A barcelonai „rovásemlék”
Levelet kaptunk: egy barcelonai múzeum tárlójába helyezett kis fémlapon „rovásnak” látszó jelek találhatók: a betűk közül több is nagyon hasonlít a székely ábécé jeleire. Lehetséges volna, hogy székelyek jártak arra évszázadokkal ezelőtt? Vagy egyenesen azt bizonyítja a táblácska, hogy a székely írás sokkal régebbi, és sokkal elterjedtebb volt, mint hisszük?
A székely írással foglalkozók megszokták, hogy időnként előkerül ez-az, amit szenzációként lehet tálalni: lehet ez karcolás a templomtoronyban, kőre vésett jel vagy jelcsoport, díszítőminta egy múzeumi tárgyon – lényegében bármi, ami egymáshoz illesztett vonalakból áll. Ezek a „feliratok” azt bizonyítanák, hogy a „magyar rovásírás” a legősibb, és hogy sokfelé használták. Nyáron több a kirándulás, nagyobb az esélye annak is, hogy ilyesfajta „emlékekre” bukkan valaki. Az sem ritka persze, hogy valóban írás látható egy-egy tárgyon, felületen, sőt, első ránézésre még nagyon hasonlít is a székely ábécé jeleihez – de nem árt óvatosnak lenni, mert nem minden „rovásírás”, ami annak látszik. Erre mutatunk most egy példát.
(Forrás: Papp László)
A barcelonai „lelet”
Néhány hónappal ezelőtt a nyest szerkesztősége levelet kapott. Egyik olvasónk, Papp László küldött képet a szerkesztőségnek: Barcelonában, a Régészeti Múzeumban készített fotót egy jeleket tartalmazó táblácskáról. Az ólomdarabka a mellette lévő leírás szerint az i. e. 4. század végéről származik, a Barcelona óvárosától mindössze 10 kilométerre, Sant Just Desverntől 2 kilométerre fekvő Penya del Moro nevű lelőhelyen találták. A fémbe karcolt jelek jellegzetesen olyanok, mint a „rovásbetűk” szoktak lenni: szögletesek, nincsenek egymáshoz kapcsolva (nem kurzív az írás), s ugyan a töredéklap jobb oldala nem ép, mégis látszik, hogy a bal oldalon maradt némi hely, az írás tehát jobbról balra halad. Néhány betű egyértelműen ugyanolyan, mint a székely ábécé egy-egy jele, más jelek meg hasonlítanak annyira, hogy éppenséggel fölfoghatók székely betűk variánsának, legrosszabb esetben is valamilyen közeli rokon ábécének.
Csak nem valódi szenzációra bukkantunk? Hiszen a felirat abból az időből való, amikor a nyelvészek szerint a magyar törzsek még valahol az Ural környékén éltek, a székely írással kapcsolatba hozott török nyelvű népek őseinek ősei meg még keletebbre, talán Szibéria déli részén, a keleti füves pusztaság északi peremén. Csak nem a kezünkben a bizonyíték, hogy mégis a magyar Európa ősnépe, a magyar Európa ősnyelve?
Mielőtt elmerülünk az ábrándokban, nézzük meg alaposabban, mivel van dolgunk – szerencsére a képet küldő olvasó sem délibábokat kergetett, épp ellenkezőleg: azért írt, mert úgy gondolta, a székely írás új kultuszában előbb-utóbb „fölfedezi” majd valaki a katalán múzeumban látott feliratot is, s jobb ennek elejét venni – ezzel egyetértünk, és köszönjük az anyagot!
A tárló melletti feliratból már tudjuk, hol találták a leletet, és mikorra datálják. A Spanyolországban előkerült ibér feliratok korpuszát Jürgen Untermann adta ki tekintélyes kötetekben, a harmadikban találjuk a lelet részletes leírását. Az ólomöntvény darabka tehát a Penya del Moro nevű lelőhelyről származik, az i. e. 4. század végén, 3. század elején készült kerámiákkal együtt találták. Jelei az első sorban valóban jobbról balra haladnak, a következőben azonban – ahogyan az ökörrel szántottak – megfordulnak, a második sort balról jobbra kell olvasni. Ez az egyetlen ilyen „ökörszántást”, azaz busztrofedont tartalmazó ibér emlék, valószínűleg görög hatás eredménye a szokatlan írásirány. A lelőhelyen 1972 óta folytatnak ásatásokat – egykor kereskedelmi központ lehetett itt. A jelek azonosítása sem okoz gondot: kétséget kizáróan az ibérektől származnak, az északkeletinek nevezett ibér írással készültek – és hasonlóság ide vagy oda, semmi közük a székely jelekhez.
