Betűi vagy betűjei? Melyik a helyes?
Azt, hogy egy szerkezet helyes-e, úgy döntjük el, hogy megvizsgáljuk, használják-e a beszélők, vagy sem. De lehet-e egy szerkezet helyes, ha a beszélők szinte mindig egy másikat választanak helyette?
Korábbi cikkünkben a következőt írtuk:
Az már azonban a feliratkészítő hibájának tűnik, hogy az angol „China Post” betűjei is irányt váltanak a két oldalon.
Ádám nevű kedves olvasónk hibát sejtett, és figyelmeztetett minket:
„Az már azonban a feliratkészítő hibájának tűnik, hogy az angol »China Post« betűjei is irányt váltanak a két oldalon.”
Gondolom, ez „betűi” akarna lenni, nem? (Esetleg „betűjelei”?)
Nos, Ádámnak nagyrészt igaza van. Ha ráguglizunk a betűi alakra, több, mint hatszázezer találatot kapunk. Ha viszont a betűjei alakra keresünk rá, még százat sem. Ez utóbbi olyan ritka, hogy akár elgépelésnek is gondolhatnánk előfordulásait, de minden esetben a betűi helyett fordul elő: azt pedig aligha hihetjük, hogy leíróik mindegyik esetben véletlenül nyomták meg éppen a J és E billentyűt. Mi lehet hát a „hiba” oka?
Egészen egyértelmű, hogy a többes számú alakra az egyes számú hatott. A két alak gyakran csupán az i-ben különbözik: háza : házai, könyve : könyvei, földje : földjei. Ez szinte minden esetben így van, ha a szó mássalhangzóra végződik, csupán kevés kivételt tartunk számon, pl. barátja : barátai. Nem volt azonban ez mindig így: a korábbi alak ezekben az esetekben is házi, könyvi, földi, baráti stb. volt.
Úgy látszik, most kezd hasonló folyamat megindulni a magánhagzóra végződő tövek, de legalábbis egy rászük esetében. Persze az almájai, körtéjei nagyon furcsán hangzana, de a betűjei, tanújai nem annyira. Nem véletlen, hogy csak egy olvasónk jelezte a „hibát”. Ezen az oldalon két kommentelő éppen a magyar nyelvről vitatkozik, és mindketten ezt a formát használják. Azaz ez a szerkezet, bármilyen ritka is, a beszélők többsége számára nem tűnik idegennek. Lehet, hogy egy éppen kezdődő nyelvi változás első lépéseinek vagyunk tanúi?
Erre utal, hogy a Magyar Nemzeti Szövegtárban az ...újai.../...űjei... betűsorra rákeresve viszonylag kevés ide vonatkozó adatot találunk: hajdújainak (1999, fórumhozzászólás), nagyhangújai (2000, Romániai Magyar Szó), egyterűjei (1999, HVG), kétéltűjei (1980, Juhász Ferenc), körgyűrűjei (2001, Hajdú-Bihari Napló), puhakötésűjei (2001, Népszabadság), gyűrűjeik (2004, Tolnai Ottó). Az ....úi.../...űi...-re való keresés azonban több ezer találatot ad, igaz, ezek jelentős része nem a keresett szerkezetben fordul elő. Azonban csak a betűi...-re rákeresve több, mint nyolcszáz találatot kapunk, és ezek jelentős része a többes számú, egyes szám harmadik személyű birtokosra utaló alak.
@Fejes László (nyest.hu):
Köszönöm. Szívesen utánaolvasnék, de nem tudom, hogy hol lehet.
Viszont így is sokat tanultam.
A "hal-al" elírás. Igazából hal-val akart lenni: 'hal-val a ragozás...'.
@bibi: Azt nehéz megmondani, hogy az ilyen nyelvjárási alakok még az eredeti formát őrzik-e, vagy a hosszú magánhangzóból lett megint diftongus. Van, ahol luo van...
@Roland2: Szerintem az obi-ugor nyelvekben mindehol megmaradt a w, csak bizonyos lejegyzésekben ezt jelölik (időnként) u-val. Az uráli-finnugor alapnyelvre w-t rekonstruálnak, ebből helyzetétől és nyelvtől függően lehetett v, beleolvadhatott magánhangzóba (tipikusan diftongust vagy hosszú magánhangzót alkotva, később rövidülhetett), vagy egyszerűen lekophatott. Csak úgy u nem lett belőle.
