Jókai 20. százada

A jövő század magyar kolosszusa

Sorozatunk előző részeiben láthattuk, hogyan ábrázolja Jókai „A jövő század regénye” című művében az általa elképzelt 20. század világának és benne Magyarországnak a helyzetét. A regényből azt is megtudhatjuk, hogyan alakult a titokzatos, keletre szakadt magyar népelemek kalandos és regényes őstörténete. Az alábbiakban az is kiderül, a regényben miért is olyan különösen fontosak ezek a keleti magyarok.

Horváth Krisztián | 2013. december 6.

Jókai 1872 és 1874 közt írt műve, A jövő század regénye számos tekintetben saját korának erős kritikája (ahogy azt cikksorozatunk első részében is láthattuk), ugyanakkor megfogalmazódik benne – az egyetemes világbéke jegyében – a szerző saját korának magyarságát érintő megújulás igénye is. A magyarság e megújulásnak két alappilére van, s meglepő (?) módon, ezek egyike sem a 20. század Jókai által elképzelt Magyarországán található. A jövő század regényének Magyarországa – melyet Jókai annyira bírál – voltaképp csak emberanyagként szolgál a jövőt átalakító új magyarság számára; innen származik Tatrangi Dávid, a székely szombatos is, aki az általa felfedezett hatvanötödik elemmel, az ichorral és a belőle készített új anyaggal, a hyalichorral átalakítja az univerzumot és benne Magyarországot és a magyarságot is.

Jókai regényében az első orosz-osztrák-magyar háborút követő fegyverszünetet követően Tatrangi Dávidot mintegy kétszázezer magyar katonával együtt deportálják a Duna-deltába, ahol megalapítja az Otthon nevű államot. Ez a leendő magyarság és az azon alapuló világbéke egyik leendő oszlopa. Otthon állam egyfajta részvényköztársaság. Igazi kapitalista, technokrata állam, mely létének első 10 éve alatt már nemcsak a Duna-deltát, de a világ kereskedelmét és magát a világot is jelentősen átalakítja. Otthon állam azonban – nyersanyagbázisai kimerülésével – újabb erőforrások után néz: Tatrangi Dávid, ahogy azt sorozatunk előző részében láthattuk, így bukkan a Pamírba szakadt keleti magyarságra. Az alábbiakban a keleti magyarságot vesszük szemügyre Jókai szemüvegén keresztül.

A Duna-delta 1867-ben – itt jön létre az „Otthon” állama
(Forrás: Wikimedia Commons / Heinrich Kiepert (1818–1899))

A keleti magyarság társadalma

Sorozatunk előző részében láthattuk, hogy a tatárjárás elől a keleti magyarság Tana vezér vezetésével elmenekül még keletebbre, a Pamír hegyei közé. E terület tehát a keleti honfoglalás történelmi pillanatában éppen lakatlan volt. De milyenek is hódítói?

Most megkapta ősi települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek: rabonbánok, és „kádárok”, kik a rendet fenntartják, s a „perest oldók”, kik bíráskodnak, s a pereket elintézik, ős szokás, nem írott törvény szerint, kiknél nincs papi rend, nincs pozitív vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zúgásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek életet ad. Alirumnáik a szüzek, kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mitológiájuk csak a természet jelenségeiből áll; tündéreik vannak a „bábabukrában” (mit mi szivárványnak hívunk), a „Nemerében”, mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigyeknek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak „hopichér”, jót várnak a lidérctől, őrizkednek a megrontó „kiszétől” s „vahortul”; ereklyéül tartogatják a „kádári kardot”, mely égből esett, vasból készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásukat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik Göncölnek, Cséplőnek, Kaszásnak, Ökörhajtónak, Aranytyúknak, Szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belőle. Aki akarja hinni, hiszi, aki nem hiszi, nem égetik meg érte. Aki áldozni kíván, odamehet, aki nem kíván, otthon maradhat. Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak a dalait utána éneklik, s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról fiúra.

(525–526. oldal)

A Pamír, hol Tana vezér népe lelt új hazára
(Forrás: Wikimedia Commons / Bourrichon)

Vélhetőleg Jókai saját kora Magyarországával szemben egyfajta pozitív utópiával ábrázolja a tiszta és érintetlen, idealizált társadalmat, mely a keleti magyar államot jellemzi:

„Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt minden ember, s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fenntarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a kádárokat, kik a belbékét fenntartották s a horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a napvágást az égből esett karddal. Vezérválasztáskor még dívott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozókehelybe csorgatták, s ez volt az eskü pecsétje.

Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező pajzsról, elbujdosott a Khokonoor-hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hírül adták a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet.

(533. oldal)

A pamíri magyarok elszigeteltsége Jókai regényes fantáziájában nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tana vezér népe megőrizte paradicsomi állapotát:

Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden kínai, minden mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt az ősi eredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádásról az ésszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép, Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, „Damasek” isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a „tűzhalmok” a „Runa” tiszteletére, kit a „Béke” istennőjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték „Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének”, de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szűnt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögtől. Voltak hagyományaik a „vízi hüvelény”-ről, a fanyűvő, vasgyúró óriásoktól, hüvelyknyi Pilinkóról, de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mítosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tűzkutaknál, tűzhányóknál, s áldozattevő papjaikat nevezték gyuláknak, táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csakúgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellők, firének, ha férjhez mentek, megszűntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arcuk összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a „kisze” – „kokós” bűbájos hírébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatizmus betege soha.

