkor, amikor ezt olvassuk: „Ami a fonetikai sajátosságokat illeti, a szefárdok nyelvére is jellemző a szóvégi, hangsúlytalan helyzetben levő magánhangzók zártabbá válása” – összhangban egyébként Elterné Czöndör Klára megfogalmazásával. Lehet, hogy a Canetti-család ruszei/ruszcsuki nyelvváltozata már a szefárd bukaresti dialektusa? Lehet, hogy nem, de Canetti mégis úgy írta le, ahogy leírta? Lehet, hogy Canetti téved persze saját nyelvi emlékeit illetően, bár az is lehet, hogy mégis létező jelenségről van szó annak ellenére, hogy El Mexicano még soha nem figyelte meg ezt a jelenséget, bár már meghallgatott jó néhányszor ladino hangfelvételeket.
3) El Mexicano (aki saját bevallása szerint eléggé szívügyének érzi a spanyol nyelvről szóló témákat) harmadik felvetésével kapcsolatban az értő olvasásra szeretném felhívni a figyelmet: lehet, hogy én nem értek magyarul, de a cikkben nem olvasható az, hogy a ladino agora a portugál-gallego agorából származik. Nem látok ellentmondást a cikkben ennél a pontnál leírtakkal kapcsolatban El Mexicano azon állításával, hogy az agora-ahora hogyan alakult a spanyolban. Mintha döbbenetes hasonlóságot vélnék felfedezni a cikk elején szereplő mondat mondanivalója – melyet El Mexicano részben idézett és kritizált, ld. első pont – és El Mexicano saját, óspanyol agora és modern spanyol ahora kapcsán tett megjegyzése közt: „A nyelv, mely a középkori spanyol dialektusain és részben az Ibériai-félsziget más neolatin nyelvein alapul, az évszázadok során azoktól elszigetelten és ezért eltérően is fejlődött tovább, így olyan vonásokat őrzött meg és olyan új jellegzetességeket szerzett, melyek nem jellemzőek a félsziget általunk ismert spanyol nyelvére.” Ha jól értem, agora megmaradt a szefárdban, a mai spanyolban nem.
Fel kell hívnom El Mexicano figyelmét azonban Elterné Czöndör Klára kötetének 91. oldalára, ahol ezt olvashatjuk: „A portugál és a gallego nyelv hasonlósága következtében gyakran nehézségekbe ütközik a nyelvbe átkerült szavak eredetének pontos meghatározása. Ezek közé tartozik például ainda ’aún’. A portugál eredetű szavak között olyanokat is találhatunk, amelyek a modern spanyol nyelvből teljesen hiányoznak: alfinete ’alfiler’, amanya, amnanya ’mañana’. Más szavaknál diftongizációs különbségeket találunk: grego ’griego’, ken ’quien’.” – Úgy fest, kifejezetten portugál-gallego szavak viszont igenis vannak a szefárdban.
4) El Mexicano (aki saját bevallása szerint eléggé szívügyének érzi a spanyol nyelvről szóló témákat) negyedik felvetésével kapcsolatban – némi neolatin nyelvismerettel a hátam mögött – szintén kétségeim vannak, hogy a hozzászólások vajon csak azért születnek, hogy hozzászóljunk, ignorálva a leírt szöveg összefüggéseit, vagy tényleg érdemi hozzászólások. Hajlok inkább arra, hogy előbbiről van szó.
El Mexicano úgy tesz, mintha nem értené a problémát, nem tudna magyarul (vagy spanyolul), vagy nem tanult volna neolatin összehasonlító nyelvészetet.
Számomra a bekezdés további mondataiból – és nem mellesleg El Mexicano hozzászólásából – kiderül, a ladino és a portugál-gallego sajátossága (s ennyiben ’sajátja’ a vo alak mindegyiknek, a mai spanyollal szemben), hogy míg minden rendes igének az egyes szám első személye ezen nyelvekben (kijelentő mód, jelen idő) nem y-ra végződik, a modern spanyolban van négy olyan ige, mely y-ra végződik – szemben a ladinóval, a portugállal, a gallegóval, ahol nincsenek y végű igék – s ez utóbbi y bizony ismét olyan fejlemény, mely a szefárdok 1492-es kiűzetése után azok nyelvében már nem is következett be.
