Ágaskodó nemzeti öntudat

Neolatin irodalmi műveket és neolatin országokat gendernyelvészeti szempontból vizsgáló sorozatunk második darabjában a Nobel-díjas spanyol szerző, Camilo José Cela egyik vidám kis áldokumentarista írásával foglalkozunk.

Sorozatunk első darabjában láthattuk, hogy a portugál Almeida Faria rövid, A hódító című művében hogyan kénytelen szembesülni a kicsiny – de persze világhódításra termett – Portugália egyetlen „hímnemű országként” azzal, hogy bizony nem ő fogja megváltani a világot, és még csak nem is ő az, aki diktál. Nehezen bár, de fel kell vállalnia azt a szerepet, melyet korunkban a történelem rá mér – ahogy ezt teszi a kötet egyik főhőse, Sebestyén is, aki a nők meghódítójának szerepéből apránként átkerül azok kiszolgálójának szerepébe.

Az alábbiakban a spanyol Camilo José Cela írásán keresztül azt vesszük szemügyre, hogy a nemiség, a maszkulinitás és a spanyol nemzettudat hogyan is viszonyulnak egymáshoz a szerző kritikus szemében. Cela rövid művének címe látványosan hosszú, tükrözve tárgyának nagyságát: Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette.

Spanyolország büszkesége

Hogy a 2002-ben elhunyt, munkásságáért a spanyol királytól nemesi rangot kapott, 1989-ben Nobel-díjjal is jutalmazott Cela José Cela (1916–2002) számos irodalmi díjjal jutalmazott szerző, akadémikus, olyan meghatározó művek írója, mint A méhkas, Pascual Duarte családja, Szélmalom és az Utazás Alcarriába. Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstettecímű írásából azonos címmel 1979-ben rendezett filmet Ramón Fernández. A filmben – az áldokumentarizmus hitelesítése kedvéért – maga Camilo José Cela is szerepel. nem ezért a kis írásáért kapta a rangokat, talán nem kérdés. De akár ezért is kaphatta volna…

A hihetetlenül gazdag és magával ragadó nyelvezetű kis írás az archidonai bájdorong s némiképp plasztikus megfogalmazással: a spanyol machismo oszlopának botránya és a körülötte kialakult vihar, az általa gerjesztett hazafias hevület elbeszélése. A tudomány, a spanyol tudományos akadémia és a költészet képviselői mondják el véleményüket a tárgykörben – egyfajta áldokumentarista szemszögből. De miről is szól a mű?

Cela 1977-ben megjelent – de az áldokumentumok szerint 1972 körül játszódó – írása görbe tükröt mutat a Franco tábornok által képviselt, s vélhetőleg a caudillo halálával együtt 1975-ben örökre sírba szállt „egységes, nagy és szabad” Spanyolország (España – una, grande, libre) katolikus-nacionalista ideáljának. A szerző ebben a kis írásában ugyanis a spanyol nemzeti nagyságot és annak megtestesülését a hit és a nemzet elvont kategóriái helyett egy andalúz fiatalember méretes, ám ugyanakkor nagyon is kézzelfogható falloszában fedezi fel:

A dolog Archidonában történt, nem messze a híres Szerelmesek Sziklájától. Egy párocska – nincs tudomásom róla, hogy formálisan jegyesek lettek volna – gyönyörködve és elmerülten nézett egy zenés filmet a moziban. A zene vagy a látvány, úgy látszik, némiképp izgató lehetett, mert a lányt, vallomása szerint – maga sem tudja, miért –, hirtelen ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy a fiú testének legérzékenyebb szervét a kezébe vegye. A szemlátomást együttérző és odaadó lelkületű ifjú egyetlen mozdulattal sem szegült ellene bájos felebarátja vehemens vágyainak. Hagyta, hadd bibirkéljen rajta a lány, nem gondolt azzal, milyen következményekkel járhat ez az önfeledt és felelőtlen játszadozás.

(13–14. oldal)

 

A váratlan esemény – A csinovnyik halálának egyfajta antitéziseként – hatalmas botrányt provokál, és talán még nagyobb dicsőséget szerez hősünknek Archidonában:

...amikor a fürge kis kéz a kéj csúcsára röpítette, vesszeje oly bőséggel és oly erővel lövellte ki férfiasságát, hogy inkább egy pezsgősüveghez, ha nem éppen egy izlandi gejzírhez volt hasonlatos.

