„Hunniabeli módra” írt „székely bötük”

Sorozatunk második részéből kiderül, hogy ugyan a székelyek saját írását Kézai Simon említette először, de az, hogy ez az írás a hun örökség része, nem tőle, hanem Mátyás történetírójától, Thuróczy Jánostól származik. Utánajárunk annak is, kik és miért származtatták a székely írást a héber írásból.

A sorozat első részében megismertük azokat az érveket, amelyeket a székely írás „humanista koholmány”-mivolta mellett hozott föl Horváth Iván. Tulajdonképpen nagyon röviden is lehetne cáfolni a fölújított „koholmány”-elméletet: a székely írásnak vannak 13-14. századi, tehát a humanizmus korát jóval megelőzően készült emlékei. Mivel azonban a tudománytörténetben nem először bukkan föl az az ötlet, hogy a székely írás a humanisták gyártmánya, és e nézet népszerűsége – még tudományos körökben is – növekedni látszik, érdemes az elmélet mellett fölhozott érveket alaposabban szemügyre venni. Célszerű magával az alaptörténettel kezdeni: valóban egymást másolták-e a krónikások? Kaphatott-e szerepet a héber írás a székely írás létrejöttében?

Kézai Simon királya, IV. (Kun) László Thuróczy krónikájában
(Forrás: Wikimedia Commons)

A székely írás első említése a krónikás irodalomban

Horváth Iván egyik érve szerint a középkori krónikások folyamatos híradásai a székelyek írásáról nem sokat nyomnak a latban, mert bevett krónikás szokás szerint egymást másolták, így voltaképpen ugyanarra az egy forrásra, Kézai Simon krónikájára vezethetők vissza. Másrészt a humanista tudósok ismerték azt a hagyományt is, hogy a székelyek a hunoktól származnak, s azt is, hogy a hunoknak saját írásbeliségük volt. E kettőből könnyen összerakták, hogy akkor a székelyeknek a hunok írását is örökölniük kellett. Lehet tehát – szól az érv –, hogy a székely írás előbb volt meg elméletben, mint gyakorlatban: a humanisták úgy gondolták, hogy a hun-utód székelyeknél meg kell lennie a hun írás utódának is, és ha nem találták ennek nyomát, akkor megalkották – nem azért, hogy félrevezessék az utókort, hanem mert saját koruk tudományosságának szabályai szerint ez rendjén volt így, az ő felfogásuk szerint nem hamisítottak, hanem rekonstruáltak. Az írás pedig azért halad jobbról balra, mert megalkotói a humanizmus divatjának megfelelően a hébert vették mintának.

Nem nehéz észrevenni, hogy az érvelés ellentmondásos. Kézai Simon IV. (Kun) László (1272—1290) király krónikása volt, 1282 és 1285 között szerkesztette össze munkáját, tehát jóval a humanizmust megelőzően említette a székelyek írását – de hogyan beszélhetne a székely betűkről, ha egyszer jó kétszáz évvel később találták volna ki őket? Másrészt Kézai huntörténetének éppen az a lényege, hogy nem csak a székelyek, hanem a teljes magyarság a hunok utóda – miért csak a székelyeket „ajándékozta” volna meg a hunoktól örökölt írással? Az ellentmondás föloldható volna, ha kiderülne, hogy Kézai nem arról az írásról beszélt, melyet később székely ábécéként ismertek, hanem valami másról – ebben az esetben a történet úgy módosulna, hogy a humanisták a Kézainál olvasható, de e föltételezés szerint nem a székely ábécére, hanem valami más írásra vonatkozó tudósítását kapcsolták össze a hunok írásáról szóló értesüléssel, s ezek alapján alkották meg a székely írást.

A glagolita ábécé
(Forrás: Wikimedia Commons / Romanm / GNU-FDL 1.2)

Tény, hogy Kézai homályosan fogalmazott a székelyek írásával kapcsolatban. Azt írta, hogy „a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg a részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják.” Voltak, akik szó szerint vették a krónikás szavait, és arra gondoltak, tudósítása annak emlékét őrizte meg, hogy a székelyek valóban a vlahoktól, azaz a románoktól vették át az ortodox kereszténységhez kötődő írások valamelyikét, azaz Kézai igazából a cirill vagy a glagolita írásról beszélt volna. Ez a „humanista koholmány”-elmélettel sincs ellentmondásban. Csakhogy ez a föltételezés meglehetősen valószínűtlen. Először is, Simon mester értesülései nem különösebben pontosak, nyilvánvaló – maga írja –, hogy a székelyek saját írását sosem látta, csak hallott róla. Másrészt semmi nyoma annak, hogy a székelyek a latin és a székely betűkön kívül bármi más ábécét használtak volna. A 13. század végéről – tehát Kézai idejéből – viszont a székely írásnak már van emléke, így túl sok érv szól tehát az ellen, hogy Kézai, ha csak értesülésből is, ha pontatlanul is, de ne a székely ábécéről beszélt volna.

