Csiripelő nyelvemlékek
Amikor nyúlfarknyi írásműveinket posztoljuk, aligha gondolunk arra, hogy nyelvemléket hoztunk létre. A nyelvemlékekről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy több száz éves dokumentumok – valójában bármi, amit leírunk, lehet nyelvemlék a kutatók számára. Nem csoda, ha figyelik is posztjainkat.
Közismert dolog, hogy az írás konzervatívabb a beszédnél. Elég, ha arra gondolunk, hogy a magyar nyelvterület nagy részéről már régen eltűnt az [ly] hang, de helyesírásunk még mindig őrzi emlékét. Ez minden bizonnyal akkor is így lenne, ha nem lenne központilag szabályozott helyesírás, iskolai oktatás: lehet, hogy már nem minden szóban írnánk ly-t, ahol [ly] volt, és írnánk oda is, ahol sosem volt (ha nem tartjuk be a helyesírási szabályokat, ma is írunk: gondoljunk csak a muszályra!).
Éppen az írásnak ez a tulajdonsága az, ami miatt a nyelvészek nem bíznak meg annyira az írott forrásokban. Ha a mai magyar nyelvről a jövő nyelvészei számára csak gondozott irodalmi szövegek állnának a rendelkezésükre, akkor azt hihetnék, hogy az [ly] még mindig megvan, nem tudnának az ami és az amely használatának változásáról, nem tudnának az asszem alakról, sem az olyan kifejezésekről, mint a zsír királyság. Éppen ezért a nyelvészek számára gyakran értékesebbek azok a források, melyek közelebb állnak a mindennapi beszélt nyelvhez: vagy azért, mert alkotóik szándékosan nem követik az irodalmi normákat, vagy azért, mert nem is ismerik őket.
A régebbi korokkal kapcsolatban a nyelvészeknek szerencséjük is van (mert nem voltak szigorúan rögzítettek a normák), de pechük is: aki írt, ritkán írt informális feljegyzéseket – ráadásul ezekhez ritkábban lehet hozzáférni. Manapság – elsősorban a közoktatásnak köszönhetően – bizonyos normák sokkal inkább érvényesülnek, de a nyelvészek szerencséjére sokkal könnyebben hozzáférhetőek az informális szövegek. Ha az sms-ek csak külön gyűjtéssekkel gyűjtehetőek, a Twitter-üzenetekkel sokkal könnyebb dolguk van a szakembereknek: ezeket le lehet tölteni és feldolgozni. Mindez nem csak elméleti lehetőség, hanem valóság.
David Willis, a Cambridge-i Egyetem Elméleti és alkalmazott nyelvészeti tanszékének kutatója a walesi nyelvű tweeteket vizsgálja. A walesi helyzete több szempontból is érdekes: először is, mint annyi más nyelvben, a modern társadalom kialakulásával itt is keveredtek a nyelvjárások; másfelől viszont a walesi – különösen Dél-Walesben – a kihalás szélére került, így a beszélők egy része nem anyanyelvként, hanem második (az iskolában tanult) nyelvként használja. (Ugyanakkor az angol esetével szemben a különböző társadalmi osztályok nyelvhasználata nem tér el jelentősen.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Eric Jones / CC BY-SA 2.0)
Az utóbbiak nyelvhasználatára az jellemző, hogy angolos mondatszerkezeteket használnak a walesiben is. Így például a walesiben, akárcsak a magyarban, kettős tagadás van: Nem láttam senkit. Ezzel szemben az angol csak egyszer tagad: I have not seen anyone (ezt kb. úgy lehetne szó szerint fordítani magyarra, hogy Nem láttam akár-/bár-/valakit) vagy I have seen noone (kb. Láttam senkit). A kutatók azt is meg tudják állapítani, hogy honnan érkeznek a tweetek, így követhetik, mely szerkezetek mely régiókra jellemzőek, illetve elterjedési területük hogyan változik térben és időben.