Az Ibériai-félsziget régi népei és nyelvei
Az Ibériai-félsziget lakói a latin invázió előtt sokféle etnikumhoz tartoztak, és egymástól eltérő nyelveket beszéltek. Sem kulturális, sem politikai egységet nem alkottak, ezért némiképpen megtévesztő, hogy a görög és római források az i. e. 6. századtól nem csak kisebb csoportjaik nevén, hanem összefoglaló neveken is emlegetik őket. Az ibér olykor a félsziget teljes lakosságára, máskor csak a félsziget keleti és délkeleti sávjában élőkre vonatkozik. Nincs konszenzus abban, hogy az utóbbi, szűkebb értelemben vett ibérek honnan költöztek Ibériába az i. e. ötödik és harmadik évezred között: vannak, akik szerint Észak-Afrikából, mások szerint a Mediterráneum más részéből érkeztek. Történelmük fénykora az i. e. 7-1. század közötti időszak volt, összetett társadalmi szerkezetben, városokban éltek, fejlett fémművességük volt, a vas, bronz, ón és réz kereskedelmükben is nagy szerepet játszott, kerámiát is igen sokfelé találtak. Virágzó művészetüket nemcsak kerámiáik, hanem kőből, illetve bronzból készült szobraik is megőrizték. A 6. századra, mikorra a források látóterébe kerültek, művészetükben már erős föníciai és görög hatás fedezhető föl.
(Forrás: Wikimedia Commons / The Ogre / GNU-FDL 1.2)
A félszigeten többféle nyelvet beszéltek: például az indoeurópai nyelvek kelta csoportjába tartozó keltibért és ógaliciait (a mai galiciai a portugálból alakult ki, a kettőnek nincs köze egymáshoz), a szintén indoeurópai luzitánt (vannak, akik szerint a luzitán a kelta nyelvek csoportjába tartozik, mások ezt vitatják), az ismeretlen eredetű tartesszoszit (erről a görög forrásokból ismeretes nevén kívül egyelőre nem sokat tudunk, mert a feliratokat nem sikerült még megfejteni), az ibér nyelvet, illetve a baszk előzményét. A latin egy idő után a baszk kivételével valamennyit kiszorította, az 1-2. században kihalt az ibér nyelv is, mégis van remény arra, hogy megismerjük, hiszen számos emléke maradt ránk. Ennek ellenére, minthogy kétnyelvű felirat nem sok van, érdemes nagyon óvatosan fogalmazni az ibér nyelvvel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos, hogy a baszkhoz hasonlóan agglutináló (ragasztó, toldalékoló) nyelv volt, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy rokon nyelveknek tarthatjuk őket, sőt, a közöttük eddig föltárt hasonlóságok is lehetnek kölcsönzés eredményei – a félszigeten beszélt nyelvek között szoros areális kapcsolatok voltak, nagyon hasonló volt például a magánhangzó-rendszerük.
Ibér írások
Az ibér nyelv lejegyzésére háromféle írásrendszert is használtak: a görög írás módosított változatát (húsznál alig több emléke ismeretes) és két saját ábécét, ezeket nevezik tulajdonképpeni ibér írásoknak. Az ibér írások a föníciai ábécéből származnak, a kutatók egy része szerint görög hatás is fölfedezhető bennük. Emlékeik az i. e. 4. (talán 5.) sz. és az i. e. 1. század vége (esetleg i. sz. 1. század eleje) közötti időből maradtak fenn. Túlnyomó részük – kétezernél több – az északkeletinek nevezett jelrendszerrel íródott, ezek a feliratok a dél-franciaországi Languedoc-Roussillon tartományból, illetve Katalóniából és Kasztíliából kerültek elő, érméken, kövön, kerámián, fémtárgyakon, orsókon. Az érmék szerencsére elég sok, görög és római forrásokból azonosítható helynevet is tartalmaznak, ezek és a néhány kétnyelvű (ibér és latin) emlék megkönnyítették az írásjelek megfejtését. A jóval kevesebb – mintegy ötven – emlékkel rendelkező, szintén kövön, kerámián, ezüst és bronz érméken, fémlapokon megőrződött, Andalúziában, Murcia, Albacete, Alicante és Valencia tartományban talált délkeleti ibér írás jeleinek azonosításában az emlékek kis száma miatt vannak még bizonytalanságok.