A ’menni’ ige egyes szám első személyű alakja (kijelentő mód, jelen idő) természetesen a ladino-portugál-gallego vonalon mind helyesírásban (vo – vou), mind kiejtésben különbözik (s erre maga El Mexicano is utal [vou~bou]!), ez igaz. (Mellesleg szerencse, hogy Canetti a saját ladino alakjait nem héber vagy arab betűkkel adta vissza, mert El Mexicano talán még abba is belekötne, mondván, ez végképp nem azonos a portugál vou latin betűs alakjával.)
El Mexicanónak kár azonban úgy tennie, neolatin ismerettel a birtokában, mint aki nem látja, nem akarja látni, hogy ebben az esetben a lényegi különbség ladino-gallego-portugál-óspanyol és a mai spanyol között – mely különbséget Canetti idézett sorai tökéletesen visszaadnak – hogy (s itt idézném ismét Elterné Czöndör Klárát, könyvének 87. oldaláról, a fenti szefárd nyelvi sajátosság kapcsán): „Hangsúlyos –o-ra végződő óspanyol igealakok (do, so, vo, estó) [állnak] a modern spanyol nyelvben használt ’doy’, ’soy’, ’voy’, ’estoy’ helyett.” Bizonyára El Mexicano is belátja, a cikk nem állít valótlant, amikor különbséget tesz a ladino vo (s El Mexicano pontosító megjegyzésének legyen hála: a portugál vou) valamint a spanyol voy között, ugyanakkor párhuzamot von a portugál és a ladino között ugyanezen ige ugyanezen alakja kapcsán: a gallego-portugál-óspanyol-ladino ’sajátja’ ugyanis – a cikkben foglaltak alapján – az, hogy nincs ott az a bizonyos y, mely csak a modern spanyol sajátja.
5) El Mexicano további hozzászólása azonban – s ez vonatkozik a cikk első részéhez fűzött értékes kommentjére is – nem más, mint önreklám. Mély tisztelettel adózunk El Mexicano munkásságának, ám ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy El Mexicano bejegyzése megtételéig minden valószínűség szerint nem olvasta Canetti említett kötetét, hiszen akkor tudná, hogy azok a szefárd nyelvi sajátosságok, melyek hiányát ő kifogásolja a nyest.hu cikkében, nem szerepelnek Canetti említett kötetében. Ilyen példákat sajnos Canetti nem írt le. A fenti cikk arra vállakozik, amit ígér: példákat talál a Canetti által ismert és beszélt szefárd nyelvre A megőrzött nyelv c. kötetében. Ha El Mexicano hiányolja ezeket a sajátosságokat, azért van – mert ilyenre példák a könyvben nincsenek. Canetti németül írta művét, s csak néhány szefárd példát hozott, pár mondat az egész. Az igaz, hogy a cikk szerzője így sem említette mindet (vélhetőleg a limitált keretek miatt): „Manzanicas coloradas, las que vienen de Stambol” – írja Canetti könyvének 26. oldalán, tökéletes példáját adva az –ico, –ica kicsinítő képző aktív használatának a szefárdban.
6) GBR szakértő hozzászólásához pedig csupán annyi megjegyzés: minden tiszteletünk El Mexicano blogon kifejtett ismeretterjesztő tevékenységével kapcsolatban, mellyel természetesen a fenti cikk versenyre sem kelhet, hiszen más a (vállalt és deklarált) célja: Canetti alapján bemutatni azt, ahogy a szefárd nyelv és annak helyzete a 20. század elején kinézhetett Ruszéban/Ruszcsukban (és Canetti fejében). Nem törekedhet és nem is törekszik a nyelv egészének bemutatására – még olyan teljességgel sem, ahogy azt El Mexicano teszi. Ám az is lehet, hogy ebben a cikkben is van olyasmi – pl. Canettivel kapcsolatban – amiről El Mexicano, a kérdés kiváló ismerője hallgat idézett blogbejegyzésében.