A székelyek írásának későbbi említései

A krónikások munkamódszere valóban az volt, hogy a korábban alkotók műveit hol szorosabban követve, hol kevésbé szigorúan másolták, és természetesen el is hagytak belőle, meg is toldották más forrásokból származó értesülésekkel. A székely írást Kézai után legközelebb említő Thuróczy János, Mátyás történetírója az 1480-as években írt krónikájában viszonylag szorosan követte Kézai huntörténetét (különféle kiegészítésekkel), jelentősen eltért viszont Kézaitól a székelyek írásáról szóló tudósítása. Ellentétben Kézaival, aki a székelyekről azt írta, hogy „keveredtek a vlahokkal”, Thuróczy éppen azt emelte ki, hogy az ő népük nem „keveredett idegen vérrel”, s hogy erkölcseikben is szigorúbbak, szokásaikban is mások, mint a többi magyar. „Ők még – írta – nem felejtették el a szkíta betűket, nem is használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik azokat rovás módjára.”

Thuróczy János krónikájának első lapjai
(Forrás: Wikimedia Commons)

A szkíták – valójában a hunok – írásából tehát nem Kézai, hanem Thuróczy származtatta először a székelyek betűit. A szkíta népnév Thuróczynál a hunokat is magában foglalja, s mint Kézai után valamennyi magyar krónikás, ő is a magyarok közvetlen elődeinek tekintette a hunokat. Munkájának előszavában harcosan védelmezte Attilát, és szólt arról is, hogy a hunoknak volt írásbeliségük, s nem az ő hibájuk, hogy ennek kevés emléke maradt, mert inkább a kardforgatással voltak elfoglalva. Művének előszavában egyértelműen a hunok örökségének tartja a székelyek ábécéjét: „hiszen a mi korunkban is ugyanennek a népnek egy része, amely az erdélyi vidékeken él, valamilyen jeleket vés fába, s az efféle rovást úgy használja, mint a betűket”.

A székelyek írásának hun eredetéről szóló hagyományt tehát nem Kézai Simon, hanem Thuróczy János teremtette meg. Őt követte Mátyás másik történetírója, Antonio Bonfini, aki szerint a székelyeknek „szkíta betűik vannak, amelyeket nem papírra írnak, hanem rövid pálcikába rónak, és kevés jellel sok gondolatot fejeznek ki”. Ezt a hagyományt vette át Oláh Miklós, a nagytekintélyű katolikus főpap az 1530-as évek második felében írt munkájában: „Gondolataik és közlendő akaratuk kifejezésére a papíron, tintán és a más nyelveken használatos betűkön kívül fapálcikákra vésnek bizonyos, számukra érthető jeleket, és ezeket a rovátkolt pálcikákat a barátok és a szomszédok üzenet vagy levél gyanánt használják.” Thuróczyt követte Verancsics Antal – ő egyébként Oláh utóda volt az esztergomi érseki székben –, de fontos kiegészítéssel. A székelyek szerinte vallásukon kívül mindenben különböznek a magyaroktól, betűiket pedig négyszögletes fákba róják, jobbról balra, mint a zsidók, egyiptomiak és törökök, és néhány pont hozzáadásával sok értelmet fejeznek ki. Szintén Thuróczyra épített Benczédi Székely István 1559-ben kiadott világkrónikájában, szerinte a székelyek „most is különböznek a többi magyaroktól törvényekkel és írásokkal, kik Hunniabeli módra székely bötüvel élnek”.