(Forrás: Wikimedia Commons / Papix / GNU-FDL 1.2)
Abban mindenesetre egyetértenek a kutatók, hogy a két változat közeli rokonságban van egymással, vélhetően a délkeletiból származik az északkeleti. Mindkettő a szótagírás és a betűírás keveréke: a zárhangokat ([b], [t], [d], [k], [g]) öt különféle írásjel jelöli, attól függően, hogy milyen magánhangzó mellett állnak, azaz ezek valójában szótagjelek; a többi mássalhangzót, illetve a magánhangzókat viszont betűk jelölik. A két ibér írás között azonban jelentős különbségek vannak, ugyanaz a jel más hangértékű lehet. Fontos, rendszerbeli különbség a két írás között, hogy a délkeleti ibér írás nem tesz különbséget a zöngétlen, illetve zöngés zárhangokat tartalmazó szótagjelek között, az északkeleti viszont jó ideig megkülönböztette a [g]-t és a [k]-t, illetve a [d-t és a [t]-t tartalmazó szótagjeleket, méghozzá úgy, hogy a zöngés mássalhangzót tartalmazó hangcsoport jelét egy mellékvonallal kiegészítve alakították ki a zöngétlen mássalhangzós szótagjelet. Ez a duális rendszernek nevezett írásgyakorlat a 4-3. században szinte kizárólagos volt, később azonban megszűnt ez a különbségtétel, a 2-1. századi emlékekben már az egyszerűbb jelsort használták.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tautintanes / GNU-FDL 1.2)
Mindkét ibér írásrendszert adaptálták más nyelvek lejegyzésére is, az északkeleti változatot keltibér nyelvű szövegek leírására, a délkeletivel luzitán és tartesszoszi nyelvű feliratok készültek.
Miért nem lehet „rokon”?
A barcelonai táblácska tehát egyértelműen az északkeleti ibér írás jeleit tartalmazza. De miért ne lehetne rokonságot föltételezni az ibér és a székely írás között? A duális változatban 14-15 olyan jelet találunk, amellyel azonos vagy nagyon hasonló (például a tükörképe) a székely ábécében is megvan!
Igen ám, de először is: csak a jelek formája hasonló, hangértékük nem. Ez önmagában semmit nem jelent, hiszen a nyelvrokonság kritériumaihoz hasonlóan itt sem elégedhetünk meg az azonos alakkal, ha a jelentésben semmi közös nincs. Ha a jelek hangértékét is figyelembe vesszük, mindössze egyetlen jel marad, a [ga] szótag jele, amelynek tükörképe a székely írásban a [g jele. Nyilvánvaló tehát, hogy a formai hasonlóság mindössze véletlen, abból adódik, hogy a jeleket az ibérek is kemény anyagokba vésték, karcolták, és a székely írás ma ismert változatának elődjét is hasonló felületekre írhatták. A vonalak kapcsolásának lehetősége nem végtelen, vannak kézenfekvő formák, mint például az egyenes, a két egymást metsző egyenes vagy a körív – mindhárom betűalak megvan az ibér és a székely írásban is, de egészen más hangértékkel. A két írás között fontos különbség az is, hogy az ibér írás félig betűírás, félig szótagírás – a székely írásban viszont szótagjeleknek nyomuk sincs. (Sem az összevont betűk, a ligatúrák nem szótagjelek, sem a „mély k”-nak nevezett betű nem az.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Tautintanes / GNU-FDL 1.2)
Végül pedig: ha két írást kapcsolatba hozunk egymással, arra is választ kell adnunk, hogyan, milyen körülmények között, mikor kerülhetett a két írást használó nép kapcsolatba egymással, vagy kik közvetítettek közöttük – ha a történeti hátteret nem tudjuk tisztázni, bajban vagyunk. Semmilyen írott vagy íratlan történeti forrás (nyelvi, régészeti, néprajzi nyom) nem utal arra, hogy a magyarok elődei az i. e. 5. és 1. század között az Ibériai-félszigetre keveredtek volna, ez csak jó néhány száz évvel később történt meg, s arról sem tudunk, hogy az ibérek jártak volna Kelet-Európában.
