Mire jó a szleng?
Az általunk használt nyelvváltozat alapján többé-kevésbé azonosíthatóak vagyunk, hogy milyen társadalmi csoportba tartozunk. De a nyelvvel együtt tanulhatóak-e ezek a változatok vagy regiszterek tankönyvből? És ha igen, mire használhatjuk az így megszerzett tudást?
A cikk ötletéért köszönetet mondunk Ritter Mártának, aki felhívta a figyelmünket a regény nyelvészeti szempontból is érdekes részletére. Mit tennénk, ha egy számunkra idegen, és jórészt ismeretlen országban egy vonaton kirabolnának minket? Hogyan szerezhetnénk vissza a számunkra igen fontos iratokat, még mielőtt a vonat befut az állomásra, és az utasok szétszélednek? – Abban biztosak lehetünk, hogy nyelvtudás nélkül esélytelenek vagyunk. Ráadásul egy ilyen eset elintézéséhez nem is akármilyen nyelvtudás szükséges. Nem árt, ha sikerül bizonyítanunk, hogy nem tudatlan turisták vagyunk, hanem belülről ismerjük a viszonyokat...
A fenti helyzet áll elő Borisz Akunyin A cár könyvtára című regényében is. A főhős Nicholas Fandorine angol történész, aki a családja oroszországi ágának kutatására indul – életében először – Oroszországba. A vonaton azonban lerí róla a turistaság és kirabolják. Hogyan szerzi vissza a számára igen fontos iratokat? Annyit előre elárulunk, hogy a trükknek köze lesz a nyelvhez...
„Gondolkozz, gondolkozz! – biztatta magát a magiszter. – Ha most hagyod, hogy elvigyék Cornelius levelét, akkor soha többé nem látod. És soha nem fogod megbocsájtani magadnak.”
Gondolkozott öt percet, és támadt egy ötlete.
Az világos, hogy hősünknek a szervezett bűnözéssel van dolga, azzal az esettel, amikor a hatóságok is a bűnszervezet részei, tehát az átlagos orosztudás nem sokat fog segíteni. (Ez persze nem a nyelv hibája.)
Újabb öt perc elment arra, hogy átlapozza a jegyzetfüzetét, és megtanuljon néhány argókifejezést az „Orosz szleng” címszó alatt lévők közül.
Fandorine tehát jegyzeteiből átismétli az orosz szleng kifejezéseit. Azt gondolnánk a szövegnek ezen a pontján, hogy hősünk sokat kockáztat, és sajnos bukásra van ítélve. Nemcsak hogy az értékeit nem fogja visszaszerezni, de még valószínűleg jól meg is kapja a magáét, amikor majd kiderül, hogy nem ismeri elég jól a szlenget. Ugyanis úgy gondolnánk, hogy ha valamit nem lehet írott jegyzetek alapján megtanulni, akkor az a szleng. Az irodalomban azonban más a helyzet...
Amikor az ablakban megsűrűsödtek a sárga fények, jelezve, hogy a vonat egy nagyvárosba fut be, Fandorin kopogtatás nélkül oldalra lökte a szolgálati fülke ajtaját, bement, és az ülő utaskísérő fölé hajolt.
– Mi a helyzet, miszter, megtaláltad a holmidat? Keresd még jobban! Lehet, hogy magad dugtad el valahová, aztán elfelejtetted? Előfordul az. – A pimasz fráter megpöckölte a gigáját, és nyugodtan elmosolyodott, egy pillanatig sem kételkedve benne, hogy bűntelen marad a bűne. – Na, kifele, polgártárs! Állomás következik. Go, go, schnell!
Nicholas a kellemetlen fickó vállára tette a kezét, keményen megszorította, és szép, daloló orosz kiejtéssel imigyen szólott:
– Gecizel, velem, köcsög? A nagyfőnököt akarod megbugázni? Halott ember vagy, vágod, csicska? („Gecizik” = szemétkedik, pimaszkodik; „köcsög” = passzív homoszexuális; ált. becsmérlő megszólítás; megbugáz = lop, csór stb.; „vágod” = érted, kb. mint a „dig” az angolban; „csicska” = szolga, lúzer, akit folyton ugráltatnak.)
