Ékírásos érettségi
A mezopotámiai ékírásos szövegek tanulmányozásának tudománya, az assziriológia történetét taglaló sorozatunk második részében újabb izgalmas felfedezéseket ismerhetünk meg egy sziklapárkányon egyensúlyozó katonatisztnek és sok levelezésnek köszönhetően. Eközben még az is kiderül, mi az a pacskolat!
Az előző részben azt taglaltuk, hogyan fejtette meg Grotefend a perszepoliszi ékírásos feliratokat. Most az ékírás megfejtésnek következő fontos állomására térünk rá: a behisztúni sziklafelirattal kapcsolatos kutatásokra.
(Forrás: Wikimedia commons)
A behisztúni sziklafelirat
A terjedelmes behisztúni szikladombormű a Hamadán és Kermansah közötti út mentén találtható, az emberalakok alatt és fölött pedig egy háromnyelvű (óperzsa, elámi és akkád) ékírásos feliratot véstek a sziklába. Felfedezése idejében az írásrendszereket és a nyelveket természetesen még nem azonosították. A dombormű és az azt körülvevő felirat mintegy 120 méterrel a talajszint felett található.
Mi az a pacskolat?
A pacskolat olyan másolási technika, amelynél egy tárgyról negatív képet vesznek le. Ez úgy történik, hogy a másolandó felületre valamilyen nedvszívó papírféleséget terítenek és ezt nyomkodják hátulról – a másolandó felülettel ellentétes oldalról – tintába mártott papírral a felületre, így a kidomborodó részek kirajzolódnak a papíron. Egy vésett felirat esetében maga a szöveg marad fehér.
A szöveggel Henry Creswicke Rawlinson angol katonatiszt kezdett foglalkozni 1835-ben. Rawlinson felmászott a sziklára, a felirat alsó részét lemásolta, a felső részéről pedig egy bátor kurd ifjú segítségével pacskolatot készített. A munka igen lassan haladt, mert katonai kötelezettségei többször is elszólították, de 1847-ben végül befejezte a másolást. Ebben az időben kezdődtek meg az ásatások több jelentős asszír városban, így például Ninivében (mai nevén Kujundzsik) Henry Layard kezdte meg az ásatásokat, Dúr-Sarrukínban (mai nevén Khorszábád) pedig Paul-Émile Botta. Mivel a feltárások során a mezopotámiai civilizáció számtalan nagyszerű emléke, egyebek között sok szöveg is felszínre került, ezért az ékírás megfejtésével kapcsolatos kutatásokat is különösen nagy figyelem kísérte.
A sziklafelirat három, jól elkülöníthető szöveget tartalmazott. Az elsőként vizsgált óperzsa résszel Rawlinsonnak könnyebb dolga volt, mivel Grotefend már fontos lépéseket tett az ilyen szövegek megfejtésben. Ráadásul maga Rawlinson is ismerte az avesztait, és a szanszkritot, amelyek az óperzsa nyelv közeli rokonai; fel kellett azonban ismerni, hogy az írás maga nem csupán betűket, hanem részben szótagjeleket is tartalmaz (szillabikus). Erre pedig először nem Rawlinson, hanem Edward Hincks, ír lelkész és orientalista jött rá – hogy miképpen, azt azonban máig sem tudjuk. Hincks eredetileg a hieroglif írás megfejtésével kezdett foglalkozni, az 1830-as években azonban érdeklődése az ékírás felé fordult, és Rawlinsontól függetlenül – sőt, mint később látni fogjuk, vetélytársaként – végig részese volt a megfejtés folyamatának. 1846-ban Hincks egy publikációban közölte ötletét, miszerint az óperzsa feliratok egyes jelei szillabikusak. Rawlinson pedig még ebben az évben befejzete a szöveg átírását, éppen ugyenezen felismerés segítségével, de Hincks nevének említése nélkül. Kérdéses, hogy a két tudós egymástól függetlenül jutott-e el ehhez a fontos lépéshez.
