Búrok, afrikaans, apartheid
David Van Reybrouck „A járvány” című könyve egy plágiumügy kapcsán vezeti el az olvasót a mai Dél-Afrikába. Amellett azonban, hogy fény derül a plágiumügy részleteire, betekintést nyerhetünk egy távoli és sokszínű ország múltjába és közelmúltjába.
Sorozatunk előző részében láthattuk, ahogy a fiatal belga (flamand) író, David Van Reybrouck nyomába ered egy plágiumügynek: Maurice Maeterlinck Nobel-díjas drámaíró egy tudományos munkájában hivatkozás nélkül emeli át a dél-afrikai Eugène Marais termeszekkel kapcsolatos kutatásait. A plágiumügy kapcsán nyelvi kérdések is előtérbe kerülnek: az afrikaans nyelven alkotó, bár ifjúkorában angol nyelven nevelkedett Marais és a francia nyelven író, de flamand Maeterlinck ügyének vizsgálata kapcsán Reybrouck nem kerülheti el, hogy ne nyomozzon a búrok és az afrikaans után is.
Kis búr sikertörténet
Búrok és afrikánerek?
A világ nyelvei című kötetben ezt olvashatjuk az afrikaans, az afrikánerek és a búrok kapcsán: az afrikaans a déli germán nyelvek egyike; a Németalföldről a gyarmatosítások korában Dél-Afrikába települt, egykor elsősorban mezőgazdálkodással foglalkozó lakosok nyelve. Ők magukat Afrikanereknek, azaz 'afrikaiaknak', de hagyományosan emellett búroknak (Boers a boer 'paraszt' szóból) is nevezik.
Előző cikkünkben már utaltunk arra, hogy az első állandó telepet a hollandok Dél-Afrikában 1652-ben hozzák létre. Az Ázsia-Afrika-Európa közti holland kereskedelem (és benne Fokföld) ügye holland szempontból sokáig jól haladt, mígnem Napóleon teljesen át nem rendezte Európa (és ezzel a világ) térképét. Reybrouck így ír erről:
Néhány évszázadon át minden a legnagyobb rendben folyt, egészen addig, amíg a korzikai törpe seregeivel át nem vonult Európán. Hollandia elveszítette a gyarmatai feletti irányítást, és miközben Napóleon ellenőrzése alatt tartotta a kontinenst, a világ tengereit a britek uralták. Átvették az uralmat a Jóreménység-fokán, a hollandoknak pedig befellegzett. A terület akkor lett igazán színes, amikor a felvilágosult britek korlátozó intézkedéseket vezettek be, így például kimondták, hogy többé nem szabad rabszolgákat tartani. Holland Kelet-Indiából, Bengálból és Ceylonból már a tizenhetedik században is hurcoltak be rabszolgákat, akiket jobban lehetett használni, mint a négereket. És mivel fiatalok és gyökértelenek voltak, kisebb volt a lázadás veszélye. Hogyhogy többé nem lehet rabszolgát tartani? Erre a holland gazdálkodók leszármazottainak nagy része megdühödött, fogta magát, és ökrös szekereikkel átvonult a belső területekre. Az 1835 és 1837 között lezajlott Nagy Vonulás mitikus történetté nőtte ki magát az afrikánerek emlékezetében, és így az egyiptomi kivonulásra utaló bibliai párhuzamok sem maradtak el. Ótestamentumi szakállviseletükkel a búrok Isten kiválasztott népének érezték magukat, mely dolgos és istenfélő.
(55. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Az Átvándorlók emlékműve – Voortrekkermonument)
Az afrikáner öntudat kapcsán kiemelkedő szerepet játszó Nagy Vonulás (Groot Trek) emlékművét maga a szerző is személyesen szemlélheti meg Pretoria szomszédságában:
Amikor elhagytuk Pretoriát, az egyik domb hátán megpillantottam az Átvándorlók emlékművét, egy hatalmas gránit masztabát, melyet 1940-ben hordtak oda. Ez a nacionalizmus mellett ágáló fallosz azokat az afrikáner érzelmeket kívánja kielégíteni, amelyek minden év december 16-án jutnak fel a csúcsra, amikor megemlékeznek a Vér folyó mellett lezajlott 1838-as csatáról. Egy átvándorló alkotta maroknyi csapat zuluk százait győzte le, amit minden évben a lehető legnagyobb komolysággal megünnepelnek.
