A jövő nyelve
Jókai A jövő század regénye című 1872 és 1874 közt megjelent regényében – számos más érdekesség mellett – a jövő (a 20.) század nyelvi helyzetének is szentel némi figyelmet. E 700 oldalas regény és hihetetlenül sokrétű ötletfolyam hömpölygéséből az alábbiakban megkíséreljük megragadni azokat a részeket, melyek a Jókai által elképzelt 20. század világot jellemzik.
Az 1952-ben kezdődő történet szerint az Osztrák-Magyar Monarchia súlypontja Budapestre tolódott. Az uralkodó dinasztia még mindig a Habsburg, de már például az uralkodót II. Árpádnak nevezik – az időközben szentté avatott honfoglaló Árpád fejedelem után, akinek saját templomot is emeltek a székesfővárosban.
Kis szószedet Jókai olvasásához
- inclangorium: csengő;
- in recognitionem iuris dominalis: a jogszokást felülvizsgálva, pontosan: az úri (birtoklási) jog elismeréseként;
- cercle: az uralkodó (vagy főrangúak) beszélgetése valamely fogadásra meghívottakkal;
- sacratissima Maiestas Apostolica: szentséges Apostoli Fenség;
- homiletika: egyházi ékesszólás.
A világ képe ekkor – Jókai korának egyfajta leképeződéseként – a 19. század utolsó évtizedeinek képét tükrözi. Létezik már Németország, Olaszország; a Balkán nagy része azonban még a szultán fősége alatt él – Bosznia-Hercegovina is török tartomány. Afrika civilizálatlan kontinens, Dél-Amerika és Ausztrália egyfajta terra incognita; az Egyesült Államok feltörekvőben. A világ – és így a Monarchia nagy ellensége – Oroszország, ahol a Romanovok trónfosztása (!) után egy nihilista rezsim rendezkedik be, mely minden emberi értéket tagad.
Így szinte természetes, hogy a 20. század közepén ki is tör a háború Oroszország és a Monarchia között. Az első (világ)háború a budapesti békével ér véget 1963-ban, majd 10 év látszatbéke után 1973-ban kitör a második (világ)háború. Ennek végével kerül sor az európai Oroszország területén a Romanovok restaurációjára, s a világ teljes és utópisztikus átalakulására – melyben természetesen egy székely szombatosnak és találmányainak is óriási szerepe van. Mielőtt azonban a pozitív utópia nyelvi helyzetét vennénk szemügyre, szembesüljünk Jókai negatív víziójával is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Leopold Horowitz)
Negatív utópia
Jókai regényében a 20. század közepének Osztrák-Magyar Monarchiája olyan jellegzetességekkel is bír, melyek vélhetőleg Jókai korában a dualisztikus monarchia hétköznapjaira is rányomták bélyegüket. Hallgassuk meg a szerzőt a pénzügyminiszter és a kis-, külön- és rendkívüli adók kapcsán kifejtett álláspontjáról – a Monarchia költségvetési egyensúlyának rendezése és helyrebillentése érdekében.
A pénzügyminiszter [...] flegmatikus ember, hosszú, száraz testalkattal, s beszéd közben burnótot szokott színi.
[...]
Rettenetes hidegvérrel adta elő, hogy őfelsége egyesült monarchiáinak pénzügyei a legszomorúbb látványt mutatják. Az adók rosszul folynak be; a vámjövedelem egyre csökken a sűrű csempészet miatt [...]. Kölcsönt az állam semmi áron sem kap már sem az angol, sem a német piacokon; a nemzeti bank sem előlegezhet [...].
Törülni kell a kiadásokból, mert az egész direkt adót elnyeli már az államadósságok kamatja. [...] Ellenben van szerencséje több új törvényjavaslatot beterjeszteni, amik pénzt hoznak be; már vannak is hozzá tartozó konzorciumok: 1. Az agglegényi adó: 30 éven túl levő nőtlen férfiakra kivetendő. 2. Születési adó: minden újszülöttől fizetendő; olyankor különben is nagy örömben vannak a szülők. 3. Iskolaadó: először azokra kivetendő, akik iskolába nem járnak, hogy miért nem járnak; másodszor azokra, akik járnak, mivelhogy tanulnak valamit. 4. Zeneadó. Fizetendő minden zongorától, kintornától, hegedűtől, ami a magánosok birtokában van.
