Egy magyar utazó időutazása Peking felé, 1932-ben
Kovrig János magyar újságíró 1932-1933 fordulóján hosszabb utazást tesz Kínában: Hongkongból indulva Mandzsúria felé. Élményeiről „A sárga kontinensen déltől északig” című írásában számol be. Sorozatunk következő állomásaként Nanking és Peking közt látjuk viszont.
Sorozatunk előző részében láthattuk, milyen benyomásokat szerez Kovrig János a Kuomintang nankingi ülésén. Ezután 1932 karácsonyának estéjén vonatra száll Peking felé. Megfigyelése szerint a polgárháborús évek nem múltak el nyomtalanul a vasúti szolgáltatások felett sem. Első osztályon utazik, ahol alig lézeng pár utas.
A modern kínai nő
A vonat étkezőkocsijában elköltött vacsorája során szóba elegyedik asztaltársával, Li kisasszonnyal, egy sanghaji egyetemi hallgatóval. Li kisasszony így szónokol a magyar újságírónak:
– Higyje el, nem vagyok elfogult, de mi, modern nők sokkal magasabban állunk itt Kínában, mint a velünk egykorú férfiak. Európában ez fordítva van, ott vitán felül áll a férfi felsőbbsége és ez a természetes a nő szempontjából.
– Most már igazán nem értem, Miss Li...
– Kérem, legyen türelmes, hosszú lesz a magyarázat. Nálunk a fiúk születésük percétől kezdve el vannak kényeztetve, nekik mindent szabad, őket mindenki becézi, míg a lány mindig az utolsó, kötelessége a munka, erénye a hallgatás. Csoda-e aztán, hogy a fiú többnyire puha gyerkőccé fejlődik, nem lesz benne kitartás, erős akarat, ami az elnyomott lányokat később annyira jellemzi. Ezért szeretnek bennünket jobban a tanárok, ezért láthat vezető pozíciókban annyi nőt. A művelt nő természetesen magához illő házastársat akar, de ilyet ritkán találhat. Kínában boldogabbak voltak a nők, amíg nem tanultak.
– És boldogok-e azok most is, akik nem tanultak?
– A birodalom nagyobbik részében, távol a keleti kikötővárosoktól, az európaiak által lakott helyektől, igen. De ahová eljutott a nyugati kultúra áfiuma, ott a tanulatlan nő sem találja meg a régi boldogságot. Elnyomorított lába, tudatlansága alacsonyrendűvé teszi őt az új eszméktől kótyagos férfi szemében, még akkor is, ha a férfi iskolába nem járt.
(97–98. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Li kisasszony arról panaszkodik tehát, hogy boldogabbak voltak a nők Kínában, míg nem tanultak – sajátos kritika egy egyetemi hallgatónő szájából. Mindennek hátterében pedig a nyugati kultúra áfiuma áll.
Kovrig nincs a legjobb formában; ha még emlékszünk rá, hangcsoui látogatása idején lebetegszik, onnan megy vissza a sanghaji kórházba, ahonnan csak nem sokkal 1932 karácsonya előtt indul tovább Nanking (majd Peking) felé. Teljesen azonban nem épült fel; így legyengült állapotában jobbára a látottakon és hallottakon elmélkedik.
Ismét a kínai nyelvről
Kovrig Jánosnak így ismét van alkalma a hatalmas ország nyelvi sokszínűsége felett is elgondolkodni. Dél-Kínában tett látogatásakor már szembesült a problémával, most ismét felidéz egy érdekességet.
A legnagyobb kínai filmgyárban tett látogatásom jutott eszembe. A gyár udvarán szabályos lövészárkot ástak, homokzsákokkal, drótsövénnyel látták el, robbanó anyagokkal füstöt gyártottak és megjátszották a japán-kínai háborút, amelyben – a kínaiak győztek. [...] A naiv háborúsdinál és testi épségem veszélyénél sokkal jobban érdekelt az, hogy ebben a nagy gyárban, 1932 őszén, néma film készült. Csodálkozásomnak adtam kifejezést, amire a studió igazgatója, Cseng úr ezt a meglepő választ adta:
– Nincsen nyelv, amelyet mindenki megértene Kínában. Ezért nem tudunk gyártani beszélő filmet.
Csoda, hogy mi idegenek nem értjük a kínaiakat, amikor ők sem értik meg egymást? Nanking? Nem, Nán Tying, vagyis Déli Főváros. Csang Káj-sek? Nem, még csak nem is Chiang Kai-shek, hanem Csiang Csung-cseng. Még az ilyen, legtöbbször használatos nevek is értelmetlenné válnak a mi szájunkban. Hát mit csináljon akkor a szegény kínai, aki hol fonetikusan, hol „értelem” szerint igyekszik átvenni a mi neveinket és kifejezéseinket? Így lett itt belőlem Mr. Káu-li és a nyugaterópai imperializmus szóból: „császárság-eszme”.
(99–100. oldal)
S miközben a nyelvi helyzeten mereng, nézelődik a vonat ablakából...
Középkor és modernitás
A táj újabb gondolatokat ébreszt az utazóban:
Egyhangú volt a táj, amelyen haladtunk, kopáran csupaszodtak a földek, még a növények szalmáját, kóróját is kigereblyézte a hantok közül a téli tüzelő szűkében levő szegénység. Néhol szántottak. [...] A vézna igavonó barom mellé magukat fogták be az emberek, néha az egész család, asszonyostól, gyerekestől húzta az igát.
(101. oldal)
(Forrás: artchive.com)
A középkori módszerek és életmód látványa végül az alábbi eszmefuttatásra készteti a szerzőt:
Középkor? Igen, erre már többször gondoltam. Kína azt a benyomást kelti, mintha ma is a középkorban élne és akik ócsárolják, nem értik, türelmetlenkednek vele, azok még nem képzelték el, hogyan festene, ha modern mérnököt akarnánk nevelni egy páncélos rablólovagból. [...] A vonatban a modern idők vívmányai voltak láthatók, de az ablakon keresztül középkor tekintett be, és az volt az érzésem, mintha nem a térben, hanem időben utaznék.
(101–102. oldal)
(Forrás: chinahighlights.com)
A kínai jelen kettősségén, a középkorias vidék és a modernitás kérdésén gondolkodva érkezik meg Kovrig János Pekingbe, ahol ismét magyarokkal találkozik...
Felhasznált forrás
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.
(A "Higyje el" az eredetiből átvett helyesírási hiba?)