Barcelonában tehát nem a székely írás emléke került elő, de megnézni, megismerni mégis érdemes, mert egy nálunk alig ismert népről, nyelvről, írásról ad hírt – és mert arra is figyelmeztet, hogy nem minden rovás, ami annak látszik.
Források
Untermann, Jürgen 1990. Monumenta Linguarum Hispanicarum. Band III. Die ibersichen Inschriften aus Spanien. 2. Die Inschriften. Weisbaden, 1990. Inscription no. C.17.1 (pp. 114-116).
Köszönjük Johanna Laaksónak a szakirodalom beszerzéséhez nyújtott segítségét.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (35):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@VG: Kedves Géza, köszönöm a válaszokat, törlésük előtt még elolvastam őket, de sejtettem, hogy a komment flood-nak ez lesz az eredménye... :(
Majd talán egy másik fórumon újra összefutunk, és beszélgetünk még.
A VG nevű kommentelő rövid időn belül kilencszer kommentelt ez alá a cikk alá anélkül, hogy megvárta volna a kommentjeire érkező reakciót. Kommenteit töröltem, közösségellenes magatartása miatt a további kommenteléstől eltiltottam.
@VG: Nekem az az egyik alapvető gondom a "Bronzkori magyar írásbeliség"-ben található levezetéssel, hogy pl a 203. o.-on lévő 4. ábra figyelmen kívül hagyja, hogy a két jelelem összetartozását általában azok érintkezése vagy metszése jelzi. Tudomásom szerint (bár én nem vagyok írástörténész, így korlátozottak az ismereteim) ez a legtöbb írásrendszer alap jelkészletére igaz (persze a latin betűkön megszokott ékezetekre már nem). A jelelemek kapcsolódása nélkül igencsak kérdésessé válik a betűk határa, ami az értelmezhetőséget, olvashatóságot nagyban zavarná, pl egy M jel széteshetne IVI jelsorra.
Ennek az egyszerű feltételnek a megkövetelése esetén a 4. ábrán már csak 25 db, az 5.-en csak 22 db lehetőség marad.
Egy jelrendszer megalkotásakor további alapvetés lenne nálam (amit persze az ősök nem feltétlen követtek) hogy a betűk egymástól jól megkülönböztethetőek legyenek, rajzolatuk apró hibája ne vigye át más betűbe a jelet. pl a 4. ábra 2. sor 3. és 4. jelét valószínűleg nem válogatnám be ugyanabba az ABC-be, mert a leírt szövegekben nem nagyon lehetne megkülönböztetni őket. Valószínűleg közel használhatatlan lenne a 4. ábra középső 25 jeléből összeállítani egy ABC-t 25 betűvel...
A könyv maga is számos esetben példát mutat arra, hogy a 4. ábrán belüli változatosságnál jóval nagyobb eltérések esetén is párhuzamot von, azonosítja a szerző valamely jelet a számára hasonlónak tűnő székely jellel.
Tehát egy jel kiválasztása egyben kizár(ná nálam) sok másik jel kiválaszthatóságát.
Ezek jelentősen szűkítik azt a halmazt, amiből az egyes ABC-ket ki lehetne jelölni.
Hogy kijönne-e így is a százmillió lehetséges jelváltozat, azt nehéz lenne eldönteni, hiszen "megfelelő matematikai képlet a képezhető jelváltozatok kiszámítására nem is írható fel, a számítás legfeljebb számítógéppel lenne elvégezhető".
(Vajon 1993 óta megtörtént-e a számítógépes kiszámítás?)
Hogy a könyvben szereplő 10^85-en (vagy az itt emlegetett 10^75-en) milyen képlettel jött ki Nemetz Tibornak, az sajnos nem szerepel a könyvben... nekem a 100 millió jelből 30 betűs ABC-ben 15 ismétlésre nem sikerült olyan kombinatorikai képletet alkotnom, amivel ez jönne ki.
Ha jól értem a matematikai feladatot akkor a (100 000 000 alatt 30) / (30 alatt 15) / ((100 000 000 - 15) alatt 15) eredménye kell, ami nekem 3,17818 * 10^91.
De ugyanaz a képlet 1000 jeles teljes jelkészlet esetén is 2,85993E+16, ami még mindig rohadtul sok... :)
"A régiek nem a technológiai lehetőségek korlátai miatt választották egyik vagy másik jelformát, hanem a jel képi tartalma, ősvallási jelentősége miatt."
