0:05
Főoldal | Rénhírek
Nyelv és lélek 1.

Pajzánság nélküli szóképek

„Nyelv és lélek” című sorozatunkban Kosztolányi Dezső nyelvvel kapcsolatos írásait vesszük elő és poroljuk le. Első alkalommal az általa pajzánnak érzett kifejezésekkel foglalkozunk. Vajon megmaradtak a pajzánságok a mai nyelvben is?

Molnár Cecília Sarolta | 2012. szeptember 15.

Nincs is annál érdekesebb és mulatságosabb, mint régi nyelvészkedő vagy nyelvművelő írásokat olvasni. Minél nagyobb az időbeli távolság köztünk és a nyelvi kérdésekre érzékeny előd között, annál nagyobb az élvezet, ugyanis annál nagyobb a különbség az őáltala használt nyelvváltozat és a miénk között. Előfordulhat, hogy ami számára borzasztó újítás, nevetséges tükörfordítás, az számunkra a legköznapibb, legjellegtelenebb kifejezés, vagy talán már archaizmus. Így megy ez: a nyelv bizony változik.

Legnagyobb sajnálatunkra a Nyelv és lélek nem érhető el az interneten digitális formában. A cikkek fontosabb állításait természetesen idézni fogjuk. (Az általunk használt kiadás adatait l. a cikk végén.) Külön pikantériája van annak a helyzetnek, amikor az illető műkedvelő nyelvész egyébként ismert és elismert, ráadásul általunk igen kedvelt szépíró, akinek nyelvi termékeit amúgy a nyelvhasználat csúcsainak tekintjük. Kosztolányi Dezsőnek sok rövidebb írása, cikke jelent meg annak idején a nyelvvel kapcsolatosan. Ezeknek a szösszeneteknek a kiadását maga is tervezte, de aztán csak halála után jelentek meg kötetben, először Illyés Gyula gondozásában, majd 1972-ben Nyelv és lélek címmel.

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikimedia Commons)

Már a címből is sejthető, hogy nem tudományos cikksorozatról van szó, hanem olyan esszékről, amelyekben Kosztolányi kifejti véleményét bizonyos nyelvi jelenségekről, nyelvekkel kapcsolatos kérdésekről. Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi egy-egy írását vesszük elő újra, és azt vizsgáljuk, mi változott azóta a nyelvben, a tudományban.

Az elsőként kiválasztott írás a Pajzán szóképek címet viseli, és először 1926. március 14-én jelent meg a Pesti Hírlapban. A cikkben Kosztolányi olyan szóképekről ír, amelyek feldobják a mindennapjait: ugyanis egyre gyakrabban fordulnak elő, terjednek a korabeli nyelvben, és nevetésre ingerlik, mert valamilyen abszurd, nevetséges képet hoznak be a tudatába. Így összegzi a velük kapcsolatos gondolatait:

Azért sajnálnám, ha végképp kipusztulnának nyelvünkből. Ebben a szomorú korban olykor-olykor szükségem van egy kis derűre. Minden nap lesem őket, és már messziről, kendőlobogtatva üdvözlöm. (61. oldal)

Nem csigázzuk tovább olvasóinkat [megjegyezzük ez is egy vicces képes kifejezés, ha úgy vesszük] , eláruljuk, hogy mely kifejezésekről van szó: a rendőrség őrizetbe vette, elnyerte méltó büntetését és a hóna alá kéne nyúlni. – Hát, kedves Dezső, azt kell mondanunk, mi nem törtünk ki gyöngyöző kacajban, a mi korunk talán még szomorúbb: nekünk ezek teljesen hétköznapi kifejezések, fel sem kapjuk rá a fejünket, talán már a képet sem látjuk bennük.

„Látom az őrizetbe vettet egy palotában, rakott asztal mellett, görnyedő, parancsra leső inasok között, amint figyelmes detektívek elmés történetekkel szórakoztatják.” (60. o.)

„Szóval nem megkapta a maga tízévi fegyházát, hanem elnyerte, mint egy főnyereményt. Sokan pályáztak rá a társadalom minden osztályából, kor-, nem- és valláskülönbség nélkül, ellenben csak neki sikerült elnyernie. Szerencséje volt.” (60. o.)

Kosztolányi szerencsére elmagyarázza, milyen képek rohanják meg őt ezeknek a kifejezéseknek az olvastán, hallatán. Az őrizetbe veszről például – egyébként nem indokolatlanul – az őrzésre, az őrökre asszociál, és humorosnak tartja, hogy az őrizetbe vett bűnözőt féltve őrzik, mint egy kincset. (Egy kis történetet is kerekít ehhez; ezt elolvashatják az oldaldobozban.) Az elnyerte méltó büntetését kifejezés nagyon hasonló az előbbihez: Kosztolányi furcsának és ellentmondásosnak találja, hogy a büntetést is lehet nyerni, nemcsak a nyereményt. (Erre is kerekít egy kis abszurd történetet, l. a dobozban.)

A hóna alá kell nyúlni kifejezés kicsit más. Ebben mi is egyértelműen látjuk a képet, sőt, ma is lehet metaforikusan és szó szerint is használni:

A fülénél fogva nem lehet felemelni ezt a gyereket: a hóna alá kéne nyúlni.

Olyan elesett és kiábrándult, kicsit a hóna alá kéne nyúlni.

Kosztolányiban persze a szó szerinti jelentés rémlik fel mindig a képes használat esetén is, és elmereng azon, hogy a megsegítendő illető nem csiklandós-e esetleg, illetve mit csináljon az ember nyáron, nagy melegben, amikor a megsegítendő szegény ember még izzad is...

Fejre vagy fejbe?
Fejre vagy fejbe?
(Forrás: Wikimedia Commons / Takeshi Mano / CC BY 2.0)

Azt persze Kosztolányi is elismeri, hogy a nyelv tele van ilyen képes kifejezésekkel, az úgynevezett köznyelvi metaforákkal. Említ is olyanokat, amelyek nem nevettetik meg, pedig abszurd képet rejtenek: a fejembe teszem a kalapom ilyen számára például. Azt mondja, logikátlan, hogy a fejembe és nem a fejemre; „különben a koponyámba kéne gyűrnöm, és összekeverednék az agyvelőmmel”. Kedves Dezső, ezzel kapcsolatban csak jó hírekkel szolgálhatunk: ma már inkább azt mondjuk, hogy a fejemre teszem, kicsit régies hatású a fejembe teszem. Azt persze mondjuk, képzeld el, hogy a fejembe nyomom a kalapom. De ezt inkább ne képzeld el!

Hogy mi a különbség ezek között a képek között? – Kosztolányi azt mondja, hogy a kifogásolt három kifejezés „gyatra német fordítmány”. Mi azonban már csak annyi látunk, hogy ezek a kifejezések teljesen hétköznapivá váltak, megszoktuk őket, nem halljuk már mögöttük a német kifejezéseket. Ha megerőltetjük magunkat, akkor látjuk, hogy mind metaforikusak, képiek, és az értelmezésükbe hol jobban, hol kevésbé belejátszik a másik, a „szó szerinti” használatuk. A nyelvben persze ezek változnak, és ami Kosztolányinak még furcsának hatott, mára teljesen bevetté vált, és fordítva: ami Kosztolányinak természetes volt, mára néha régiesnek hat.

Mi ebből a tanulság? – Semmiképpen nem az, hogy már a pajzánság is kiveszett a nyelvünkből. Hanem az, hogy a nyelv változása megoldja a legtöbb – ilyen jellegű – problémánkat.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 60–61. oldal

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások:

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!