ÁNTSZ: Állami és Nemzeti Társkereső Szolgálat
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális és családügyért felelős államtitkára május 26-án „Táncválasztó, párválasztó” címmel egyetemista korú fiataloknak szóló mozgalmat bocsátott útjára. A cél az volt, hogy ezzel a programmal azokat is segítsék, akiknek elfoglaltságaik, a tanulás, a munka mellett gondot okoz a társkeresés… Amikor az államtitkár elindította a programot, még nem sejtette, mekkora vihart kavar.
Soltész Miklós államtitkár szerint a „házasság nem divatjamúlt forma, hanem megerősíti a férfi-nő kapcsolatot” és „a felkészült, felelős gyermekvállalás, családalapítás kihat a gazdaságra, a népjóléti rendszerre, ezért sem mindegy, hány gyerek születik, hányat tudnak felnevelni”. Miután a házasság és a házas keretek közti gyermekvállalás ezek szerint nemzetgazdasági ügy, talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, Soltész Miklós talán ezért is érzi különösen fontosnak a fiatalok párválasztásának állami támogatását.
A politikus elképzeléseit nem firtatjuk, e helyett inkább az állam és a párválasztás viszonyáról is szóló utópiákat veszünk elő, hogy rávilágítsunk arra, milyen elképzelések éltek ezzel kapcsolatban. Két, térben és időben egymástól igen távol eső utópista szerzőt elemzünk: lássuk, mit mond e témáról Tommaso Campanella A Napváros és Jevgenyij Zamjatyin a Mi című kötetekben.
A távoli Napváros irányított magánélete
Tommaso Campanella calabriai születésű Domonkos-rendi szerzetes (1568–1639) életének jelentős részét (30 évet) börtönben töltötte, ahonnan VIII. Orbán pápa közbenjárására szabadult és később a Dél-Itáliát uraló spanyolok elől Franciaországba menekült.
Tommaso Campanella éppen börtönben ült, amikor 1602-ben megírta olasz nyelven La città del Sole (A Napváros) című utópisztikus művét, melynek – számos más érdeme mellett – egyik leginkább vitatott és még annál is izgalmasabb része a nemiség és a partnerkapcsolat, a házasság és párválasztás kérdéseivel foglalkozó része.
(Forrás: Wikimedia Commons / Francesco Cozza (1605–1682))
A Napváros szerény terjedelmű, párbeszédes formában megírt mű. Két szereplő, Ispotályos és Genovai párbeszédéből áll. A távoli Taprobana szigetét (ez Ptolemaiosz szerint Ceylon, Campanella felfogásában Szumátra) megjárt Genovai lelkendezve mesél az Ispotályosnak a Napváros politikai felépítéséről, kulturális berendezkedéséről, oktatásáról, szokásairól, s – a mű rövid terjedelme ellenére elég részletesen – a nemiségről és a párválasztásról is, amit jobbára a Napváros szabályoz. A városban szigorú rend uralkodik:
Egyetlen nő sem veti alá magát férfinak tizenkilenc éves kora előtt, és a férfiaknak sem engedik meg a nemzést huszonegy éves koron alul vagy ha törékeny alkatú. Ez idő alatt néhánynak engedélyezik a közösülést meddő vagy terhes nőkkel, nehogy helytelenül történjék, s erről a nemzésre ügyelő matróna és senior mesterek gondoskodnak, aszerint, amint titokban kérik tőlük a Venustól leginkább gyötörtek. [...] Aki huszonegy éves korig teljesen tartózkodik a közösüléstől, azt énekekkel és kitüntetésekkel ünneplik.
(22. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Claudius Ptolemy)
Napváros vezetése dönt arról is, ki kihez illik, és ki kivel közösülhet – a személyi döntés szabadságát természetesen egy magasztosabb ideológia érdekében kell feláldozni:
Amikor harci gyakorlatokat végeznek, a régi görögök módjára mindannyian mezítelenek, férfiak és nők egyaránt; a mesterek ily módon megtudják, kik képesek és kik képtelenek a nemzésre, s milyen alkatúak felelnek meg egymásnak. Így aztán, szépen megmosakodva, minden harmadik este közösülnek; magas és szép nőket csak nagy és erős férfiakkal, kövér nőket sovány férfiakkal, sovány nőket kövér férfiakkal párosítanak össze, hogy kiegyenlítsék egymást. [...] Azután az ablakhoz mennek, és könyörögnek az Ég Istenének, hogy jó sarjat adjon nekik.
(23. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A gyermeknemzés a Napvárosban tehát fontos része az ideális párok együttlétének. A „match made in heaven” azonban még nem garancia a gyermekáldásra – Napváros vezetése azonban erre is gondol:
Ha ezen nők közül egyesek valamelyik férfitől nem fogamzanak, akkor egy másikhoz küldik őket; ha meddőnek bizonyulnak, akkor közösülhetnek, de nem illeti meg őket a nemzés tanácsában, a menzán meg a templomban a matrónának kijáró tisztelet: ezért van így, nehogy valaki meddővé tétesse magát a bujálkodás vágyától hajtva.
(24. oldal)
A fenti idézetben szereplő menza a közös étkezések színtere: Napváros polgárai csendben, egy társuk hangos felolvasása mellett esznek húst, levest, gyümölcsöt és sajtot foglalkozásuknak megfelelően, szigorúan orvosi előírás alapján; a nők az egyik, a férfiak a másik oldalon, „akárcsak a szerzetesek refektóriumában”.