A mögöttük ülő sorokban, de még a leghátsó sorban ülő nézők is döbbenten tapasztalták, hogy jupiteri, bár nem éppen aranyból való eső zuhog rájuk. Szabályos záporként hullott az égi manna, mintha sohasem akarna elállni. Valaki, azonosítván a csapadékot, dühös ordításban tört ki, trágár jelzőkkel halmozva el az illetőt, aki ezt a terméket ily ipari mértékben produkálta.

(14. oldal)

Dicső múlt, kevésbé dicső jelen

Franco Spanyolországában, mely az elmúlt évszázadok dicső történelmét követően Európa és a világ történelmének peremvidékére szorult, nehéz olyan szimbólumot találni, olyan kapaszkodót, melybe fogódzkodva a megroppant nemzeti öntudat visszanyerheti egykori nagyságát. Az áldokumentarista Cela maga ír így az archidonai esetről egy 1972-re datált – nyilván áldokumentumnak minősülő – levelében:

Áldott legyen a Mindenható Isten, amiért megengedte, hogy ilyen prekonciliáns fütykösöknek és özönvízszerű magömléseiknek kortársaik legyünk! Ámen. Éljen Spanyolország! Mily nagyok is azok a nemzetek, melyeknek kemény farkú fiait nemi károkozásért ítélik el!

(17. oldal)

Spanyolország – a 15. századi expanziót és a 16-17. századi aranykort követően – fokozatos hanyatlásnak indul, a napóleoni háborúk eredményeként és azokat követően elveszíti amerikai gyarmatai nagy részét, 1898-ban maradék tengerentúli birtokainak döntő többségét. A 20. században szerencsésen kimarad mindkét világháborúból, ám 1936 és 1939 közt egy mindennél véresebb polgárháborúba sodródik, majd 1975-re végképp megszűnik gyarmati hatalomnak lenni. A permanens hanyatlás mellett a Franco-rendszer egységes, nagy és szabad Spanyolországáról beszélni ugyancsak felemás és némiképp talán bizarr dolog is. A leleményes Cela – aki a polgárháború idején maga is Franco oldalán állt, ám később elfordult a rezsimtől – az andalúz férfierőben véli megtalálni a nemzet nagyságának szimbólumát:

Fel lehetne állítani a tiszteletére gránitkőből egy emlékoszlopot, legömbölyített tetején egy lámpással – ez lenne az archidonai falloszfárosz –, melyet egészen az afrikai partokról látni lehetne; kiadhatnánk képeslapokat róla készült fényképekkel, és gyárthatnánk gallérra kitűzhető kis fütyiket; végül nem ártana belefoglalni ennek a dicsőséges férfierőnek a megszemlélését a külföldieknek szervezett nyári kurzusok programjába is.

(18. oldal)

 

Magától értetődik, hogy innentől kezdve az egész spanyol nemzet kiáll a nemzeti egység új keletű és nagy formátumú szimbóluma mellett – az irodalom terén szonett születik a nemzeti nagyság megtestesítőjéhez:

Nemes dorong, szférák vidor lakója, 

ha nap felé mered göcsörtös ágad
s odvában tengermély öröm ha támad,
makkján az ég, tökén a föld a bója.

Ma láttuk baszdühöd – az Isten óvja! –,
a párzó tigris is csudálta vágyad;
ma megmutattad, mily özönnel árad
a spermaágyú bő muníciója.

Te csapra vert fasz, Archidona álma,
ki szende polgárok nyakába öntöd,
mit torkodból előfröccsenni láttam,

ó, büszkeségünk, halld: tiéd a pálma,
nincs fasz (csak lágyfekély ne bántsa bőröd!)
tehozzád fogható a nagyvilágban.

(19. oldal)

A nemzeti nagyság (ál)tudományos magyarázata

Mivel másra nem lehet büszke e nemzet, muszáj az archidonai esetet bevezetni – immár tudományosan is – a köztudatba és a nagy nemzeteket megillető helyére:

Nekünk pedig nagy tudományos elégtétel lenne, hogy mi írtuk le először azt a szindrómát, amely hamarosan az „orgasmus hipertonicus archidonensis” néven fog bevonulni a nemzetközi tudományos irodalomba.

(35–36. oldal)

 

A spanyol hazafiság új – és természetesen tökéltesen komolytalan – szimbóluma az andalúz machismo világméretű megnyilvánulása lesz. Ha már más nem áll rendelkezésre, az a bizonyos szerv mindig kéznél van:

Mint spanyol és mint hazafi, hálásan köszönöm nemes lelkű diagnózisát a hispán fasz izomzatáról, mely országunk büszkesége és az idegenek tüköre.