(28–29. oldal)
Az ad hoc adóztatás, ötletelés kormányszinten megjelenő és elrettentő képe bontakozik itt ki előttünk – vélhetőleg mindez a szerző saját korának negatív megítélését tükrözi. Adópolitika, állam és állampolgár viszonyáról, a sorozatban hozott törvényekről Jókai az alábbiakban foglalja össze korának a 20. század közepére kivetített keserű tapasztalatát:
Ahol az államfő milliókat suvaszt el: ott a „félkézkalmár” garasokat csal, s a pásztor csikót, tinót lop, s egyforma joga van hozzá. A kormány meglopja a polgárt, s a polgár meglopja az államot. Ez a szövetség. Ott az „én, te, ő” egy circulus vitiosus ; „te meglopsz engem; én meglopom őtet; ő aztán lopjon meg téged!” Ez azon államokban jelszó, ahol mindent el lehet venni, ha egy furfangos paragrafus és a hatalom megvan hozzá.”
(486. oldal)
Lopni és lopni hagyni – olyan negatív utópia ez, melyben az állam nem társ, hanem tolvaj az állampolgár szemében. A parlament – mely természetesen Jókai 20. századának közepén is két házzal bír – éppen soros elnöke kezében hatalmas erő összpontosul annak érdekében, hogy rendet tartson és szétvágjon a rendbontó, az Országgyűlés méltóságát megsértő képviselők közt:
„Ha a gyűlés tűzbe jön, egyetlen jeladás az elnök inclangoriuma által elég a lármát elnémítani; mert ha nem elég, akkor a másik percben már az elnök a padozat alá ereszti le a lármázókat. Inkább megfogadják a figyelmeztetést.
(163. oldal)
A rendetlenkedő képviselők fizikai eltávolítása – mechanikus eszközökkel – rendet tesz a Tisztelt Házban. Csak egyetérteni tudunk Arany János A fülemile című költeményének végén megfogalmazott „őszinte” megkönnyebbülésével: „Milyen szép dolog, hogy már ma / Nem történik ilyes lárma [...]”. A „lárma”, a vita – mely a kor felfogásában különösen jellemző a nőkre – rányomja bélyegét a nők parlamenti képviseletére is a Jókai által elképzelt 20. században is…
(Forrás: Wikimedia Commons / Maurice / CC BY 2.0)
Nők a parlamentben
Ha már a vasszigorral rendet tartani kénytelen mindenkori házelnök a zajongó – férfi – képviselők megrendszabályozására szélsőséges eszközök alkalmazására kárhoztatik, akkor nem meglepő, hogy a női emancipáció és parlamenti képviselet kapcsán Jókai még visszafogottabb optimizmussal nyilatkozik:
Amint az országgyűlés a múlt század végén kimondta a nők egyenjogúsítását, azóta a pesti női klubok, in recognitionem juris dominalis, minden országgyűlésre megválasztanak valahol egy nőt képviselőnek, s az ott ül a jobb centrum első padjában. Legszorgalmasabban jelenlevő, legtöbbször felszólaló, legtöbbet jegyző tagja az országgyűlésnek. Ez védi a női jogokat. Egynél többet azért nem választanak meg, nehogy ellentmondjanak egymásnak. Így legalább a női részen el van kerülve az átkos pártszakadás.
Természetesen női gyorsírók és női reporterek is vannak már az országgyűlésen; de még mindig csak kivételképpen, valamint női doktorok, medicinae et juris, sőt női tanárok és első folyamodású bírák is. Ez mind nem eléggé megtisztult fogalom még. Kell rá az utolsó ötven év a régi rossz világból, hogy egészen megülepedjék. A nőegyenjogúsítás még csak must; édes, de nem isszuk, míg kétszer le nem lesz fejtve.
(163. oldal)
A női egyenjogúság tehát a Jókai-regény lapjain csak részben, pro forma valósult meg a 20. század közepére. A soknemzetiségű Monarchiában (és ezen belül a Magyar Királyságban) mi a helyzet a nemzetiségek önállósodásával? Erre a legjobb példát Lengyelország kérdése adja a regény lapjain.
(Forrás: Wikimedia Commons / Halibutt / GNU-FDL 1.2)
Hol legyenek Lengyelország határai?
1872-74-ben, midőn Jókai e regényét megjelenteti, Lengyelország csupán történelmi és földrajzi fogalom, de nem politikai realitás. Az első orosz-osztrák-magyar háború végén zajló béketárgyalások folyamán (a regény szerint tehát a 20. század második felében már) szóba kerül Lengyelország restaurálása. A Galíciát is birtokló Monarchia és a Kongresszusi Lengyelországot uraló Oroszország szempontjából is kényes kérdést feszeget itt Jókai:
...minő Lengyelországot akarnak ők helyreállítani? Az I. Boleslaw alattit-e, mely Cseh- és Morvaországot és a magyar felvidéket magában foglalta, de azért csak 4000 □ mérföldnyi területe volt? Vagy Sobiesky Lengyelországát, mely 18,500 □ mérföldre terjedt, s a szepesi 16 várost is bírta? Vagy az első felosztás utáni Lengyelországot, melynek 13,500 □ mérfölde maradt? Vagy az utolsó felosztás előtti Lengyelországot 40000 □ mérfölddel? Miféle tartományok összességét foglalják azok magukban? Németország is kieressze-e a maga lengyel tartományait, hogy az egész egy darabban legyen, s ha nem ereszti, ki vegye el tőle? Ausztria is odaadja-e hozzá Galíciát? Meddig terjedjenek annak a határai? Belekerüljön-e abba Vörös- és Fekete-Oroszország s a litván öt vajdaságból alakult Fehér-Oroszország is?