(105. oldal)
A Reybrouck által itt leírt csata (Slag van Bloedrivier) afrikáner vezetője az az Andries Pretorius (1798–1853), akiről a későbbi Pretoriát elnevezték.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az Átvándorlás, a búr honfoglalás kapcsán azonban a szerző meglehetősen kritikus – különös tekintettel a búrok későbbi történetére, amikor is már nem a dicsőségről szól minden:
Mindig leegyszerűsítés, ha egy országot vagy egy népcsoportot néhány, az egyén lélektanából kölcsönzött jellemvonással akarunk bemutatni, de úgy tűnik, létező mentalitás legalábbis az afrikáner közösség nacionalista tagjainak körében a rejtett kisebbségrendűségi komplexus, az az érzés, hogy jogtalanság érte őket, és hogy hiába voltak bizonyítottan hősiesek, nem kapják meg az őket megillető elismerést. És mint mindig, ez esetben is, ez a lelkiállapot az identitás felfokozott megéléséhez, a kulturális egyediség túlhangsúlyozott kultuszához vezet. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, ezek az emberek, minden olyan pillanatban, amikor úgy érzik, nem úgy bánnak velük, ahogy azt megérdemelnék, visszanyúlnak a dicsőséges múlt egy-egy olyan eleméhez, a Kelet-indiai Társasághoz, az Átvándorlókhoz, a harcoló búrokhoz, amely büszkeséggel tölti el őket. Ha egy csoport nem kap megbecsülést a jelenben, a múltban keres vigaszt magának – ez egy bevett eszköz arra, hogy fokozza magában önnön értékének és saját abszolút igazának tudatát. Az Átvándorlók emlékműve egy gránit pornószobor, mellyel az afrikáner nacionalizmus addig onanizál, amíg nem tudja felnőtt módon kezelni önnön azonosságát.
(106. oldal)
Folytatva azonban az átvándorló afrikánerek történetét, a 19. század második fele egyelőre azonban a felemelkedést hozza: az afrikánerek ígéretének földjén hamarosan aranyat találnak. A pusztaság egy csapásra a földi mennyországgá válik – amire azonban sokan fenik a fogukat.
Kitört az aranyláz, Transzvál lett az új Eldorádó. [...] Paul Krüger, a Dél-afrikai Köztársaság, azaz Transzvál akkori elnöke csak állt, és elégedetten nézte a fejleményeket. A bevándorlókkal adót fizettetett, de azt akarta, hogy a politikai irányítás maradjon meg az eredeti telepesek előjoga, akik közé maga is tartozott, noha százalékos arányuk egyre jobban zsugorodott.
(58. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Mindezt legkevésbé az angolok tolerálták: a búr-angol konfliktus elkerülhetetlenné válik.
Nagy búr frusztráció
A búr-angol konfrontáció hamarosan háborút szül. A búr sikereknek egyelőre vége:
1899-től 1902-ig tartott a búr-angol háború. Ahogy az megjósolható volt, a búrokat térdre kényszerítette a világ leghatalmasabb államának hadserege. Ekkortól kezdve a brit koronához kellett igazodjanak, és 1910-ben Transzvált és az Orániai Szabad Államot beolvasztották a Dél-afrikai Unióba. A búrok megvert kutyáknak érezték magukat. [...] Egy kiválasztott nép iszonyú frusztráltnak érezte magát, ami az afrikáner nacionalizmus megszületéséhez vezetett.
(59. oldal)
A búr-angol háború kétségtelenül nagy csapás a búr öntudatra. A háború újdonságaként a rabszolgatartást megtiltó, felvilágosult britek a búrokat tömegesen zárják koncentrációs táborokba.
