Az élet nagy kérdései vagy egy pohár víz?
Mit írnánk meg egy regényben szívesebben: az élet egy nagy kérdését vagy egy pohár vizet? Kosztolányi ezúttal abban igazít el minket, hogy miért érdemes mindenképpen a pohár víz leírását választanunk abban az esetben, ha regényírásra adnánk a fejünket. A „nagy kérdéseket” hagyjuk meg a középszerű íróknak és a filozófusoknak.
Emlékszik olyan regényre, amely valamilyen nagy, az emberiséget érintő, az embereket foglalkoztató kérdést tárgyalt? – Nem baj, ha hirtelen nem. És olyanra, amelyben volt egy ismerős lépcsőház, vagy amelyikben szépek voltak a hajnalok egy az otthonunknál is otthonosabb lakás ablakából? – Még az is megeshet, hogy igen, sőt, hogy többre is. Mégis, amikor az irodalomról beszélünk, sokszor az előbbi módon próbáljuk megfogalmazni általánosításainkat egy-egy regénnyel kapcsolatban, és az irodalmi szövegek által okozott személyes élmény (illetve annak az emléke) kicsit ciki, olyasmi, amire szót sem érdemes vesztegetni – legalábbis ha komolyan beszélünk az irodalomról.
Lehet, hogy ismét az derül ki, hogy az irodalomról alkotott felfogásunk kissé álszent vagy egyenesen téves? – Ha Kosztolányi Dezsőt kérdezzük, a válasz az, hogy: „Hát persze!” Ahogyan a költészet úgynevezett mélységéről megmutatta, hogy mennyivel kevésbé fontos, mint a „sekélység”, és ahogyan elolvashattuk, hogy a tartalom nem választható el a formától, valamint, hogy az őszinte gondolatok milyen távol állnak a művészettől, most azt is megtudhatjuk tőle, hogy a regény, amely az úgynevezett nagy kérdések taglalja, mit sem ér ahhoz a szöveghez képest, amely egy pohár vizet úgy képes leírni, hogy megszomjazunk tőle…
Az 1929. július 14-én a Pesti Hírlapban megjelent Igék című egybekezdéses kis írás kiindulópontja – szokás szerint – a közhiedelem, az irodalomról szóló közbeszéd tévessége:
Gyakran olvasom, hogy ez vagy az a regény valami „nagy” kérdést tárgyal. Megírja például a háború vagy a házasság válságát, vagy egy faj, egy nép előretörését és hanyatlását. Azt hiszem, hogy ezek a „nagy” kérdések a jellegzetesen kis kérdések. Ez a grand art a petit art, mert az éltet leszűkíti, körülkalodázza.
(Forrás: Wikipédia)
Amiről tehát azt mondják, azt hisszük, hogy „nagy dolog”, valójában szóra sem érdemes. „Nagy kérdésekről” nem lehet, nem érdemes regényt írni – mondja Kosztolányi. Ez elég furcsán hangzik, főleg, ha jó általánosan igyekszünk megfogalmazni, hogy kedvenc könyveink miről is szólnak. Az apagyilkosság, a felnőtté válás, egy szerelem, egy öngyilkosság vagy gyilkosság története: végül is elég „nagy dolog”. Persze az nem mindegy, hogyan van megírva… Kosztolányi is – egy logikai ugrással – éppen ezt állítja szembe az előző gondolatával:
A regényíró egyetlen becsvágya csak az lehet, hogy az egész életet hozza, érzékletes mivoltában, embereket, akik azonnal régi ismerőseinkké válnak, és tárgyakat, melyek meghittebbek, mint a tulajdon bútoraink. Nincs csodább csoda, mint a realizmus, mely elfelejteti velünk a körülöttünk levő valóságot, és megáhíttatja azt a valóságot, mely a papíron van.
Tehát az irodalom értéke, minősége nem azon múlik, mennyire „nagy” a kérdés, amiről szól, hanem azon, hogy mindez hogyan tárul elénk. Ez pedig – Kosztolányi szerint – közvetlen összefüggésben áll azzal, hogy hogyan hat ránk az adott mű.
Uraim, tessék megérzékeltetni egy pohár vizet – jelzők és mesterkedések nélkül –, szerényen, de oly igézően és kelletően, hogy az olvasó megszomjazzék, és inni kívánjon. Aki ezt eléri, az nagy író, az „nagy” kérdésekről ír. Csak ilyen varázslónak érdemes lenni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean Fortunet / CC BY 1.0)
Tehát egy pohár víz megírása a feladat. Ha erre képes az író – úgy, hogy az olvasója megszomjazzék tőle –, akkor megvan az a varázsképessége, amelytől nagy íróvá válhat. Érdekes az az előfeltevés, amellyel Kosztolányi él ennek a gondolatnak a megfogalmazásakor: szerinte az igazán nagy remekművek egyforma, de legalábbis nagyon hasonló hatással vannak az olvasóra. Ha az a bizonyos pohár víz úgy van megírva, akkor attól bizony minden olvasó meg kell, hogy szomjazzék. Ha mégsem így lenne, az az olvasó hibája.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 364. oldal
Ha van alkotó a magyar irodalomban, akinek az irodalommal kapcsolatos eszmefuttatásait nem érdemes komolyan venni, az Kosztolányi Dezső. Kosztolányi - játékos, kissé felszínes természetéből kifolyóan - szeretett meghökkenteni, adni a közvéleménynek egy fricskát, csak azért is az ellenkező álláspontot képviselni, ahogy a nagy barát, Karinthy is. Még ugyanazon újságcikken belül is képes ellentmondásba keveredni önmagával (ami a cikk írója eufemisztikusan logikai ugrásnak nevez), egyszerűen azért, mert az álláspontja pillanatnyi ötletek, szeszélyek, eredetieskedés és feltűnési vágy terméke.
Ugyan hol jelennek meg következetesen ezek az elméletek Kosztolányi regényeiben? Az Édes Anna talán nem egy "nagy" kérdést próbál körüljárni?
A költészetben talán elég lehet az érzékeltetés, de a regényírásban igenis szükség van a forma mellett valódi tartalomra. Éppen ez hiányzott Kosztolányiból, aki bármilyen nagy költő volt is, a klasszikus regényben sajnos nem alkotott kiemelkedőt. Az Édes Anna vagy az Aranysárkány borzasztó, modoros szenvelgések, senki nem olvassa őket az élvezetért, csak sznobizmusból vagy kötelességből.
Még csak az hiányzik, hogy a mai magyar írók elkezdjenek pohár vizekről írogatni. Így is elég üres a kortárs magyar irodalom, nem kell további felmentést adni az alkotóknak. Tessék csak szépen tartalmas irodalmat csinálni, ahogy az összes nagy regényíró tette. :)