A társadalom szempontjából nem kívánatos gyermektelenség Napvárosban a nő oldaláról merülhet csak fel – a meddő nő viszont nem kap „matrónának” kijáró tiszteletet. Hogy mi van a meddő férfiakkal és a „senior” férfiaknak kijáró tisztelettel, arról itt nem olvashatunk. A szövegkörnyezetből az is kiderül, hogy a bujálkodás vágya tipikusan a nőkben lakozik, buja férfiakról művében itt nem tesz említést a dominikánus szerzetes.
Közös nők a Napvárosban
Campanella felfogásában a szép emberek lakta Napvárosban a szép emberek kapcsolatából származó gyermekek szükségképpen – nagyrészt – szépek lesznek:
[...] nincs közöttük csúnya, hiszen maguk a nők is a munka által élénk színre és erős és fejlett tagokra tesznek szert, s éppen a nagyságot, élénkséget és erőt tartják szépségnek.
(26. oldal)
A már-már eugenetikára hajazó nézeteket ennél a pontnál az álszent, a valóságot elleplezni akaró európai kultúrát illető súlyos kritika követi:
Éppen ezért halálbüntetés terhe mellett tilos náluk kendőzni az arcot, vagy fűzőt hordani, vagy hosszú, uszályos ruhát, amely eltakarja a lőcslábakat. Azt mondják, ez a visszaélés nálunk a nők henyeségéből származik, ez teszi őket sápadtakká, kicsikké és törékenyekké, ezért van szükségünk festésre és más hasonlókra; hiúságból tehát, hogy szépítsék magukat, tönkreteszik a saját maguk és magzataik alkatát. Sőt, ha ott valaki megszeret egy nőt, megengedett dolog, hogy beszélgessen vele, verset írjon hozzá, tréfálkozhassék vele, virágot ajándékozzon neki. De ha a megfelelő nemzés nem látszik biztosítottnak, a közösülést semmiképpen sem engedélyezik köztük, hacsak a nő nem terhes vagy meddő. Náluk inkább csak baráti szeretet van, nem pedig heves megkívánás.
(24–25. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Chantalsmith96)
A nők – s ezek a Genovai összegző szavai – Napvárosban közös tulajdont képeznek:
[...] náluk a nők mind a szolgálatban, mind az ágyban közösek, ám nem mindig, csak a nemzés céljából.
(28. oldal)
A legjobb köztársaság
E világos beszédet Campanella a Napvároshoz szorosan csatlakozó írásban, a Vitás kérdések a legjobb köztársaságról című művében még világosabbá teszi az olvasó számára. Ha a kétkedőkben a nők ilyen jellegű közös birtoklása visszás gondolatokat is szülne – az esetleges paráznaság gyanúját –, Campanella az alábbi megnyugtató választ adja:
[...] egy csaknem természeti társadalomban [...] csak a legerőteljesebbek és a legjobbak nemzenek az orvosok és tisztviselők irányítását követve, az asztrológia alapján, a nemzésnek megfelelő időben, az istenség iránti tisztelet és félelem jegyében, s csupán 25 éves koron felül és 53 éves koron alul; [...] megszüntettük továbbá a nem megfelelő egyesüléseket, amelyek például csak a gazdagság növelése céljából jönnek létre, s amelyekből a köztársaság nem nyer sarjakat, legfeljebb hitvány torzszülötteket és gyengeelméjűeket [...]. Elejét vettük a túl sok közösülésből származó gyengeségnek és a meddőséget okozó betegségeknek, mert ha egyik asszony nem fogamzik meg az egyik férfitől, megfoganhat a másiktól, s éppen a természet tanítja, hogy ilyen esetekben változtatni kell.
(89. oldal)
Napváros lakói maguk is belátják, hogy – a természet törvényeinek megfelelően – a közösség, az állam magasztosabb érdekei kizárják saját önös érdekeiket, ezért a napvárosi polgárok interiorizálják a magasabb értékrendet, magukévá téve gondolkodásukban és teljesen azonosulva vele:
A mi napvárosbeli embereink megengedhetetlennek tartanák a csak gyönyör vagy egészség okából való egyesülést [...]
(94. oldal)
Campanella zárásként nem kevés büszkeséggel jellemzi a Napváros közösségét az alábbi módon:
A mienk teljesen apostoli jellegű, hiszen a közösséget nem a gyönyör, hanem a törvénytisztelet jegyében állítja fel, mint dialógusunkban olvasható.
(99. oldal)
Jól nevelt, mindenben a közösség érdekében munkálkodó, egyéni (ezért önző) szempontjaikat teljesen a köz szolgálatának alárendelő állampolgárok. – Campanellánál ez még csak a távoli Taprobana szigetén levő Napváros elképzelt, a Genovai hajós által leírt utópisztikus állama. Sorozatunk folytatásában Jevgenyij Zamjatyin Mi című kötetét vesszük elő; ebben egy kései kor, a 26. század – immáron sokadik világégését túlélt – Egységes Államának számunkra ugyancsak utópisztikus valóságát tárja elénk. Művében a szexualitást, a párválasztást, a művészeteket és a gondolatokat is az Egységes Állam szabályozza.
Hogy a Táncválasztó, párválasztó minden bizonnyal nemes és magasztosabb elveket tükröző elgondolása nem kevés negatív kritikát is kapott, a sajtóhírek alapján vitathatatlan. Campanella Napvárosát olvasva azonban az is érthető, a maga idejében miért is kapott oly nagy – és távolról sem kedvező – visszhangot a magánélet – és ezen belül annak talán legszemélyesebb része, a szexualitás – állami szabályozásáról értekező írás.
Felhasznált irodalom
T. Campanella: A Napváros. Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2002
Jevgenyij Zamjatyin: Mi. Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2008
Hát, valóban elképesztő az az éretlenség, ahogyan a jelenlegi kormányzat a népesedésügyet megközelíti.... pedig nem egy nagycsaládos van a köreikben, kezdve a miniszterelnökkel. ):o)