(363. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / неизвестен)
Ha a soknemzetiségű Monarchiában a nemzetiségek kérdése – pusztán a lengyelség példája alapján – ily nehéz kérdés, joggal merül fel a szerző fantáziájában is a kérdés: mily nyelveken beszélnek a 20. század közepén a királyi udvarban és a parlamentáris keretek közt.
A király beszéde a jövő században
Őfelsége Habsburg II. Árpád protokolláris teendőinek ellátása során – ami a nyelvhasználatot illeti – valóságos nyelvzseniként meglehetősen sokoldalúnak mutatkozik:
...öt órakor diplomáciai ebéd és cercle, negyven különböző rendű és rangú embernek hétféle európai, két ázsiai élő, azonkívül latin és ógörög holt nyelven való megszólítása...
(21. oldal)
Ichor: az olimposzi istenek vére (illetve az abban levő aranyszínű anyag), mely a halandókra halálos. A hyalichor előtagja a görög ’üveg’ szóra megy vissza.
Ahogy látjuk, Európa élő és holt nyelvei abszolút többségben vannak a világ többi részével szemben. A holt nyelvek jelenléte (mondhatnánk: primátusa) a regény egész vonulatán elkíséri az olvasót. Csoda-e ilyen körülmények közt, hogy az egyik sajtótermék neve (Astrapé), a regény főhősének, Tatrangi Dávidnak „találmánya”, a bűvös hatvanötödik elem (ichor) és a belőle készült törhetetlen üveg (hyalichor) nevei mind a görögből jönnek? Az sem titok persze, hogy a bűvös hatvanötödik elem egyik korai lelőhelye nem más, mint a székelyföldi Gyilkos-tó... Az ógörög mellett a latin is fontos szerepet kap: a regény során az egyik fontos kérdés az egyházak és szerzetesrendek ügyeinek rendezése; ennek kapcsán az uralkodó latinul nyilatkozik:
„Johannes”, a bíbornok áldornagy tartá a beszédet a „sacratissima Majestas Apostolicához” klasszikus latin nyelven, mely ekként kezdődött:
„Ultimum refugium fidelium...” (A hívek utolsó menedéke...)
[...]
A nagyszerű homiletikai remeket a királynak is viszonozni kellett. Ő maga készíté beszédét; nem is mutatta senkinek. Egy nagy papírlapra volt az leírva fejedelmi szokás szerint, arról olvasá fel. Itt van az egész:
„Quod Deus vult, fiet.” [...] „Amit Isten akar, az meglesz.”
(183. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Őfelsége II. Árpád – ahogy azt láttuk – nem csupán a klasszikus nyelveket bírja:
...mindenkinek a saját nyelvén kellett válaszolnia, az időben a francia nyelv diplomáciai általánossága a nemzetiségi elv érvényre jutása által meg levén szüntetve: tehát spanyolul, angolul, franciául, németül, románul, olaszul, szerbül, görögül és törökül (az orosz nincs közötte, hogy miért nincs, azt majd megtudjuk később): ebből látható, hogy a magyar királynak 1952-ben annyi nyelvészeti ismerettel kell bírnia, mint az összes tudós akadémiának en masse.
(22. oldal)
Hogy az orosz miért is nincs II. Árpád protokolláris nyelvei közt, a jövő század regényében leírt első és második (világ)háború történetének elmeséléséből derül ki. A „nemzetiségi elv érvényre jutása” azonban még nem teljes: hogy csak néhány példát említsünk, szó sincs itt még bolgárról, norvégről, finnről... – Ehhez képest hogyan ír Jókai a 20. század parlamentjének nyelvi állapotáról? Újabb fejlemények tapasztalhatóak a parlamenti nyelvhasználat terén:
Tizenkét elnök van. Mindegyik két óra hosszat praesideál. Hat elnök a magyar szónoklatok számára, melyek reggeli 8 órától esti 8-ig tartanak, a másik hat a német, tót, román, orosz, cirill- és latinbetűs délszláv szónokok számára, ez utóbbiak képesített külön gyorsírászati osztályokkal. (Miután sem egy elnöktől, sem egy gyorsírótól nem lehet azt kívánni, hogy az országban egyenjogúsított nyelvek mindegyikét tökéletesen értse.)
