Magyar : német – 2 : 1
Kosztolányi időről időre kikészült attól, hogy hogyan beszélnek a korabeli Budapesten. Az alább tárgyalandó írásban a német befolyás ellen tiltakozik. És közben megismerhetjük a kiváló író egy különösen megterhelő napját is...
Nyelv és lélek című sorozatunkban már többször volt szó arról, hogy Kosztolányi milyen korabeli nyelvi jelenségeken akadt ki. Mi pedig elég jót nevettünk az aggodalmán: hol azért, mert az általa kritizált szónak, nyelvi jelenségnek ma már nyoma sincs a magyarban, hol pedig azért, mert az általa helytelenített alak annyira bevetté vált mára, hogy azt sem értjük pontosan, hogy Kosztolányinak mi lehetett vele a baja. Most is egy ilyen írás következik: a már a címével is sokat ígérő „Te jó Isten... a Svájc... meg a fősör...” című esszé, ami a Pesti Hírlap 1925. június 27-i számában jelent meg.
Annak kiderítését, hogy a cikk megjelenése előtti napon hőség volt-e, egy filológusokból és meteorológusokból álló teamre bízzuk; a szövegből azonban az biztos, hogy Kosztolányi agya eldurrant a címben is kiemelt három kifejezésen. Mindhárommal alapvetően az a baja, hogy a németből származó tükörfordítások. Mi pedig elégedetten dörzsöljük a tenyerünket, hogy a háromból csak egy maradt meg mára, és ez – akárhogy is nézzük – jó arány.
És ezennel már előre válaszolhatunk Kosztolányinak a cikk végén feltett kérdésére:
De ti, mire hazajövök [ti. egy képzeletbeli hosszú külföldi útról, amelynek célja, hogy tisztán megőrizze anyanyelvét] , vajon tudtok-e még majd magyarul?
(59. oldal)
– Te jó Isten, hát hogy a patvarba ne tudnánk, kedves Dezső!? (Bár azt gyorsan hozzátesszük, hogy a patvar nekünk már nem létezik, csak legfeljebb a perpatvar.) A magyar nyelv megváltozott, de attól még magyar maradt, take it easy.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Bár nem kételkedünk abban, hogy Kosztolányinak valóban volt hasonló napja, a cikk szerkesztése is nagyszerű: egy nap alatt délelőtt, délután és este is szembetalálkozik egy-egy germanizmussal Budapest utcáit járva. Délelőtt a Duna-korzón ezt hallja egy hölgy szájából:
– Te jó Isten – és kacag a csodálkozástól, majd elkomolyodik és hozzáteszi: – Meghalt a lova? Pedig azt mondják, hogy nagyszerű gazda legyen.
(58. oldal; a kiemelések tőlünk származnak)
Kosztolányit a te jó Isten téríti ki a hitéből: Du guter Gott. Arról már kevesebb szót ejt, ami minket inkább megütköztet, hogy a hölgy – akinek, feltesszük, nem a magyar volt az anyanyelve – kötőmódot használ (valószínűleg német mintára) olyan helyen, ahol a magyarban nem szokás. Ez már sokkal izgalmasabb nyelvészetileg, de ezt már Kosztolányi a mondat eleji elborzadása miatt szinte meg sem hallja. Így kommentálja a mondatot:
Mintha hegyes acélfúrócskával fúrnák a dobhártyámat. [...] Kedves is, ápolt is [ti. a hölgy]. De az ilyesmi [ti. ahogy beszél] jobban kiábrándít, mintha tarkója piheszőrein három kövér poloska ringatóznék.
(58. oldal)
No, Kosztolányiné csak örülhetett, hogy az ura fejét nem volt olyan könnyű elcsavarni, illetve hogy a férje hibátlanul használta az ikes ragozást feltételes módban is (ringatóznék!)... Mi pedig hozzátehetjük, hogy a nagy német–magyar játszma állása egy-egy: a kötőmód ilyen használata nem maradt meg, a te jó Isten viszont természetessé vált.
Délután aztán újabb nyelvi atrocitások érték szegény Kosztolányit újságolvasás közben:
– A Svájc ezeket az előfeltételeket nem tartja elfogadhatóknak... [...] Die Schweiz, die Schweiz. Ahá, a Svájc. Vorbedingungen. Ahá, előfeltételek.
(58. oldal)
Újból egy-egy: ma az előfeltételek teljesen hétköznapi kifejezés, a németül nem tudó többségnek abszolút nem jut eszébe erről a szóról, hogy német lenne. A Svájcot viszont névelő nélkül mondjuk ma is. Hiába, Kosztolányi nem látott a jövőbe, így kiakadt ezen is:
Csak idáig jutok, aztán az újságot ösztönös irtózattal az utcai szemétkosárba hullajtom, hogy be ne piszkítsam vele a lócitromos kövezetet.
(58. oldal)
És ha ez még nem lett volna elég egy napra, lássuk, mi történt este:
Este már nem hallgatom a járókelők tereferéjét, nem olvasok. De egy táblán rám rivall villamosgömbökből kirakott, málnapiros betűkkel:
– Fősör.
(58. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Steve Dunleavy / CC BY 2.0)
A fősört nemcsak Kosztolányi, mi sem értjük, ez nem maradt meg. Még jó, hogy Kosztolányi elmagyarázza, hogy ez a Hochbrau, a sör színe-java. Viszont meg kell említenünk, hogy mi a Kosztolányi által teljesen természetesen használt villamosgömbök kifejezést sem ismerjük... Mi lehetett az, színes villanykörte? Mi ez, tán valami csúnya anglicizmus: lightbulb (’fénygömb’) – a szép és otthonos germanizmus helyett: Glühbirne (’forró/izzó körte’)? A mi égboltunkra nem írnak villamosgömbök nyelvpusztító kifejezéseket, mint Kosztolányiéra:
Most azonban már nemcsak halljuk a nyelvpusztító kifejezéseket, hanem megvilágítják, ráparancsolják a szemünkre, kiszögezik az égboltunkra is. Nincs menekvés. Ha föltekintek a csillagok közé, ez ragyog felém: Fősör, fősör.
(59. oldal)
Éppen ezért érdemes leszállnunk a fellegekből, és nem eltúlozni a nyelvi változással kapcsolatos kellemetlen élményeinket. Érdemes észben tartani, hogy az emberi észlelés úgy működik, hogy a szokványost, a mindennapit, az ismertet hajlamosak vagyunk elfelejteni, míg a különlegesre, az újra inkább emlékszünk.
Így történhetett Kosztolányival is ezen a képzeletbeli, a nyelvi változás motívumával átszőtt és keretezett napon: valószínűleg ő is több teljesen szokványos magyar mondatot hallott, mint amennyi „magyartalant”. Csak azokra nem kapta fel a fejét, nem jegyezte meg őket, olyan, mintha nem is lettek volna. Meg hát azt is be kell látnunk, hogy abból sokkal nehezebb érzelmektől fűtött kis jegyzetet írni az újságba, hogy az emberek teljesen jól elbeszélgetnek egymással magyarul, és azért az esetek többségében meg is értik egymást...
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 58–59. oldal