Mire lesz ez elég? – A fordítás alapján kicsit nehezen érzünk rá a hatásra...
A hatás némiképp hasonlatos volt ahhoz, ahogy Kalinkins úr reagált arra, amikor angol útitársa a naiv és hencegő Oroszországról szóló dalt kezdte énekelni, csak, mondjuk, hússzor erősebb. Nicholas még soha nem látott olyat, hogy egy ember egy pillanat alatt halottsápadttá váljon – mindig úgy gondolta, hogy ez csak afféle szófordulat, de most az utaskísérő valóban egy szempillantás alatt elfehéredett, még a szája is világosszürke árnyalatot vett fel, és nagyon sebesen kezdett pislogni...
– B-bocsáss meg, cimbora – dadogta, és megpróbált felállni, de Fandorine még jobban belemélyesztette az ujjait. – Nem tudtam... Becsszó! Azt hittem, valami külföldi csóka vagy. Cimbora!
Nicholasnak ekkor eszébe jutott még néhány ideillő kifejezés a jegyzetfüzetéből, és azonnal be is vetette őket nagy sikerrel:
– A tesóddal cimboráljál, gecó, a nagyfőnök előtt vigyázzállás van meg parancs-értettem, világos?
Vigyáznia kellett, nehogy rosszul használjon valamilyen kifejezést, úgyhogy Nicholas nem is mondott semmi többet, csak odadugta tenyerét a gazember orra elé (a másik kezével meg továbbra is a vállát markolta).
– Na?
– Parancs, értettem – mondta buzgón az utaskísérő, és nyúlt is be azonnal a matrac alá. – Minden megvan, épségben, sértetlenül...
Mindent, mindent visszaadott, ami a diplomatatáskában volt: a papírokat is, a tárcát is, a notebookot is, és ami a legfontosabb, a fölbecsülhetetlen értékű borítékot. Meg egyúttal Kalinkins úr pénztárcájának a tartalmát is.
Mi történt tehát? Fandorine-t az utaskísérő az általa használt nyelv alapján azonosította: a nyelvhasználata által helyezte el őt egy társadalmi csoportban, és a későbbiek során ennek megfelelően viselkedett vele. A regény elbeszélője eképpen kommentálja az eseményeket:
A boszorkányos erdő megrázkódott, látva Albion lovagjának elszántságát, és hagyta, hogy tovább menjen.
Persze máshogy is lehetett magyarázni a történteket, nem misztikus, hanem tudományos módon. A kollokviális lingvisztika professzora, Rosenbaum mindig azt mondta a diákjainak, hogy az idiomatika pontos ismerete és a beszédetikett finomságainak precíz betartása a konkrét szocium életviteli-szituacionális és rétegspecifikus figyelembevételével csodákat tud művelni. Szó se róla, a lingvisztika a bölcsészettudományok királynője, s az orosz nyelvnek nincs párja lexikai gazdagságban és sokszínűségben. „Te vagy az egyetlen támaszom, ó, hatalmas, erős, igaz és szabad orosz nyelv! – gondolta Nicholas, miközben ment vissza a fülkéjébe. – Az nem lehet, hogy ne legyen nagy nép az, melynek ilyen nyelvet adott az Úr.”
Valamely nyelv ismerete tehát nemcsak tudást, képességet jelent, hanem egyúttal mindig valamilyen csoporthoz való tartozást is jelöl. Igaz ez a különböző nyelvváltozatok, de akár a regiszterek ismeretére is. Például ha valaki ma ismeri, és alkalmazza a magyar underground hip-hop szlengjét, akkor jó eséllyel besorolják őt egy szubkulturális csoportba. Még akkor is igaz ez, ha az illető egyáltalán nem részese annak a szubkultúrának. Azzal kapcsolatosan azonban, hogy élő nyelvi és szociális tapasztalat nélkül lehetséges lenne elsajátítani egy szlengváltozatot, már vannak kételyeink...
Forrás
Borisz Akunyin: A cár könyvtára. fordította: M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012., 62–64. oldal