(37. oldal)

A dolog szürrealitását csak növeli, ha a nemzeti nagyságot kilóra és centivel lehet mérni: ennek tanúsága a kötethez csatlakozó – tökéletesen áldokumentarista – milliméterpapíron ábrázolt és arányos képe az archidonai bájdorongnak:

Ön azt írja, hogy ez az oly igen egyedi példány erekcióban és lehúzott fitymával eléri a 42 cm-es hosszúságot, és hogy a tövénél 85, a fejénél pedig 76 mm az átmérője.

(44. oldal)

Szonettkoszorú a nemzeti nagysághoz

Mit neki a gyarmatok, a világhatalom elvesztése? Mit neki a polgárháború utáni nyomor? Mit neki a harmadik világi szerep? – Ha övé Archidona bájdorongja, Spanyolország büszkén dacol a világgal:

Lőccsé dagadt tag, ádáz hímtag-attak,
égig ragadtak, lám, a hév tirádák
a nagy Camilo tizennégy során át,
s belőled vérbő félistent faragtak!

[...]

Helytállni kész fasz! Ellenség hiába
emelne rád kezet: egy andalúznak
a bátorsága sosem száll inába.

(51–52. oldal)

Az ármánykodás, a világ ellenzése, a nemtetszés sem árthat és törheti le a nemzet újonnan megtalált és felélesztett nagyságát:

Elmarasztalt fasz, kit álnok
bírák értek cifra tetten,
mit kell most farkadszegetten,
mint kivert kutya, kiállnod!
Mégis, légy ezerszer áldott,
hispán slaugunk! Egy parázna, pajkos női kéz ha rázna,
te volnál megint az éke,
hős hazánknak büszkesége –
s Archidonia újra ázna.

(53. oldal)

 

Cela humoros és groteszk, a nemzeti öntömjénezést és a machismo enyhén kétes értékrendjét a végletekig kigúnyoló írásából csak az derül ki: a nemzeti nagyság kézzelfogható valósága ugyancsak bizonytalan és erősen vitatható dolog. Vajon a spanyol nemzeti nagyság sem az Escorialban, a történelem- és irodalomkönyvek lapjain, a Pradóban vagy egyebütt, hanem egy isten háta mögötti kis andalúz falu elsötétített előadótermében, egy archidonai fiatalember nadrágjában keresendő? Aligha:

Beszélik, egy pöcs lenn Archidonában
titkon, de eltökélve, kőkeményen
felállt egy mozi hűvös szegletében,
s fejét magasra szegte nagy vidáman.

Egy értő női kéz fontolva, lágyan
fogdosta-rázta – ó, maroknyi éden! –,
s ő feljebb hágott, mint a hold az égen:
a Tibidabo lett Barcelonában.

De mert a tűzzel játszani veszélyes,
az ágyúcső elsült, s a rendre éhes
nézők sorában szörnyű rendet vágott;

s egy hölgynek, kit alkalmatlan időben,
s kívülről kettyintettek meg (de bőven),
ondolált haja ondóleltre váltott.

(54–55. oldal)

Almeida Faria és Camilo José Cela írásai tökéletes önkritikái a portugál és a spanyol nemzeti nagyság, a dicső múlt és a még dicsőbb jövő gondolatába révedő politikai-eszmei tébolynak. Egyúttal görbe tükrei is az ottani maszkulin társadalmaknak. Csak abban reménykedhetünk, hogy a Kárpátok szent bércei közé is leszáll a mértéktartás, és segít megtalálni e – a portugálokéhoz és a spanyolokéhoz fogható – világnemzet önkritikus, de annál helyesebb énképét.

Felhasznált irodalom

Camilo José Cela: Az archidonai bájdorong páratlan és dicsőséges hőstette. Európa, Budapest, 1991

Kapcsolódó tartalmak:

• Kis ország nagy múlttal jár
• Autonomie pentru Ardeal?
  Autonómiát Erdélynek?
• Felül a (magyar) gálya, s alul a víznek (román) árja...
• „Férfi a tantervben, nő a tanteremben”

Hasonló tartalmak:

• NIR: A Nemzeti Impotencia Rendszere
• A megőrzött nyelv elvesztése
• A szótár nem szexista,
  a szótár nem rasszista
• 9/11 – emlékezés katalán módra
• A jövő nyelve

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)