0:05
Főoldal | Rénhírek
Nyelv és lélek 27.

Tartalomhoz a forma?

„Igazán izgalmas és megragadó történet kivételes nyelvi minőségben megfogalmazva.” – Sokszor olvasunk ilyen vagy ehhez hasonló, a tartalmat és a nyelvi formát különválasztó ítéleteket irodalmi művekről. Olyannyira hozzá vagyunk szokva, hogy szinte fel sem tűnik. Kosztolányitól azonban megtanulhatjuk, hogy az ilyenfajta megkülönböztetésnek nincs sok értelme. És bár nem olvasott modern irodalomelméletet, azt vallotta, hogy a tartalom és a forma elválaszthatatlan egymástól.

Molnár Cecília Sarolta | 2013. április 16.

Kosztolányi „mélységről” és „sekélységről” szóló gondolatait már egyszer idéztük. Akkor annyit tudtunk meg tőle, hogy sosem szabad hinni annak, aki magát „mélynek” mondja. És ez nemcsak azért mondja, mert a „mélység” a művészettel kapcsolatban egy igen rosszul definiálható és elhasznált kifejezés, hanem mert Kosztolányi igen komoly értetlenséggel állt a szépirodalomban a forma (a nyelv) és tartalom (a kifejezett gondolatok) kettéválasztása előtt. Erről a problémáról ír a Mi a véleménye... című és kezdetű kis írásában, amely 1932. november 20-án jelent meg a Pesti Hírlapban.

A párbeszédes formájú kis írás rendkívül mulatságos és tanulságos is. Az alaphelyzet az, hogy megkérdeznek valakit arról, hogy mi a véleménye egy bizonyos könyvről. Nyilván azért adták neki oda a könyvet, hogy mint hozzáértő lektorálja, mondjon róla megbízható, szakmai véleményt. Éppen ezért ezt a valakit hajlamosak vagyunk azonosítani Kosztolányival, vagy egy őhozzá igen közel álló gondolatokat valló valakivel; az egyszerűség kedvéért őt, tehát a megkérdezettet K.-val rövidítjük. K. a kérdésre a könyv nyelvezetéről kezd beszélni, míg beszélgetőtársa konokul ragaszkodik a könyv tartalmi erényeihez – mintha meg sem hallotta volna a K. által hozott nyelvi kifogásokat.

– Mi a véleménye erről a könyvről?

– Az, hogy a nyelve nyakatekert. Némely mondatát ötször is el kellett olvasnom, s mégsem értettem meg.

– Sok mélység van bennük.

– Akkor az író ezt sikeresen eltitkolta. Úgy bezárta nyelvtani ficamaiba, hogy senki se férhet hozzá. […]

– Ennyire szigorú?

– Ennyire. [...]

Mire a K.-nak nevezett szereplő kissé kikel magából, és elmagyarázza az illetőnek (és nekünk), hogy tartalom és forma szétválasztásának nincs értelme, hogy nincs más, mint az anyag, azaz a nyelv. Ha valami nyelvileg rossz, akkor az általa kifejezett tartalomhoz nem lehet teljességében hozzáférni. Tehát nincs olyan „tartalmi mélység”, amely rossz nyelvi formában megjelenhetne. Ezt többféleképpen is értésére adja vitapartnerének. Talán a legviccesebb és legérzékletesebb az, amikor a nyelvet ételként – marha- vagy borjúnyelvként értve – mutatja be az „alapanyagnak” és az „elkészítés módjának” problémáját.

Kosztolányi Dezső
Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

– […] Miért veszi zokon, hogy folyton a nyelvre térek vissza? Amikor kinyitottam ezt a könyvet, szakaszokat, mondatokat, szavakat láttam magam előtt, szóval nyelvet és semmi egyebet. Ha ön meghív vacsorára és borjú- vagy marhanyelvet tálaltat elém, s azt kérdezi: milyen a vacsora, csak a nyelvről beszélhetek. Itt is.

– Az a kérdés, hogy az író miképp készítette el.

– Hogy ez az író milyen szakács, nem tudom. Lehet, hogy főztjét megfűszerezte, s leöntötte mindenféle ínycsiklandó mártással is. De maga a nyelv, melyet elém rakott, rohadt volt és ehetetlen. Ennélfogva nem is nyúltam hozzá. Csak megszagoltam és otthagytam.

K. példája persze első látásra kissé paradox: azt gondolnánk, hogy a szellemi termékek esetében az „alapanyag” a gondolat, azaz az a tartalom, amelyet az író ki akar fejezni; az elkészítés módja pedig maga a megfogalmazás, a nyelvi forma. A K.-féle ételes hasonlat éppen arra világít rá, hogy a verbális művészetek alapanyaga nem a „tartalom”, hanem maga a nyelv. Ha a nyelv „rohadt”, azaz nem jó minőségű, akkor hiába minden erőlködés – például a nyakatekert, bonyolult megfogalmazások –, a végtermék fogyaszthatatlan lesz. K. beszélgetőpartnere nem kevéssé értetlen ezzel a hozzáállással kapcsolatban, pedig más megfogalmazásban is elmondja neki vitapartnere ugyanezt – például az általunk Kosztolányitól már szintén idézett franciákra hivatkozva:

Francia marha nyelve
Francia marha nyelve
(Forrás: Wikimedia Commons / Chrescht / CC BY 3.0)

– […] A franciáknak van egy bölcs mondásuk: „Az, ami nem fejezhető ki világosan, nem is érdemli meg, hogy kifejezzék.” Az ilyesmiről tudniillik előbb-utóbb kiderül, hogy csacsiság.

A szóban forgó könyv erényeit védelmező vitapartner azonban még mindig úgy érzi, hogy K. kizárólag külsőségekről beszél, és nem a lényegről, a dolog velejéről. Erre K. kimondja a lényeget: a nyelv, a forma nem külsőség, hanem épp a veleje a dolognak.

– […] Kérem azonban ne a munka külsőségeiről beszéljen, hanem a belső értékekről; az emberlátásról, az életszemléletről, szóval a velejéről.

– Bocsánat, én eddig se külsőségekről beszéltem. A nyelv nem külsőség. Egy költői alkotásban csak az a belső, az ösztönös, a lélek. Nem köntös az, hanem maga a test. A héj és a mag együtt, mely szétbonthatatlanul összenőtt, mindjárt a fogantatás pillanatában. Sőt, ha mélyebbre hatolunk, akkor az eszme, a világnézet, s mindaz, amit ön egyedül fontosnak tart, csak külsőség, vagyis az a nyersanyag, melyből a művész alkot.

Tehát – legalábbis K. szerint – eleve hibásan gondolkodik, aki valami „tartalmat” akar „valamilyen köntösbe öltöztetve” leírni. Hiszen a nyelv nem köntös; a gondolat, a tartalom nem létezik, mit sem ér a nyelv nélkül, ugyanis elválaszthatatlan tőle. Nem új gondolat ez, nem is Kosztolányi találta ki, mégis szokatlan lehet sokak számára, hiszen a verbális művészetekről való gondolkodásunkat a mai napig meghatározza tartalom és forma szembeállítása.

Forrás

Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 148–149. oldal

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások:

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
Még nincs hozzászólás, legyen Ön az első!