@bibi: A föld ragozása így első pillantásra helyesnek tűnik. Azt azért hozzátenném, hogy a legkorábbi állapotban nyilván megvolt a tővéghangzó, és ehhez kapcsolódott ez a többesjel, tehát valami ilyesmi lehetett: kala-j 'halak'. Amikor az (egyes szám) harmadik személyű birtokos jelölője, ill. a tővéghangzó lekopott, akkor értelmeződött át a megmaradt tővéghangzó a birtokos jelölőjének stb., szóval a kérdés kissé bonyolultabb. (Egyébként az -i- többesjel megvan a finnben is, de ott nem birtokos személyragok, hanem esetragok előtt használják.)
A halal inkább arabbüfésen hangzik, mint "ős-finnugorul"! :) Már csak azért is, mert a finnugor alapnyelvben elvben nem voltak mássalhangzóra végződő szavak...
Bocs, de ezen a kérdésen még egy darabig rágódni fogok.
Ez megfelelő ragozás?
(én)földim, (te)földid, földi, földink, földitek, földik
(a hal-al azért igencsak ős-finnugorul hangzik: pl. ik halik/kalik)
@Fejes László (nyest.hu): @bibi:
"Hm. Tehát erdetileg "lo(w)", "fü(w)" "kö)w)" maga a főnév. Bizonyos nyelvjárásban (?) még hallani a "lou-lau" formát, nyilván erről van szó."
Nem ennek az egykori szóvégi mássalhangzónak a nyomát őrzi az obi-ugor nyelvek lau (ló) szava ? Csak akkor a többi ugor nyelvben a v-ből u lett.
Hm. Tehát erdetileg "lo(w)", "fü(w)" "kö)w)" maga a főnév. Bizonyos nyelvjárásban (?) még hallani a "lou-lau" formát, nyilván erről van szó.
Köszönöm.
@Pesta: A ló, fű, kő végén a w nem lekopott, hanem beleolvadt a magánhangzóba -- ezért van, hogy a magánhangzó hosszú. Azokban az alakokban, amelyekben azonban a w megmaradt, majd v fejlődött belőle, ott rövid: lovak, füvet, köves stb.
A hasadásra további példa:
eredeti: nőm, nőd, neje, nőnk, nőtök, nejük
ma: nőm, nőd, nője, nőnk, nőtök, nőjük
ill.: nejem, nejed, neje, nejünk, nejetek, nejük
@bibi:
a ló, fű, kő stb. esetében eredetileg volt ott egy lekopott hangzó-félhangzó a szó végén. Sőt a „szó” végén is! :) Ez ma már csak ragozásban maradt meg: nem lót, hanem lovat - nem fűt, hanem füvet - nem kőt, hanem követ. A „szó" esete láthatóan már kettős, azt helyzettől függően „rendesen" is ragozzuk.
Volt, ahol jelentésváltozás is végbement:
só és sav: itt már két külön dolgot jelent a két szó, csak a régi mondás emlékeztet az eredeti alakra: az élet sava-borsa (nem pedig az élet sója-borsa).
@ddani: Ebben az esetben az "ajta(j)i" az eredeti forma, mint az "atajai", mind az "ajtói" új. Persze viszonylag. :)
régi traumám "a jármű ajtajai önműködően záródnak" közérdekű közlemény, gondoltam is, hogy helyes az a forma meg az ajtói is, tök jó végre olvasni erről :)
Hát a "barátim" igencsak ismerős nekem is, és akkor a baráti (=barátai) is érvényes kell hogy legyen. Az kérdésim azok lennének, hogy milyen adat alapján rekonstruálja a mai nyelvész a fenti "földi", "házi" formákat, milyen alapon lehetett megkülönböztetni a melléknévi formától (földi élet), illetve hogyan ragozták eleink pl. a "hal" szót --- talán hali? Mert a ló -- lói a mai fülnek is érthető ragozás. Úgy nézem, hogy az egyszótagú rövid szavak esetén elég furcsa formák adódnak: pl. övéi (családtagok) -- ői.
A beszélt nyelvben rengeteg az ehhez fogható "szabálytalanság". Pl. mint amikor a személyes névmás többes számában minden személyben kirakjuk a t. sz. jelét: én, te, ő; mink, tik, ők. Vagy pl. a birtokos névmásnál is vannak "furcsaságok": enyémek (enyéim helyett). Írásban azért nem látni ezeket gyakran, mert könnyen leparasztozzák az embert. :)