A héber és a székely írás „rokonsága”

A 16. századtól Európa valamennyi nyelve azért versengett, hogy minél közelebbi kapcsolatba hozható legyen a héberrel: a korban uralkodó szemlélet szerint a héber volt a Paradicsom nyelve (vagy legalábbis a hébert vélték az eredeti, tiszta, Bábel előtti nyelvállapothoz legközelebb állónak), így aztán minél közelebbi „rokonságot” tudtak kimutatni egy nyelv és a héber között, annál közelebbinek tartották az adott nyelvet a bábeli zűrzavar előtti ősnyelvhez. Ezt a dicsőséget Európa sok népe szerette volna saját nyelvének tulajdonítani, így a magyar humanista tudósok igen örültek, hogy a magyaroknak saját írásuk van: a székely írás iránya kézzelfogható bizonyítékot nyújtott ahhoz, hogy a magyar nyelvet a héber közeli rokonának tartsák. (A nyelveknek és az írásoknak természetesen nincs közvetlen közük egymáshoz, de a középkorban a tudósok sem igen különböztették meg a kettőt – a nem nyelvészekkel ez ma is gyakran előfordul.)

Verancsics után aztán sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a székely írás héber írásból (és a magyar nyelv héberből) való származtatása. Mindez természetesen nem szemben állt a hunoktól való származás tanával, hanem kiegészítette. Szamosközy István, Erdély történetírója szerint a székelyek betűiket „lehántolt és négyzetesre faragott pálcákra bicskaheggyel vésik úgy, miként hajdan Szkítiában közölték egymással a mondandójukat. Ezeket a betűket jobbról balra haladva helyezik el, a zsidók gyakorlata szerint, amiből felismerhetjük eredetét”. Szintén a héberrel való rokonság bizonyítékának tekintette a székely írást a 16. század végének egyik legjelentősebb humanistája, Baranyai Decsi János. A Telegdi János székely írást bemutató tankönyvéhez írt előszavában azt fejtegette, hogy a székelyek írása tanúskodik a magyarok egykori hadi dicsőségéről és kulturális nagyságáról, arról, hogy a magyar nyelv a héber rokona, s hogy a magyar nép „Istennek kedves”. A héber nyelvrokonság bizonyítékának látták a székely írást a későbbi grammatikaszerzők, Komáromi Csipkés György és Geleji Katona István is, a nézet legteljesebb kifejtése pedig a sokoldalú tudóstól, Bél Mátyástól származik 1718-ból.

Bél Mátyás értekezést írt a székelyek írásáról
(Forrás: mek.oszk.hu)

Az tehát igaz, hogy a székely írást a 16. századtól a 18. századig a héber írásból származtatták, de – Horváth tézisével ellentétben – nem azért haladnak jobbról balra a székely betűk, mert a héberhez való hasonlatosságot akarták erősíteni, hanem azért szolgálhatott a székely írás két évszázadig a héber-magyar nyelvrokonság bizonyságául, mert a sorokat jobbról balra írták. Ezt bizonyítja, hogy a héber és a székely írás irányának azonosságára már az előtt fölfigyeltek, hogy Melanchton nyomán elterjedt volna a héber különleges tisztelete, és kitört volna a héberrel való rokonítás láza. A Nikolsburgból (ma Mikulov) előkerült, első fennmaradt székely ábécé alá egy héber ábécé is került – nyilván a két írás irányának hasonlósága miatt. Az ábécé közvetetten Mátyás udvarához köthető, szerzője tagja volt a Mátyás által 1487-ben Párizsba küldött követségnek. Thuróczy és Bonfini híradása mellett ez is bizonyítja, hogy Mátyásnak valóban volt szerepe a székely írás Székelyföldön kívüli megismertetésében – számára is a hun származás bizonyítéka volt, és tudjuk, Mátyás szívesen látta (és láttatta) magát „második Attilának”. Arról azonban szó sincs, hogy a székely ábécét az ő tudósai, vagy a későbbi humanisták találták ki. Székelyföldön jóval korábbi emlékei is vannak ennek az írásnak – erről lesz szó legközelebb.

Kapcsolódó tartalmak:

• Humanista koholmány-e a székely írás?
• Sándor Klára a székely írásról
• A barcelonai „rovásemlék”
• Kilenc kérdés a rovásírásról
• Héberszerű magyar latin szemüveggel

Hasonló tartalmak:

• Amit tudni akarsz a székely írásról...
• A rovásírás fontosabb a kétnyelvűségnél?
• Arabok-e az arab számok?
• Indus-völgyi rejtély: a tényfeltáró számítástudománytól a vad bikákig
• Köztünk élő rúnák

Hozzászólások (41):