(161. oldal)
A Jókai által elképzelt soknyelvű világ egyre sokszínűbbé válik.
Az első 20. századi orosz-osztrák-magyar háborút követően a regény lapjain olyan változások indulnak el a világ egészében, melyek – a végtelen sokszínűség mellett – annak egységesülése felé is mutatnak. Mi történik a nyelvvel, a nyelvekkel? Hogyan látja Jókai a 20. század egyetemes nyelvét?
A jövő század írása
Mivel a regény az első világméretekben is igazán sikeres mesterséges nyelv, a volapük (1879) és az azt követő eszperantó (1887) megjelenése előtt született, nem csodálkozhatunk, hogy Jókai nem is inkább általánosan beszélt, hanem általánosan írt nyelvben látja a jövőt. Ennek oka részben a már említett „nemzetiségi elv érvényre jutása”:
Azt, hogy az emberek egy nyelven beszéljenek, ha eddig meg nem érte a világ, ezután már éppen nem érheti meg. Minden életképes nemzet igyekszik irodalmát kifejteni, s ezáltal a nemzetiségek olyan alakuláson mennek át, minő a folyó anyagnak jegecülése; a fluidumokat még lehetett eggyékeverni, de a cristallumokat ki egyesítheti más cristallumokkal?
Hanem ahelyett létrejönnek a „világírás” betűjegyei, miket az üzletvilág a kerek földön mindenütt sajátjának fogad el, s a közös írást mindenki egyforma könnyűséggel olvassa a saját nyelvén, a kínai éppúgy, mint az indogermán, a semita, az urálaltáji vagy a magyar.
Már a múlt században több százra mentek azok a betűjegyek, miket minden európai nép egyformán olvasott.
Először itt a kilenc arab számjegy, azután a hónapok tizenkét jelvénye.
(436. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Ernst Ravenstein (1834–1913))
A regényben ezt követően (A világnyelv és betűi című részben) Jókai felsorol néhány olyan jelet, melyek szerinte egyetemesen használatosak az írásban.
Íme száznyolcvan olyan jegy, amit már a XIX. században használtak nyelvkülönbség nélkül, s amiknek legnagyobb részét minden tanult ember ismerte, s a nyomtatásban nem akadt fenn rajta.
(439. oldal)
Ezt kibővítve születik meg az a paszigráfia, univerzális írásrendszer, melyet a 20. század Jókai által elképzelt világában az emberiség – saját legfőbb üdvére – egyetemesen használ.
Ez általános írás még közelebb hozta a külön népfajokat egymáshoz, voltak hírlapok, egészen e világírás jegyeivel nyomtatva.
[...]
S az egymással oly könnyen és oly folytonosan érintkező népek tudtak egymáson segíteni nagy bajaikban; egyiknél könnyebbült a munka, a másik fölébredt tespedéséből; bőségüket egymásnak kölcsön tudták adni; eltanulták egymás előnyeit.
(440. oldal)
A világnyelv tehát voltaképp világírás – a világbéke, melynek létrehozásában a magyarságnak a regény lapjain óriási szerepe van, nyelvileg tehát erre épül. A folytatásban az is kiderül, hogyan látja Jókai a 20. század magyar őstörténet-kutatását, mi a helyzet a keletre szakadt magyarokkal és mi köze mindehhez a Kincső névnek?
Felhasznált irodalom
Jókai Mór: A jövő század regénye. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993.
@mederi: Ki van ez már találva régen, szvsz már Jókai is ismerte, és onnan kölcsönözte a pisztolyokat. Pasigraphiának hívják az eljárást, akit érdekel, Ráth-Véghnél elolvashatja.
És Jókai szelleme hangosan felröhög, amikor ezt a hírt olvassa a XXI. század magyar parlamenti bohózatáról. Erre még ő sem gondolt: hvg.hu/itthon/20131204_parlament_uj_hazszabaly
Jókaival nagyon egyet értek, amelyet a cikk idéz:
"..létrejönnek a „világírás” betűjegyei, miket az üzletvilág a kerek földön mindenütt sajátjának fogad el, s a közös írást mindenki egyforma könnyűséggel olvassa a saját nyelvén, a kínai éppúgy, mint az indogermán, a semita, az urálaltáji vagy a magyar."
Talán valamiféle egyszerüsített nemzetközi "kínai tipusú" írásjel rendszer (mindenki a saját anyanyelvén tudja értelmezni)és "nemzetközi siket jelrendszer", ami a nemzetközi írásjelekkel összhangban van, megoldhatná azt, hogy a sokszínű anyanyelvek is fennmaradhassanak..:)