Anyája

Újabb négy érdekes magyar nyelvi jelenséget szemlélhetünk meg közelebbről Kosztolányi Dezső segítségével. Mikor mondhatjuk azt, hogy „anyája”? Halászléje vagy halászleve után fanyalodott rá a rossz körtékre az író? ˜– Minden kiderül.

Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször kiderülhetett, hogy Kosztolányi Dezső igencsak érdeklődött a nyelvi jelenségek iránt, és szerette felfedezni a magyar nyelv furcsa jelenségeit – összehasonlítva azt más, általa beszélt nyelvekkel. És persze volt olyan alkalom, amikor örült egy-egy újonnan tapasztalt nyelvi jelenségnek. És találunk bőséggel olyan Kosztolányi-esszét is, amelyben az író bosszankodik a változásokon, elsősorban az idegen nyelvi hatásokon. Az Anya és anyája stb. című kis írás, amely a Pesti Hírlap 1934. szeptember 23-i számában jelent meg, azok közé tartozik, amelyben – egy Kosztolányihoz méltatlan képzavarral élve – Kosztolányi a nyelvészi vénáját csillogtatja meg.

A rövidke cikkben négy különböző nyelvi jelenségről van szó; a kiindulópont az, hogy jó lenne összeszedni a különböző szabályos „kivételeket”, furcsaságokat, amelyek nincsenek benne az akadémikus nyelvtanokban. Ezek közül választ ki Kosztolányi ebben a cikkben négyet – nagyjából találomra. Tehát az egyes jelenségek között nincs összefüggés. És ahogyan megszokhattuk tőle, ő csupán „leíró nyelvészként” regisztrálja a jelenségeket, a magyarázatukra a legritkább esetben tesz kísérletet. És amikor magyaráz is, nem várhatunk tőle a mai értelemben tudományos okfejtést. Munkája minden esetre a nyelvi leírás tekintetében mindenképp fontos.

A cikket ezzel a célmegfogalmazással kezdi:

…érdemes volna lajstromba venni, összegyűjteni azokat a nyelvi sajátosságokat, árnyalati finomságokat, lassanként törvényesülő kivételeket, melyeket a gyakorlat lépten-nyomon elénk vet, azokat a furcsa határeseteket, melyekről eddig még nem emlékeztek meg tüzetesen nyelvtanaink.

(233. oldal)

Az első jelenség, amit Kosztolányi számba vesz az anyája szóalak nyelvtanilag helytálló használata. Tudjuk, hogy az anya szó birtokos alakja anyja, mégis van azonban olyan szövegkörnyezet, amelyben nem használhatunk anyját, hanem az anyája alak a megfelelő.

Egy ötéves fiúcska rajongó szeretetében azt kiáltja oda édesanyjának: „Te vagy a világ legjobb anyája.” A környezet elmosolyodik ezen, nyomban ki is javítja: „Anyja, kisfiam, nem anyája.” Pedig nem volt igazuk. […]

(233. oldal)

Persze, hogy nem volt igazuk, ennél is érdekesebb azonban az, hogy ennek mi az oka. Kosztolányi a következőképp magyarázza az anyája alakot:

Az anya, ha birtokragot vesz föl, anyja lesz, rendes körülmények között. Csakhogy itt a kisfiú nem azt akarta mondani, hogy az ő anyja a világ anyja, hanem azt, hogy az ő anyja a világon levő legjobb anya, érezte, hogy a birtokviszony ezúttal lazább, ezért kiemelte a birtokot és az általános fogalmat – az anyá-t –, s mintegy sejtette az idézőjelet, sőt a kötőjelet is.

Igaza van Kosztolányinak: amit ő úgy mond, hogy „rendes körülmények között” anyja, de ebben a különleges, idézőjeles használatban anyája, azt ma úgy mondanánk, hogy a szó itt úgynevezett metanyelvi használatban szerepel. Ez pedig pontosan azt jelenti, amit Kosztolányi a fenti idézetben körülír: ’te a vagy a világon a legjobb olyan személy, akit anyának szoktak nevezni’. Ennek a magyarázatnak némileg ellentmond az, hogy ismerünk olyan anyanyelvi beszélőket, akik a saját édesanyjuk megjelölésére használják az anyája kifejezést; és természetesen a mintának (és a nemi egyenjogúságnak) megfelelően édesapjukra is az apája szóval utalnak. Érdekes még a következő használat is, amit idevesz Kosztolányi:

Éppígy emlegetik a lakatosok és éppily helyesen az anyacsavart is, melyet egymás közt röviden anyá-nak hívnak: „Nem találom az anyáját” (az anyacsavarját). […] Ezzel különböztetik meg a tárgyat a személytől. Egy bálnak igenis bálanyája van és nem bálanyja.