A búrok és a britek közötti harc kóstolót adott a huszadik századi modern hadviselésből. Olyan csatákkal kezdődött, amelyekben egy maroknyi farmer egyenlőtlen eszközökkel kellett felvegye a harcot a világ leghatalmasabb hadseregével szemben, és hosszan tartó konfliktussá, illetve humanitárius katasztrófává terebélyesedett. A tényelgesen legyőzött búrok kis létszámú, a lakosság által támogatott csapatai elszórt gerillaakciókka komoly veszteségeket okoztak, amire az angolok úgy reagáltak, hogy elhajtották az állataikat, felégették a falvaikat, és deportálták az asszonyaikat és a gyerekeiket. Így lett ebből olyan háború, amelyben először alkalmazták tömeges méretekben az első és második világháború olyan rémségeit, mint a lövészárok és a koncentrációs tábor. Körülbelül 120 ezer nő és gyerek került táborokba, és közülük 28 ezer pusztult el. Az utóbbiak között 20 ezer tizenhat évesnél fiatalabb gyermek volt.
(162. oldal)
Az első világháború idején alakult búr Nasionale Party (Nemzeti Párt) aztán a második világháború után némi revansot vesz a búrok által elszenvedett vereségen és sérelmeken: 1948 és 1994 közt kormányozza is Dél-Afrikát.
Így történt, hogy a megvert kutyák hirtelen hatalomra jutottak, és most már maguk is lesújthattak.
(59. oldal)
A Nasionale Party pedig megvalósítja azt, aminek szimbóluma a District Six (Distrik Ses) lerombolása: az apartheidet.
A District 6-tól a District 9-ig
Reybrouck fokvárosi kirándulása kapcsán eljut a District Six Museumba is:
Délután megtekintettem a District Six Museumot. Itt nem azt akarják megőrizni, ami egyszer majd elmúlik, hanem visszaemlékeznek arra, ami már eltűnt. A District Six Fokváros híres, sokszínű, köznép lakta városrésze volt, amely a fajok szegregációja miatt tűnt el. A fehéreknek, a feketéknek, az indiaiaknak és a színes bőrűeknek külön-külön szálláshelyet jelöltek ki. 1966-ban az egész negyedet lebuldózerolták, megváltoztatták az utcaszerkezetet, de az új lakónegyed soha nem épült fel teljesen. [...] Egy élő városrészből, ahol valaha összefolyt az angol, az afrikaans, a maláj, a xhosa, a kreol és a pidzsin, már csak az emlék maradt.
(132. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Henry M. Trotter)
A District Six sajátosan megfordított, science-fiction filmbe öntött átértelmezése Neill Blomkamp dél-afrikai származású rendező által 2009-ben készített District 9 című filmje, az apartheid, az idegengyűlölet, a szegregáció témájában.
1994-et követően azonban, amikor megszületik az új Dél-Afrika, a búrok ismét háttérbe szorítva érzik magukat. Az afrikaans az angol mellett másodhegedűssé válik: az egyéb helyi nyelvek – noha beszélők számát tekintve talán nagyobbak, mint az afrikaans, nem veszélyeztetik azt.
Az ANC [African National Congress] hatalomátvétele után az új alkotmány az angol és az afrikaans mellett még kilenc másik nyelvet is hivatalosan elismert, a zulut, a xhosát, a szvázit, a ndebelét, az északi és a déli sothót, a tswanát, a tsongót és a vendát. Mivel ez a gyakorlatban megvalósíthatatlan, egyre inkább az angol a hivatalos nyelv. [...] A gyakorlatban az angolt az tolta előtérbe, hogy hasznos konszenzusnyelv. Egy megbékélést és interkulturális párbeszédet kereső országban ez talán nem is rossz.
(143. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Htonl)
Az afrikaans becslések szerint ma mintegy 7 millió ember anyanyelve (Dél-Afrikában és Namíbiában is) – a fehér dél-afrikaiak bő 60 százalékának anyanyelve, de szép számmal beszélik a színesek és a feketék között is: olyannyira, hogy a dél-afrikai színes lakosság körében többen beszélik első nyelvükként, mint a fehérek közt. Összességben úgy becslik, hogy mintegy 15-23 millió ember beszélheti az afrikaanst.