Erre lehetne látni valami igazolást olyan ABC-kre, ahol ismert az egyes jelek tradicionális elnevezése, és esetleg még az adott kultúra vallási rendszeréről is vannak ismereteink?
(Mert a székely ABC esetén a feltételezett akrofónia és a feltételezett ősvallási háttér is csak feltételezés, amiket jól lehet egymáshoz igazgatni, hogy a végén kijöjjön, amit igazolni szeretnénk.)
Vagy ha ezt a dogmát fenntartjuk, akkor hogyan magyarázható, hogy a görög és latin betűk esetében semmi hasonlót nem látunk se amikor ők átvették az írásjeleket, se amikor továbbadták azokat?
Hol van a székely ABC-ben a csodaszarvasra meg a turulra utaló jel, ha már a mitológiánkkal keressük a kapcsolatát?
@benzin: Az írástechnológia sok változáson ment át az elmúlt 50 000 év során. Nincs ok ezek közül egyet vagy kettőt kiemelni. Minden technológia hatással volt a jelek alakjára, de egyszerre több technológia is használatban volt egymás mellett, ezért a jeleknek is mindig több alakváltozata volt.
A technológia nem döntő kérdés a jelszámot illetően, mert bármelyik technológia esetén nagyon sok jelváltozat állt a rendelkezésre.
A régiek nem a technológiai lehetőségek korlátai miatt választották egyik vagy másik jelformát, hanem a jel képi tartalma, ősvallási jelentősége miatt.
@menasagh: Kedves menasagh! Nyugodtan mondhatod, hogy az ibér és a székely jelek között (távoli) rokonság van, mert a jelek hasonlósága csak az írásrendszerek rokonságával magyarázható. Maga a jelhasonlóság elegendő bizonyíték ennek kimondására, mert 1993-ban publikáltuk a Nemetz Tibor matematikussal elvégzett számításainak s annak ez lett az eredménye.
www.csinyalohaz.hu/index.php/cikkek/83-b...i-magyar-irasbeliseg
A hasonlóság minden tudományágban a rokonság jele s ez a helyzet az írástudományban is.
Ha a nyelvész, régész, történész szakmák ezzel nem értenének egyet, akkor az csak az ő tudásuk korlátaira mutat rá. A jelek rokonsága kb. 50 000 évre megy vissza, ők pedig csak 5-10 ezer évre tudnak visszatekinteni a saját módszereikkel. Érthető a véleménykülönbség, amint az is, hogy csak jelzőosztogatásra futja a képességeikből. Ha valaki nem foglalkozik (vagy nem kellő tudás és módszer birtokában foglalkozik) ezzel az írástörténeti kérdéssel, akkor lemarad. Vagy száz éve csak a dilettánsok csepülésére futja a tehetségükből, a felfedezéseiket nem is próbálják megérteni. Itt az "eredménye".
@benzin: Kedves benzin! Honnan tudja, hogy nem vettem számításba hogy szűk-e a figyelembe vehető jelek száma! Miért gondolja, hogy a maga fejében megfogant téves feltételezés a felületes eljárásról igaz rám, holott nem olvasta a valószínűségszámítást ismertető cikkemet és ezért fogalma sem lehet arról, hogy mit csináltunk és mit nem? Ha el akarja olvasni, akkor az 1993-ban megjelent Bronzkori magyar írásbeliség c. kötetem végén megtalálja a számítás menetének leírását. Ezt azzal kezdtük, hogy megnéztem, hogy elemből (pont, egyenes és ferde vonal) állnak az általában használt jeleink. Nos az derült ki, hogy hat elem elegendő a jeleink megalkotásához (azonban vannak olyan jelek is, amelyek több, mint hatvan elemből állnak). Ezt követően megnéztük, hogy a hat elemből hány jel képezhető. Ha jól emlékszem milliárdos nagyságrend jött ki, aminek a századrészét vettük alapul a számításhoz. Ez is azt eredményezte, hogy a jelenlegi írásrendszerek hasonló jelei csak akkor lennének véletlen egyezésnek minősíthetők, ha az emberiség a története során 10 a 75-en számú ábécét alkotott volna meg. Mivel erről nincs szó, a jelek egyezései csak a jelrendszerek rokonságával magyarázhatók - legyenek azok bármilyen messze egymástól földrajzilag, vagy időbelileg. Ez a tudomány legújabb és az eltelt idő ellenére megcáfolatlan eredménye ebben a kérdésben.