(233. oldal)

Érzésünk szerint itt inkább az összetétel miatt viselkedik másként a birtokos alak, éppúgy, ahogyan a Kosztolányi által idézett második példában:

Hasonló ehhez az is, amikor a halászléről beszélünk. A lé tárgyraggal: levet, birtokraggal: levem, leved, leve. Mégis inkább így mondom: Halászlét hozzon (és nem halászlevet). Ez az én halászlém (és nem halászlevem), mert ez a két szó már eggyé forrott, s ezt ezzel a szabálytalansággal hangsúlyozom.

(233. oldal)

Bár a halászlét / halászlevet illetően nekünk nem egyértelmű a nyelvi intuíciónk, Kosztolányi számára nyilvánvaló, hogy a halászlé ugyanaz a minta, mint a csavaranya. Összetétel, és emiatt a birtokos toldalékos alakjai mások, mint az utótagéi.

A Kosztolányi által hozott harmadik jelenség már teljesen független az előzőektől. Azt a felfedezést teszi, hogy nemcsak a főnevek, de a határozók (határozószók) is fokozhatóak magyarul. Így fogalmaz ezzel kapcsolatosan:

Nyelvünk egyik egyéni vonása, hogy a főneveket is fokozhatja. Rózsánál rózsább szépség, kutyánál kutyább kölyök stb. Ezt a nyelvtanok eddig tanították. Fokozni lehet azonban a határozókat is. Minap ezt hallottam: Úgy van ez, sőt úgyabban is. Ebben semmi kivetnivalót se lelhetünk.

(233. oldal)

Ma már másképp fogalmaznánk ezt a jelenséget: hagyományos nyelvtani értelemben magyarázhatnánk a fenti jelenségeket úgynevezett alkalmi szófajváltással: a főnév, illetve a határozószó melléknévként viselkedik bizonyos speciális mondatkonstrukciókban. Azt is mondhatnánk, hogy a fokjel névszójel – persze ebben az esetben a határozószók fokozását még nem magyaráztuk meg. Érdekesség, hogy Kosztolányi utolsó példamondata ma már kicsit furcsán hangzik, de nem a fokjel miatt: Úgy van ez, sőt úgyabbul is – számunkra így hangzana ma természetesen.

Végül az utolsó jelenség, amelyet Kosztolányi bemutat, az egyeztetéssel kapcsolatos:

Nálunk az egyeztetés nem mindig oly pontos, mint az indogermán nyelvekben. Mindez nem hanyagság, hanem szemléleti mód. „Az ilyen embereket nem lehet komolyaknak, becsületeseknek tartanom”, éppoly hibátlan, mint az, hogy komolynak, becsületesnek. Ellenben az ige elé vetett határozó sohasem alkalmazkodik ahhoz a főnévhez, amelyik követi. „Rálátok a hegyekre” (nem rájuk) […] De ha a főnév van elől, és hivatkozunk, visszamutatunk rá, az egyezés önkéntelenül következik: „Itt vannak ezek a rossz körték: rájuk fanyalodtam.”

(233–234. oldal)

Az első jelenség viszonylag egyszerű, és mára számot adnak róla a nyelvtanok, de a második szembeállítás igen érdekes – mi még nem találkoztunk ennek a tüzetes magyarázatával. Az világos, hogy az első esetben igekötőről van szó, és az igekötő nem egyezik az ige vonzatával (tárgyával), a második esetben pedig nem igekötő, hanem névmás/határozószó, ami egyezik az előtte levő, vele koreferens névszóval. Érdekes jelenség ez az igekötők és a határozószók elkülönítéséhez is.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 233–234. oldal

Kapcsolódó tartalmak:

• A magyar nyelv újrafelfedezése
• Kosztolányi hét részes kis nyelvtana
• A hivatalos írásmodor
  nem ma romlott el
• Ahány szabály, annyi kivétel
• Az élet nagy kérdései vagy egy pohár víz?

Hasonló tartalmak:

• A bal lábas cipő esete a nyelvtannal
• A gondolat természetes lélegzetvétele
• A káromkodás mondattana
• A magyar nyelvű oktatás kezdetei
• Az igenyelv és az igetalpas

Hozzászólások (6):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)