(532–533. oldal)

Paradicsomi állapotok uralkodnak a jövő század regényes őstörténetében a Pamír hegyei közt
(Forrás: Wikimedia Commons / Brian Harrington Spier / CC BY-SA 2.0)

Ha az itteni nép nem a fanatizmus betege, érthető, hogy az itteni magyar nem farkasa a másik itteni magyarnak. Sőt:

Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekszenek a népek, ami még nagyobb csoda. A Himalája és Karakorum-hegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének, s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársában tisztelni az Isten képét. A Láma-imádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.

(528. oldal)

Hogy kapcsolható azonban össze a technokrata-kapitalista nyugati magyar Otthon és az elszigeteltségében is gyermekien érintetlen keleti magyarság pamíri Kincső államának sorsa? Hogyan áll fel e két pillérre A jövő század regényének megálmodott magyar kolosszusa?

Bármilyen hihetetlen, de ilyen tájon nyugszik a magyar kolosszus egyik lába A jövő század regényében – a Duna-delta
(Forrás: Wikimedia Commons / Danutz)

A Kincsőt felfedező Tatrangi Dávid hamarosan rájön, hogy az elmúlt 700 évben elszigetelten fejlődő keleti magyarság jelentős átalakuláson is átment. Először is: jelentősen megnőtt a népesség.

A hetedik században [a letelepedést követő hétszáz év múlva] már hatmilliónyi nép élt akkora földterületen, amekkora fél Erdély; s annak a térnek is egyharmada szikla, folyammeder és tófenék.

(526. oldal)

Jókai Mór
(Forrás: Wikimedia Commons / Leopold Horowitz)

A megnövekedett népességet persze el is kell tartania e földnek. A föld lakóinak pedig kellően ügyesnek kell lenniük, hogy a körülményeket elzártságuk ellenére javukra fordíthassák.

Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szüksége által, lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, amely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt oly egy embere, a gyermekektől kezdve az állam vezéréig, aki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, amit a föld ád neki.

(526–527. oldal)

Bármilyen hihetetlen, de ilyen tájon nyugszik a magyar kolosszus másik lába A jövő század regényében – a Pamír
(Forrás: Wikimedia Commons / Irene2005 / CC BY 2.0)

Kincső azonban nem kizárólag nyers- és emberanyagforrás a nyugati magyar Otthon számára.

A pamíri magyar nyelv – igazi kincs ő!

Ahogy azt az előző részben láthattuk, a légjárójával balesetet szenvedő Tatrangi Dávidot a kincsői magyarok élesztik újjá. Ekkor hallja az első szavakat, melyek magyarul hangzanak, s melyeket tökéletesen ért. A keleti magyar nyelv – túl minden anyagi segítségen – a legfőbb kincs a nemzet (és Tatrangi) számára:

De ami Dávidra nézve becsesebb volt a felfedezett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.

Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idióma, de azonos az európai magyarral, mint ahogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ősszó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint ahogy megértették az ősök Dávid szavait az első találkozáskor, és Dávid az ő beszédüket.

(529. oldal)

Hétszáz év távolából nem kis teljesítmény sem Tana vezér népétől megérteni a jókais nyelvezetben beszélő Tatrangit, sem pedig Tatrangi részéről a teljes elszigeteltségben fejlődő keleti magyar nyelvet. Úgy látszik azonban, a kis akadály nem akadály. A kommunikáció zökkenőmentes, összenő, ami összetartozik: a keleti és a nyugati magyarság egymásra talál. Kincsőre rászakad a huszadik század, az Otthon állama spirituális újjáéledésfröccsöt kap, a világ e két pillérén pedig végre feláll a magyar kolosszus.

Lesz még nekünk szebb életünk

Az önerőből is jelentős teljesítményt felmutató Kincső zártsága ellenére is teljesen nyitott a Tatrangi Dávid által képviselt Otthon államának technikai civilizációja előtt. Ugyanakkor Otthon állama sem létezhet a lelki (és anyagi) értelemben vett teljes megújulás kincsői útja nélkül.

Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülőgép ellenállhatatlan apostolai az új evangéliumnak.

Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, min a kettő kölcsönadja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érckolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túlemelkedik.

(533–534. oldal)

A magyar kolosszus a rodoszi kolosszus mintájára áll két világ közt: egyik lába a Duna-deltában, másik a Pamírban
(Forrás: Wikimedia Commons / Marten van Heemskerck (1498–1574))

A keleti nyitás bűvkörében élő nyugati magyarság Tana vezér elveszett és újra megtalált népében olyan fontos szövetségest talál a nihilista Oroszország ellen megvívandó második orosz-osztrák-magyar háborúhoz, hogy a végső győzelem nem lehet kérdéses. A világbéke a magyar kolosszus vállain nyugszik, mely kolosszus lábai viszont Európa és Ázsia talaján állanak. Az új évezred hajnalán, ameddig Jókai regényében nyomon követhetjük a magyarság és a világ regényesen utópisztikus, kritikájában is pozitív sorsát, csak így sóhajthatunk fel a szerzővel együtt: Hajrá, Otthon, hajrá, Kincső!