De ha GBR nem El Mexicano blogbejegyzése alapján, hanem magyar nyelven monografikus szinten próbál betekintés nyerni a nyelvbe, próbálkozzon meg Elterné Czöndör Klára könyvének olvasásával. Ha ezzel meglesz, talán azt is belátja, hogy „a kulonbseg szakszeruseg tekinteteben elkepeszto, -de az utobbi javara” – (idézet GBR-től). Kurt Vonneguttal szólva: így megy ez. Más műfaj, más fókusz, más szempontok, más feladat. A kákán is lehet csomót kereseni, de minek. UI: mélységes sajnálattal állapítjuk meg ugyanakkor, hogy El Mexicano munkássága sajnos – szemben Elterné Czöndör Klára monográfiájával – nem szerepel a fenti cikk felhasznált irodalmában. Annak ellenére sem, hogy esetleg El Mexicano maga úgy véli, mindenki El Mexicano köpönyegéből bújt ki – ahogy a fenti cikk első részéhez írt értékes bejegyzésében írta: „Talán véletlen, hogy egy hétre azután jelenik meg itt egy ilyen cikk, miután én írtam a ladinóról a blogomban? Egyébként ajánlom mindenkinek a bejegyzést, aki erről a nyelvváltozatról akar olvasni részletesebben [„Ez itt a reklám helye, ez itt a reklám helye.”]: elmexicano2010.blogspot.com/2013/08/ladino-mumifikalodott-15-szazadi”.
Hajrá, nyest.hu, hajrá, El Mexicano!
Hat igen, ahhoz kepest, hogy ez egy nyelveszeti portal cikke, nyelveszekkel, a lentebb belinkelt cikk pedig "csak" egy "nyelveszkedo" bloge, a kulonbseg szakszeruseg tekinteteben elkepeszto, -de az utobbi javara!!!
Akit erdekel a ladino, annak en is ajanlom a cikket.
Mivel eléggé szívügyemnek érzem a spanyol nyelvről szóló témákat, néhány apróságot pontosítanék.
1. „A nyelv, mely a középkori spanyol dialektusain és részben az Ibériai-félsziget más neolatin nyelvein alapul [...]”
Itt inkább arról van szó egészen pontosan, hogy a középkori spanyol (castellano medieval) állt még közelebb a félsziget többi újlatin nyelvváltozatához, mint a modern spanyol (español contemporáneo), nem pedig arról, hogy a ladino a spanyolon kívül más nyelvváltozatokon is „alapulna”, és ez okozza a _mai állapotában_ azt, hogy vannak a többi nyelvváltozattal is közös vonásai.
2. „Ami a fonetikai sajátosságokat illeti, a szefárdok nyelvére is jellemző a szóvégi, hangsúlytalan helyzetben levő magánhangzók zártabbá válása”
Én ilyet még soha nem figyeltem meg, pedig már hallottam jó néhányszor ladino hangfelvételt. Mindazonáltal lehet, hogy mint elszigetelt jelenség, igaz, de ez esetben ugyanez elmondható a spanyol nyelvjárásokról is.
3. „de nyelvileg azért különösen érdekes a fenti mondat, mert az agora ’most’ szó egyrészt a mai spanyolban ahora (szemben a galego és portugál agora megfelelőjével).”
Természetesen itt sem arról van szó, hogy portugál-gallegóból származna a ladinoban az agora, hanem arról, hogy az óspanyolban is még agora volt, hiszen ez a latin hac hora 'ebben az órában' folytatása. Mivel a modern spanyolban a -g- kiesett, a helyesírás visszatette a latin hora h-ját.
4. „másrészt, ami szintén a galego és a portugál sajátja, de nem a mai spanyolé: a vo igealak.”
Ebben viszont téved a szerző. A portugálban és a galiciaiban ugyanis "vou" [vou~bou] a megfelelő alak, tehát a "vo" alak egyiknek sem sajátja, sem a portugál-galiciainak, sem a modern spanyolnak, hanem az óspanyolnak.
Ugyanakkor a legfontosabb jellemzőkről, amelyek a mai spanyoltól megkülönböztetik, nem szól a cikk (pl. a /z/, /zs/ megőrzése a mai spanyol /x/ helyett, az n- > m- változás /o/ és /ue/ előtt stb. stb.). Akit ez a része is érdekelne, ajánlom ezt a cikket: elmexicano2010.blogspot.com/2013/08/ladino-mumifikalodott-15-szazadi