(Forrás: Wikimedia commons / KendallKDown / CC BY-SA 3.0 )
Az akkád változat megfejtését illetően Rawlinson eleinte (másokkal együtt) tévúton járt: miután gyanítani kezdte, hogy sémi nyelvről van szó, azt feltételezte, hogy a jelek – legalábbis nagy részben – mássalhangzókat jelölnek, akárcsak a többi ismert sémi nyelv írásánál, pl. a hébernél vagy az arabnál. Így pl. hat jelet azonosított /l/-ként; ám a jelek nagy számából és ismétlődési mintáikból utóbb kiderült, hogy szótagokat jelöltek, így a fenti esetben Rawlinson a LA, UL, LU, LAM, IL és LI szótagjeleket találta meg, és ismerte fel helyesen bennük az [l] elemet. (A nagybetűs írásmód az assziriológia konvenciók szerint a jel nevét jelöli, ami általában egybeesik a jel leggyakoribb olvasatával). Ráadásul a jelek nagy része többféle olvasattal bírt, azaz több szótagot is leírhattak velük, így. pl. a NI jelnek lehetséges [ni], [li], [i], [zal] feloldása is. Egyes szavakat pedig egyetlen jellel (logogrammával) írtak le, ahol az írásmód nem tükrözte a név hangalakját. Mivel ezt a technikát igen gyakran alkalmazták a nevek leírásánál, ezért általában ezek sem segítettek a megfejtésben.
A jelek elrendezésének vizsgálata, és az óperzsa változattal való összevetés azonban elkezdett eredményeket hozni: egyre több és több jel hangértékét azonosították helyesen, felismerték a logogrammák szerepét, így pedig elkezdődhetett a szavak és a nyelvtani elemek beazonosítása.
(Forrás: Wikimedia commons / KendallKDown / CC BY-SA 3.0 )
Rawlinson megfejtését némi bizalmatlanság lengte körül: meggyanúsították, hogy az nem tisztán saját szellemi terméke, hanem másoktól kölcsönzött, forrásainak megjelölése nélkül – a korabeli ékíráskutatók levelezései alapján arra kell gondolnunk, hogy a gyanú nem is volt teljesen alaptalan. Rawlinson meglehetősen féltékenyen figyelte mások ténykedését, és leveleiben megkönnyebbülésének adott hangot, amikor úgy vélte, előttük jár; sőt, arra is felszólította egy kollégáját, hogy ne adjon át másoknak szövegeket, amíg ő nem látta azokat; egy ideig azt sem akarta elfogadni, hogy az írás sémi nyelvet takar, és az ezzel kapcsolatos véleményének megváltozásában feltehetően jelentős szerepe volt mások, elsősorban Hincks kutatásainak. Nem zárhatjuk ki, hogy Rawlinsont legalább annyira Hincks eredményei vitték előre, mint saját felfedezései. A megfejtés történetének rekonstruálását nagy mértékben nehezíti, hogy Rawlinson igen tömör jegyzeteket készített, gyakran több füzetben párhuzamosan dolgozva, datálás nélkül, ezért szinte lehetetlen visszakövetni megfejtésének lépéseit.
Akárhogy is történt, az 1850-es évekre az addig előkerült mezopotámiai ékírásos szövegeket meglehetősen jól tudták olvasni. Ideje volt tehát levizsgáztatni az új tudományt. A vizsgára végül William Henry Fox Talbot kezdeményezésére 1857-ben került sor Londonban, a Királyi Ázsia Társaságnál (Royal Asiatic Society). Egy újonnan felfedezett ékírásos szöveget, I. Tukulti-apil-Esarra asszír király feliratát küldték meg Rawlinsonnak, Hincksnek, és Jules Oppertnek, nekik pedig vissza kellett küldeniük a fordításaikat. A változatok elegendően közel álltak egymáshoz, így a tudomány leérettségizett, és mivel az ekkor ismert szövegek Asszíriából származtak, az új tudomány az assziriológia nevet kapta.
Nem sokára azonban kiderült, hogy a mezopotámiai szövegek egy része, egy, az asszírtól kissé eltérő dialektusban íródtak, amelyet babiloninak neveztek Dél-Mezopotámia legjelentősebb városa után. Ezt a két dialektust összefoglaló néven akkádnak nevezzük.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az ekkor már zajló ásatásokon előkerült újabb és újabb szövegek bizonyos része egyértelműen egy harmadik, rejtélyes nyelven íródott: sumerül. E nyelv (és nép) puszta léte is viták tárgya volt, nyelvtani leírására pedig még évtizedeket kellett várni. Hogy miként alakult a sumer megfejtésének története, az sorozatunk következő részéből derül ki.