(Forrás: Wikimedia Commons / Htonl)
A trónfosztással kapcsolatban Reybrouck a vidéki Dél-Afrikában utazva így emlékezik egy búr tinédzser szavaira:
Willy ezt mondta: „Ons is blank en hulle is kaffers” (Mi fehérek vagyunk, ők meg kafferok), így mondták nekem, amikor kicsi voltam. Mer’ tudod-e, mi ma egy búr? Már nem az a büszke, khaki rövidnadrágos valaki, hanem akinek a szenvedés jut. Éhezik. Mióta a feketék átvették ezt az országot, itt minden el van baszva. Mandela? Hát, az egy kommunista volt, egy Antikrisztus. Tudod-e, miért ültették le? Mert fel akarta robbantani az Átvándorlók emlékművét!
(202. oldal)
Az idézetben használt kaffer kifejezés az arabból került át az afrikaansba: az arabban eredetileg ’hitetlen’ jelentésben használt szó az afrikaansban a feketék faji megjelölésére használt kifejezéssé vált – nyilvánvalóan nem igazán politikailag korrekt módon. Mindennek kapcsán Reybrouck – maga is régész és történész – így elmélkedik:
A történelmi érdeklődést már nem kell megvédeni és megindokolni. Szerencsére már elmúltak azok az idők, amikor a történelem csak úgy tudott létjogosultságra szert tenni, ha bizonygatta a jelen számára való „hasznosságát”, vagy azzal, hogy legitimálta a jelent (mint a nacionalista történelemírás), vagy azzal, hogy meg akarta azt változtatni (mint az elkötelezett történelemírás). Azt hiszem, időközben megtanultuk, hogy a történelem nemigen tárja fel „létünk gyökereit”, és nemigen szolgál „mának szóló tanulságokkal”. A haszon és az értelem más rendbe tartozó fogalmak, és a haszontalanak is lehet értelme.
(242. oldal)
A múlt – legyen az bármilyen is – megkerülhetetlen. Reybrouck, aki egy plágiumügy kapcsán utazik Dél-Afrikába, arra kénytelen rájönni külső szemlélőként, hogy Dél-Afrikának a múlttal való szembenézésétől a jövője is függ:
Az új Dél-Afrikában a múlt nem annyira lebilincselő és értelmes, mint inkább fájdalmas és megkerülhetetlen. A múlt több, mint a történészek játszótere, egy közösség felnyitott temetője. Mert hogyan tanul meg egy ország együtt élni a közelmúltban elkövetett rémtettekkel? Ha szembenéz velük.Talán az a posztaparheid korszak legnagyobb érdeme, hogy lekaparta a múltról a vart, hogy a mély sebet így gyógyítsa be. „The future of this country lies with its history” (Ennek az országnak a jövője a múltjában van), mondta egyszer egy sowetói férfi.
(242–243. oldal)
A folytatásban a posztapartheid Dél-Afrikájának problémáival ismerkedhetünk meg Reybrouck könyve alapján.
Felhasznált irodalom
David Van Reybrouck: A járvány. Gondolat, Budapest, 2010.
Mint a legtöbb nyugati rasszista dolog, így ez is a Brit Birodalom dicsőséges öröksége volt. Ezt építették mindenhol, de különféle társadalmi és politikai okoknál fogva Dél Afrikában túlélte a birodalmat és máig tart. Kezdetben volt ugye a brit / búr / fekete sorrend, amiből lett az összeolvadó brit és búr kasztokból létrejövő fehér / fekete, majd a rendszerváltás során csak a sorrend változott, most a fehérek a másodrendű állampolgárok és a feketék egy csoportja az uralkodó réteg, amihez újra társult egy harmadik mindennél alantasabb csoport, a bevándorlóké akikhez szép lassan lesüllyednek a színesek is a feketék megítélése alapján: fekete / fehér / színes és bevándorló. Egymástól öröklik az apartheidet, ez az egyetlen politikai hagyományuk, ezzel gazdálkodnak.
Ezen a dél-afrikai apartheid rendszeren mindig fennakadok. Ott Afrikában valóban nagyon sok értelme van bőrszín alapján felépíteni egy társadalmi berendezkedést. Kicsi olyan, mint a Déli- vagy Északi-Sarkra mennénk fel, aztán a fókákat, eszkimókat, pingvineket csesztetnénk, annak is kb. ekkora haszna lenne.